Kettős könyvelés – Csinta Samu publicisztikája

Veszélyes dolog gazdagnak lenni. Legnagyobb fájdalmamra ezt csak másoktól tudhatom, mert bár anyagiakban nem szenvedek különösebb hiányt, még nem sikerült kifizetnem nagyobb összeget úgy, hogy gondolatban ne futott volna végig rajtam: mennyi is maradt a bankszámlámon? Vagy a zsebemben. És bizony akadt olyan pénzügyi kanyar is az életemben, amelyet csak kisebb kölcsön segítségével tudtam bevenni. Ezzel párhuzamosan a pénzzavar viszonylagosságát is volt szerencsém megtapasztalni, mert miközben arisztokrata származású ismerősömet hallgatva már azon spekuláltam, hogyan tudnám kiragadni az öngyilkosságközeli hangulatából, ő épp becsekkolt a világ valamelyik öt- plusz egycsillagos szállodájában.

Szóval ennyit Einsteinről. Ami viszont kétségbevonhatatlan, hogy bizonyos összegű bankletét birtokában mégiscsak gazdagnak, de legalábbis tehetősnek számít az ember, még ha az az összeg eléggé nehezen körülhatárolható is. És talán azon sem nyit vitát velem senki, hogy ha valakinek csupán az egyéni reklámjog értékesítéséből származó 2011–2012-es jövedelme után kell cirka egymilliárd forintnak megfelelő összegű adót fizetnie, akkor annak az embernek nem lehetnek filléres gondjai.

Igen, rákérdezhetnek: José Mourinhóról van szó. A Manchester United menedzserének anyagi állapotáról nem annak következtében szerezhetett tudomást a világ, hogy a spanyol adóhatóság gondatlanul kezelné az adóalanyok személyes adatait. A helyzet azért válhatott mindenki számára nyitott könyvvé, mert a spanyol bíróság ilyen léptékű „feledékenységen" kapta a portugál szakembert, bár talán olyan is akad, akiben felvetődött a rosszhiszemű adócsalás gyanúja. Mourinho állítólag már tavaly novemberben percek alatt megegyezett a hatóságokkal a 3.3 millió eurós tartozásának rendezéséről, és akkor úgy festett, hogy spongya rá, a tréner beismerte mulasztását, úriemberek pedig csak annyit beszélnek pénzről, amennyit feltétlenül muszáj. És lehetőleg arról a tizenkét hónapnyi börtönbüntetésről is, amelyet a büntetlen előéletű elkövetőknek Spanyolországban – az inkriminált évek Mourinho realos korszakához tartoznak – nem kell letölteniük. A fordulat mindössze annyi, hogy néhány napja az ítélet (egy év felfüggesztett) is megszületett, így a portugál maradhat az MU szakvezetője. Legalábbis addig, amíg a klubnak az adóhatóságoknál is nagyobb hatalmú tulajdonosi köre is úgy akarja.

Tényleg csak a többség által sokra becsült, de különösebben nem kedvelt szakember érdekében tartom fontosnak rögzíteni, hogy a portugál korántsem egyedüli szereplője az „élmunkástablónak". Ami semmit sem magyaráz meg, még kevésbé ment fel, viszont annál inkább elgondolkodtat. Kétféle értelemben is. Egyrészt a tényszerűség szempontjából, hiszen több, ikonnak kijáró révülettel imádott sportoló alkotja ezt a sajátos high societyt, másrészt mert a csalás erkölcsi oldala alig-alig villan fel.

A történet nem feltétlenül sportágspecifikus, a futball predominanciáját inkább az magyarázza, hogy topszinten hatalmas jövedelmekről beszélhetünk a labdarúgásban. De mi tagadás, attól a gyanútól is nehezen szabadulunk, hogy leginkább itt alakult ki az adócsalás „kultúrája", amit minimum két tényező segíthetett elő: a benne forgók – sztárok és „környékük" – morális szintje, illetve az erre utazó pénzügyi szakemberek hatékonysága. A befektetési lehetőségként is álcázott adóbújócska nélkülük aligha működhetne, nem beszélve arról, hogy az esetleges törvényi kiskapuk olajozása veszélyes szomszédságban van a vállalkozók által is oly kedvelt kreatív könyvelés gyakorlatával.

Úgy tetszik, a Barcelona környékén rendszeressé vált ez a fajta szaktanácsadás, az évek során a legtöbb lebukott adócsaló futballista ezt a klubot erősítette. Az meg persze a pénzügyi guruk szakértelmét kérdőjelezi meg, hogy épp a Camp Nou környékéről röppent fel a legtöbb hasonló hír. Messi és Mascherano, még korábbról Luis Figo vagy Samuel Eto'o mesélhetne, ha akarna. Ők azonban inkább fizettek, és örültek, hogy a spanyol törvénykezés ennyire megengedő a két évet meg nem haladó börtönbüntetések életbe léptetése tekintetében.

De azt ne gondoljuk, hogy csak a Barca egyik klub-irodájában tart rendszeres fogadóórát az adócsalásra szakosodott könyvelő. Az elmúlt évtizedekben ugyanis máshonnan és máshová is vezettek piszkos szálak. Az AC Milan egykori holland sztárjai, Ruud Gullit, Marco van Basten és Frank Rijkaard már az 1990-es évek elején beleragadtak a légyfogóba, náluk a kettős könyvelésben találtak csalásra utaló nyomokat az adószakértők. Az ügy akár egyénenként három év börtönbe is kerülhetett volna, ám a játékosok vádalkut kötöttek a bírósággal, miután a szálak hat további játékos, illetve vezető mellett a Silvio Berlusconi miniszterelnök családjának birtokában lévő klubtulajdonos céghez vezettek. Gulliték így megúszták 1500 eurós pénzbírsággal, és nyugodtan belegondolhatunk, mekkora visszatartó erővel hathatott az összeg az ő bérviszonyaik közepette. De megúszta annak idején Maradona vagy Romário is, hogy azzal a pletykával még csak ne is foglalkozzunk, amely szerint jelentős mértékben Cristiano Ronaldo is az adóellenőrök elöli menekülés keretében vette az irányt a Realtól Olaszország felé.

Érdemes lenne, ezért nem is tétovázom felemlíteni azt a sokkal hosszabb érvényességre érdemes elvet, amelynek apáink-nagyapáink generációja még bőven hódolt: a magasabb jövedelem utáni magasabb adó a társadalmi ranglétrán való hely pontos fokmérője, befizetése pedig az állampolgári becsületességé és megbízhatóságé. Nekünk, a vasfüggöny innenső oldalán felcseperedőknek azt is sűrűn mondogatták, hogy ez az egyik legfontosabb különbség a geopolitikai érdekek mentén fél évszázadon át kettészakított világ egyik és másik tábora között. A múlt évszázad végének teniszcsillagai, Boris Becker, majd Steffi Graf és édesapja adóbotránya, no meg a hetvenes évek futballcsillaga, Uli Hoeness tényleges börtönbüntetésbe fulladt ügye aztán a német pénzügyi fegyelem és elvszerűség illúzióját is szertefoszlatta – meghagyva legalább a bűnüldözés következetességébe vetett hitünket.

A havi rezsiszámlától az iskolai különórák árának befizetéséig élő ember viszont tényleg nem érti: hetente milliókat kereső sportolók miért folyamodnak ilyen trükkökhöz? Vagy miért engedik manipulálni magukat határokat nem ismerő haszonlesők által? Esetükben ugyanis már messze nem érvényes az a tétel, hogy az élsportolónak tíz év alatt kell megteremtenie maga és családja számára további fél évszázad anyagi biztonságát. A derékhad esetében talán igen, a német futballisták érdekvédelmi szervezete szerint minden negyedik német játékos jut csődbe vagy adósodik el, csak a válogatottban vagy a nemzetközi kupákban is szereplők képesek fenntartani a megteremtett életszínvonalat. A címeres mezben tizenkilencszer szereplő kapust, Eike Immelt sokan megkönnyezték, amikor kiderült róla: annak idején azért jelentkezett az RTL dzsungelshow-jába, hogy előteremtse a pénzt a csípőprotézisére.

Az adott pillanatban az átlagfizetés sokszorosát kereső, ma esetenként pizzafutárként vagy parkolóőrként felbukkanó egykori hazai sportolók mögött sűrűn húzódnak meg tragikus történetek, jellemgyengeség, néha emberi részvétlenség vagy a társadalom reakcióképtelensége. Esetük figyelmeztetően felemelt ujj. Közben Messit és Mourinhót látjuk meccs közben, egy-egy termék vagy épp emberi értékeket kiemelő projekt arcaként. A kissrácok egyelőre a góljaikat, a zseniális húzásaikat szeretnék utánozni, de tartunk tőle, hogy csak idő kérdése, mikor találkoznak a kettős könyvelésben végrehajtott – vagy a nevükben véghez vitt – bravúrjaikkal is.