A csatár önzése – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2018.10.24. 23:25

Kisgyerek voltam, amikor először találkoztam az önző futballista fogalmával. Fájdalmas találkozás volt: az apámra mondták. Egy ideig nem is értettem. Előzőleg mélységesen elítélendő tényként költözött be az önzés a lelkembe és a szótáramba, olyan súlyos vétkekkel, mint egy játékszer közös használatának megtagadása vagy a nápolyi szelet dugiban való elfogyasztása. Már csak azért is igyekeztem még a látszatát is messze elkerülni, mert én sem úsztam meg a besorolást: látszik, hogy egyke, azok ilyen önzők. Miközben esetenként tényleg fájt, ha valami értékeset-finomat meg kellett osztanom mással, annyira elviselhetetlennek éreztem az „önző” bélyeget, hogy teljes erőmből igyekeztem viselkedni.

És akkor egyszer csak azt kellett hallanom, hogy apám a legönzőbb futballista volt. Addig csak azt tudtam, nem mehetünk ki úgy az utcára, hogy ne állítsák meg tízméterenként, hogy egy ötperces táv megtétele ne igényeljen legalább fél órát. Nem mondom, néha imponált is, hiszen éreznem kellett, hogy szeretik, hogy sok embernek fontos megszólítani őt, megérinteni, közösen nosztalgiázni vele. Emlékszik, Samuka, amikor azt a gólt lőtte? Meg hogy soha senki nem érte utol. Meg hasonlók. Ezzel minden rendben is volt, leszámítva azokat az eseteket, amikor az utcai emlékezések egyre elérhetetlenebb messzeségbe tolták a fagyizást vagy a mozit. Mert ő soha senkit nem utasított el. Én meg türelmetlenül toporogtam, többre azonban nemigen ragadtattam magam, egy-két korábbi fegyelmezés meglehetősen mélyre ültette el bennem a tanítást, mely szerint a felnőtteket nem sürgetjük, arról nem is beszélve, hogy nem kotyogunk bele a beszélgetésükbe. A testbeszéd eszközeit igyekeztem egyre fényesebbre csiszolni, de a siker így is csak szórványosan kerülgetett.

Az önző futballista képe sem azt követően került bennem a helyére, hogy megkérdeztem apámtól, mit is jelentsen ez. Hosszas tépelődés, cselesnek szánt elő- és háttértanulmányok vittek egyre közelebb a megértéshez, de a mozaik utolsó darabjait mégiscsak egy tárgyszerű beszélgetés keretében szállította a partner. Az apád önzősége azt jelenti, hogy tőle csak örökölni lehetett a labdát, passzra legfeljebb abban a helyzetben számíthatott bárki is, ha a labda véletlenül jó irányba pattant el. Más kérdés, hogy egy idő után már nem is várták el a többiek kiszolgálását, annál inkább azt, hogy iramodjon meg az indítással, és meg se álljon a kapuig. Ezt inkább több mint kevesebb megbízhatósággal teljesítette is, így lett belőle a kisváros csapatának gólvágója, kedvence, akit a cukrász, a hentes mindennapi vizitre várt el, ellenkező esetben bizony sértődés lett a vége.

Ettől még nyilván meredek állítás lenne arra a következtetésre jutni, hogy egy csatár esetében elengedhetetlen követelmény az önzés. Arra viszont edző és szurkoló egyaránt felhördül, ha kecsegtető helyzetben nem a lövést választja a gólfelelős, hanem továbbadja a labdát a jobb helyzetben lévő társnak. Az ilyesfajta altruizmus sokkal inkább gyanút ébreszt: mi van, talán öregszik, hogy nem meri elvállalni? Vagy: biztosan kevés időt tölthetett előző éjjel az ágyban – vagy túl sokat, kacsint hozzá a kajánabbja… –, s máris akad egy-két jól értesült, akinek a nagynénije ismerősének a rokona látta előző este bemenni-kijönni valahonnan az épp bizonytalankodó csatárt.

Lássuk azonban, mi a helyzet a világsztár csatárokkal. Gonzalo Higuaín, az éppen a Milannál állomásozó argentin válogatott évekkel ezelőtt beszélt arról hogy 2013-ban Cristiano Ronaldo miatt jött el Madridból, miután már képtelen volt elviselni az egoista sztár közelségét. A közérthetőség kedvéért azt is hozzátette: elege lett abból, hogy mindig Ronaldo alá kell játszania. Hatalmas az egója, mondta CR7-ről, amivel ugyan semmi újat sem állított, hiszen a tv-közvetítésekben is szikrázik a portugál egész képernyőt betöltő, színes, szélesvásznú énképe. „Ha nem őt tartod a legjobbnak, nem lesz a barátod. Cristiano meg van győződve róla, hogy ő a világ legjobb játékosa, de szerintem túl van értékelve” – tette még hozzá Higuaín, ami azért a szurkolónak mégiscsak bennfentes értesülés, s mint ilyen legitimálja az előző sommás állítást. Főleg miután az argentin – akinek egyébként CR7 érkezése miatt kellett távoznia a nyáron Torinóból – azonnal párhuzamba állítja világklasszis honfitársával, Leo Messivel, akivel, így Higuaín, össze sem lehet hasonlítani Ronaldót.

Ronaldo esete persze kemény dió, hiszen minden idők egyik legjobb, legelismertebb, legmediatizáltabb és legjobban „eladott” futballistája igazán külön díszdobozt érdemel. Ugyanakkor eleven és tanulságos még az emlék, milyen rohamosan fogyó türelemmel reagált a világfutball a portugál gólínségére a Juventushoz való nyári áthurcolkodását követően. A dolgok azóta némileg kiegyenesedtek, a nagy hetes öt gólnál és négy gólpassznál tart a Serie A-ban, de amíg az első oszlopban nulla éktelenkedett, javában körvonalazódtak az összeesküvés-elméletek. A Bajnokok Ligája mostani sorozatában CR statisztikája zavaróan adathiányos, pillanatnyi példálózásunkat pedig egyszerre segíti és nehezíti, hogy a legutóbbi BL-fellépésen Dybala épp Ronaldo átadásából szerezte meg a Juve manchesteri győztes gólját. A gól azonban várat magára.

Annak idején Andrij Sevcsenko is megkapta a magáét, őt Didier Drogba szapulta az önzőségéért. „Nem érzem Sevcsenkón az együttműködést. Azt hiszem, az a baj, hogy úgy érzi, csak gólokkal tudja bizonyítani szerződtetése helyességét, miután jó sokba került. Próbáltam megérteni a helyzetét és magyarázatot találni. Tudjuk, hogy nem riválisok vagyunk, mert az elmúlt évekkel ellentétben az idén két embernek is jut hely a Chelsea csatársorában. Nagyon nehéz lehet neki, de az első akkor is a csapat” – zsörtölődött annak idején az elefántcsontparti támadó.

Örök és végletekig elkoptatott közhely, hogy egy futballcsapat dicséretnek, kritikának leginkább kitett két tagja a gólfelelős és a kapus. A kettejük „magányossága” közötti különbség persze szakadéknyi, hiszen míg a sorsdöntő gólt szerző csatárnak könnyen elfelejtjük a korábban kihagyott helyzeteket, a kapus a lefújás pillanatáig tartó orosz rulettet játszik. És ha a kapott gól nélküli mérkőzés legalább döntetlent garantál, a győzelem elképzelhetetlen szerzett gól nélkül. Márpedig, valljuk be, nyerni mindig jobban szeretünk, szívünknek sokkal kedvesebb látvány a viharos támadássorozat, mint a legkicentizettebb, legmérnökibb védekezés.

Emberi gyarlóság? Hát persze. Valahol a kalandvágy, a veszélyesen élés iránti delejes vonzalom szinte valamennyiünket jellemez. De ez a mi, mondhatni, kockázatmentes úri passziónk. Amibe persze belefér a zseniális gólpassz nagylelkű megtapsolása, de tombolni csak gól esetén vagyunk hajlandók. Előtte pokolra küldjük az önző, a labdától megválni valutáért sem hajlandó csatárt, aki nem látja, hogy a falon akar áthatolni, és hogy három társa is őrizetlenül várja a kapu előtt a labdát. És nem értjük az edzőt sem, amiért a pályán tartja a saját cseleibe sorozatosan és kilátástalanul belebonyolódó támadót. Aki viszont képes minden előzmény nélkül egyenlíteni a hosszabbítás utolsó percében.

Az apámmal kapcsolatos relikviák közül egyik kedvencem egy korabeli tudósítás, amelynek végén az akkori kolléga igen tömören minősíti a játékosok teljesítményét. Apám neve mellett lakonikusan csak ennyi áll: három gólján túl semmi említésre méltó nem fűződik hozzá. A meccset amúgy 3–0-ra nyerték meg. Az öreg ma is azt mondja, tényleg semmi köze sem volt a gólokhoz, épp arra járt, nem tudott félreállni, mindannyiszor bepattant róla a labda. Az utcai emlékezések viszont ilyen apróságokra nem térnek ki, legfeljebb arra, hogy ha Samukához került a labda, a többiek fordulhattak is vissza. Mert vagy gól lett belőle, vagy nem, de átadás semmiképp.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik