Kanyarpáholy – Csinta Samu publicisztikája

Álltam a stadion délnyugati sarkában a kerítésnek dőlve, amely akkor nem volt, most viszont már van. Most már van szurkolói erőszak, de legalábbis a precedenséből fakadó veszély, amelyet a modern kor elsősorban kerítésekkel igyekszik minimalizálni. Plusz kigyúrt őrző-védőkkel, míg a háttérben esetenként ott állomásoznak a különböző egyenruhás egységek emberei, ha netán szükség lenne rájuk. Olyankor rendre szükség is van, sok esetben épp a jelenlétük láttán szökik az egekbe a szurkolói adrenalin. Most viszont csak a szél, néhány pályamunkás és fogyókúrához körbefóliázott futó vitt némi életet a csaknem ötvenéves stadionba, amely időközben átesett ugyan néhány ráncfelvarráson, ennek ellenére korát éppúgy képtelen eltitkolni, mint az az idősödő hölgy, aki lárvaarccal néz a világba, ha nem akarja megkockáztatni, hogy vonásairól mindegyre málladozni kezdjen a vakolat.

Akár ha egy film kockái peregtek volna fekete-fehérben vagy szépiában. Még talán a képzeletbeli hang is sercegett, ahogy egy fél évszázados filmhez illik. Nyomában emlékek serege tolult fel – amelyekről csak olyanok társaságában érdemes beszélni, akik maguk is megélték azokat a pillanatokat.

Annak idején mindig a stadion délnyugati sarkában, a töltésen álldogált a brancs. Ma már kevésbé érthető, hogy miért éppen ott, mert bár a lenti kapu előterére jó kilátás nyílt, igazából csak a szögletzászló közelébe sodródó futballisták kerültek élvezhető és „hasznosítható” közelségbe. Amúgy minden és mindenki távol volt, leszámítva a kiemelten közérdekű játékoskijárót, amelynek alagútja alig néhány méterre tátongott, remek lehetőséget adva a ki- és bevonuló játékosokon való élcelődésre.

A csoport vezéralakja Sanyi bácsi volt, a nagy tekintélyű, népszerű ügyvéd szellemes szófordulatai kiapadhatatlanok voltak, igényessége nem ismert határokat: csak nagyon ritkán ismételte önmagát. Annál inkább a famulusai, akik azonnal szájukra vették a kemencemeleg poénokat, hogy aztán később a kisváros társasági életének különböző színhelyein villogjanak vele. Az öreg nem bánta, csak akkor szólt, ha valaki közönségességre ragadtatta magát, olyankor az illető úgy takarodott el a csoport környékéről, mintha alabárdos ajtónállók „tessékelték” volna birtokon kívülre.

Meccs közben szünet nélkül ment a duma. A hallótávolságban lévők mindent megtudhattak a város elmúlt heti történéseiről, hiszen valamennyi társadalmi osztály, intézmény, vállalat képviselve volt. A nagy szintetizátor, Sanyi bácsi pedig úgy állította rendszerbe az információkat, hogy azzal nemcsak a vasárnapi ebéd mellett lehetett tündökölni, de a következő hét munkahelyi purparléi során is.

Egyfajta szellemi fényesség ragyogta körbe az amúgy meglehetősen heterogén összetételű, tanárt, kereskedőt, orvost, főkönyvelőt és kiöregedett futballistát – no meg a felnőttek szavát csak úgy habzsoló gyermekeiket – tömörítő társaságot. Rang és kiváltság volt oda tartozni. Beszélték, hogy akadt, aki felajánlotta, állja a meccs utáni sörözés teljes cechjét, csak ő is belépést nyerhessen a kanyarpáholyba. Életfogytiglanit hibázott vele. Engem akar megvásárolni ez a parvenü, füstölgött az öreg, s az illető megszűnt számára létezni. Csak a nagy csöcsű tökmagárus cigányasszonynak nézett el mindent, az ő reklámszövegét sohasem tudta megunni. Amint meghallotta a „Finom a tököm magja!” közeledését, már vette is elő a bukszáját, s némi látszatalkudozást követően bőven áron felül vásárolta meg a kosár teljes tartalmát. Ő maga egyetlen szemet sem evett, a többiek viszont két pofára ropogtattak.

Valamiért ennél a pontnál szakadt el hirtelen az emlékezés filmje. Talán attól, hogy a szél felkavart némi tökmaghéjat a legutóbbi hazai bajnoki mérkőzés „terméséből”, mert a szigorú szabályozás, no meg a szektorok közötti átjárást lehetetlenné tevő kerítésemelés kiirtotta ugyan az ambuláns tökmagárus fajtáját, az előre csomagolt magvak viszont cseppet sem hagynak kevesebb szemetet maguk után, mint hajdani, a közegészségügyi szempontokat hírből sem ismerő, mégis feledhetetlen ízű elődeik. Ám ahogy egykori énünk tündöklő nőideáljának mai viszontlátásakor is sokszor felvetődik bennünk a kérdés, mit is ettünk rajta hajdanán, gyermekkorunk fontos helyszíneinek varázsát is mindenekelőtt az emlékezés tartja fenn.

A következő gondolat pedig az: miként lehetséges, hogy a kelet-európai országok csapatainak jelentős része még mindig a kommunizmus virágkorában épített stadionokban játszik? És ezzel párhuzamosan: mennyire törvényszerű, hogy ezeknek az országoknak a futballja egyre inkább az európai labdarúgás perifériájára szorul.

Az informatika, a számítógép-használat nem tökéletes, de kézhez álló párhuzam. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a világhálós adatáramoltatás nélkül elkészüljön az újság, az internetes portálokról nem is beszélve. A legszélesebb körben használt operációs rendszer 98-as változata viszont leginkább viccek poénjaként él az emlékezetben, holott húsz esztendeje még az abszolút csúcsot jelentette a mindennapi felhasználóknak. Ehhez képest a környező országok sportinfrastruktúrája talán a 98-as rendszer szintjén zakatol, és kész csoda, hogy csak néha fagy le végzetes módon. Az ugyanolyan stadionkörnyezetben zajló futballélet viszont borítékolható megjósolhatósággal araszolgat a teljes hibernálás felé.

A hasonló helyzeteket csak egy napjainkat idéző stadionépítés képes kimozdítani rozsdás sarkukból, vagy olyan nekibuzdulás, amelynek első kanyarjában már felsejlik az új létesítmény szándéka és terve. Mert a stadionépítés – de vonatkoztatható ez szinte bármelyik, közösségi együttlétet serkentő infrastrukturális beruházásra – nem önmagáért való cselekedet, hanem a jövőben gondolkodás ígérete. Vagy egyszerűen maga a jövő. Igaz ez valamennyi magyarországi megvalósításra, de fokozottan igaz mindazokra a létesítményekre, amelyek a külhoni területeken öltenek testet anyaországi támogatással. Legutóbb a topolyai szalagátvágás résztvevői vizionálhattak közös jövőt, és több más Kárpát-medencei helyszínen is hasonló örömteli eseményekre készülnek. Ezek a már létező, illetve leendő sportlétesítmények hatalmas minőségi ugrást jelentenek az utánpótlás-nevelésben. Egyben olyan környezetet, amely a megfelelő felkészülési körülmények mellett az önbecsülést emelheti olyan, korábban népmeseinek tartott szintre, amely nélkülözhetetlen eleme a fejek felemelésének, a gerinc kiegyenesítésének.

Napjainkban mindenekelőtt leginkább az új stadionok, sportcsarnokok kínálják a tömegek jó hangulatú együttlétének helyszínét. Azt a körülményegyüttest, amelyben a magyar legalább az európai középmezőnnyel egyenértékűnek érezheti magát. A külhoni magyar számára pedig még inkább, hiszen a többségi nemzetállamok lazább-szorosabb prése alól leginkább ebbe az irányba mutatnak a közösségi lét megélésének útjai. Együtt lenni sikerek részeseként, kedvenc dalainkat énekelni, magunkkal vinni egy-egy este messze ható hangulatát.

Az új arénák persze képtelenek lesznek kitermelni a régi stadion kanyarpáholyához hasonló rusztikus emlékeket. De ez nem is baj, hiszen mindenkinek a saját sorsának mozzanatai jelentenek megismételhetetlen momentumokat, előbb-utóbb mindenki életének Sanyi bácsija a megfelelő piedesztálra kerül. És fokozatosan mindenki hallgatósága elérkezik az emberi bölcsesség ama pontjára, amikor értékelni tudja a leporolt történeteket – mint mi nagyapáink háborús emlékeit, amelyeket kölyökkorunkban grimaszokkal hallgattunk: már megint kezdi az öreg...

Jut eszembe: az öreg stadiont nagyjából a müncheni Olimpiai Stadionnal egy időben avatták. Az utóbbi ma már múzeum.