Párbajban elesve – Ballai Attila publicisztikája

Sokan úgy tartják, a sport hosszú távon igazságos, ha úgy tetszik, szerencse és balszerencse történelmi távlatban kiegyenlíti egymást. Akik így vélekednek, most azt gondolhatják, készen kapják a bizonyítékot a labdarúgó U17-es Európa-bajnokságról, Dublinból. Ahol a magyar válogatott a negyeddöntőben a spanyolokkal, az 5. helyért rendezett mérkőzésen a belgákkal kényszerült a rendes játékidő döntetlenje miatt tizenegyespárbajra, és előbb 5–4-re kikapott, utóbb ugyancsak 5–4-re győzött.

Na, ugye, mondhatják e nézet képviselői. Pedig némi utánagondolással könnyen belátható, hogy ha fordítva történt volna, fiaink négybe és éremközelbe jutnak. A lényeg azonban nem is ez, egészen más: a tizenegyeseket nem csapatok, hanem játékosok rúgják, és ha hibáznak, az a torna rangjától függően akár örök nyomot is hagyhat bennük.

Megszűnik a hosszú táv, a történelmi távlat, egyetlen pillanatban, lövésben lakozik az örökkévalóság. Az egyén számára a tét a létező legnagyobb. Kilép a csapatából, a közösségéből, de úgy, hogy a labdára futás közben egyedül képviseli azt, egyedül határozza meg a sorsát. Senki másban nem bízhat, viszont mindenki más benne bízik. Mint a csata előtt, azaz helyett a legjelesebb vitézben, amikor a két vezér megállapodik egymással: minek több vért ontani, döntse el az ütközetet két bajnok! Egy az egy vagy három a három ellen, mint nem sokkal Róma alapítása után, a Horatiusok és a Curiatiusok hármas párviadalában. Aki szerint túlzó az összehasonlítás, idézze fel magában – ha nem megy, keressen rá a neten – a Horatiusok esküje című neoklasszicista festményt, és ismerős lesz neki a fogadkozás; effélét láthat tizenegyesrúgások előtt is.

Annyi a különbség, hogy itt öten-öten feszülnek egymásnak, és nem vért, hanem verítéket, sokszori hosszabbítást, megismételt mérkőzést „spórolnak” meg. De ettől még, aki ront, félig belehal. Nem is elsősorban saját maga, hanem a társak, a csapat miatt.

Éppen ezért nem is nevezem meg azt a magyar srácot, aki a spanyolok ellen U17-ben, ráadásul a mieink részéről utolsó próbálkozóként bakizott. Elég a baja neki nélkülem is. Pedig válogatott futballista, még ha utánpótláskorú is, előtte a brazíliai vb és az élet – de mögötte a rögzült kép, ahogyan Martínez kapus jobbra dől, és elakad benne a nem eléggé helyezett labda. Vagy az, hogy a belgák ellen, 1–1-nél, a 82. percben lecserélik, egyébként logikusan; ha megint jönnek a tizenegyesek, és mondjuk tíz párig kell rúgni, jobb megelőzni a traumát.

Higgyék el, nem dramatizálom túl. Aki belesüllyedt már efféle szituációba, az pontosan tudja. Én magam „valamivel” kisebb tétért, a Fáy utcában, egy tornán, az elődöntőben, szintén csapatom utolsó ítélet-végrehajtójaként egyszer megszenvedtem ezt. Ilyen esetekben kifejezetten szerettem a végére maradni, mert addigra az ellenféltől valaki általában hibázott, így könnyen jött a siker és az átmeneti népszerűség. Jó néhány évvel korábban, Siófokon, amikor a kiírás szerint hárman-hárman rúgtunk, előttem öten rontottak – életemben nem láttam ilyet futballban –, ettől angyali nyugalom szállt meg, hiszen innentől én nem veszíthettem. Csak akkor, egyetlenegyszer, merészeltem a pipába varrni a tizenegyest. A Fáy utcában viszont betalált innen is, onnan is az első, a második, a harmadik, a negyedik, onnan az ötödik, és így pulzusom lassan kétszázra szökött, lila fejjel lódultam meg, legtutistább megoldásommal, ballal, laposan, az egyenes, a jobb alsóba célozva, de tartva a kapustól, a labdát túlhelyezve, eltrafáltam a kapufát. Rám szakadt az ég.

Ez az, amit nem lehet kidumálni. Nincs olyan, hogy kicsit mögém jött a passz, magam alól kellett elrúgni a labdát, éppen, amikor felnéztem, megpattant egy göröngyön, hátulról, sunyin pont akkorát lökött rajtam a bekk, hogy az egyensúlyomat vesztettem – nem, itt nincs bocsánat. Illetve az éppen van, a társak nemhogy rossz szóval, egy sanda tekintettel sem illetik a „bukott embert”. Sőt, a legrosszabb, hogy még vigasztalják is: Platini, Zico, Baggio is hagyott ki tizenegyest. Persze, sőt Puskás is, méghozzá olimpiai döntőben.

Nem is az a kérdés, bizonyos szint felett ki képes erőből pár centivel a kapufa belső éle mellé célozni. Mindenki. Edzésen, felkészülési meccsen talán százból százszor is. Ilyenkor még hülyéskedni is lehet. Csak az elmúlt fél évben láttam két olyan tizenegyest, hogy a szememnek sem akartam hinni. Tavaly decemberben a Bilbao–Valladolid spanyol bajnokin Aduriz, a baszkok csatára neki sem futott a labdának, hanem a támaszkodó balt letette mellé, jobbal lendített egyet, és a bal alsóba helyezett. Az idén áprilisban az ausztrál liga Adelaide–Brisbane találkozóján a vendégek részéről bizonyos Bauthéac lendületes nekilódulás és széles lövőmozdulat után olyan lassan gurított középen a hálóba, hogy a jobbra elvetődött kapusnak még arra is maradt ideje, hogy visszaüljön, de már hiába kapálózott.

Ez azonban nálam legalább annyira a szemtelenség, a kivagyiskodás kategóriája, mint amennyire a bátorságé, a vagányságé. Bezzeg a cseh Antonín Panenka, ő már igen. Ki ne tudná, hogy az ő nevéhez fűződik az első „hulló falevél”, köznevesített formájában a panenkázás. És nem is akármikor rukkolt elő vele, hanem az 1976-os Eb döntőjében, nem kisebb kapus ellen, mint a nyugatnémet Sepp Maier. További kockázati elem, hogy hiba esetén ezzel a módival garantált a legnagyobb égés, a legélesebb indulatok gerjesztése. Nálam hasonló becsben áll Graeme Souness, a Liverpool ásza, aki az 1984-es BEK-fináléban, a Roma ellen, történetesen az olasz fővárosban, a Stadio Olimpicóban vágta fel a bal pipába a tizenegyest.

Ez az, amikor a kapusnak esélye sincs, mert a tizenegyest valóban nem lehet védeni, csak rosszul rúgni. Ellentétben a kézilabda és a jégkorong büntetőjével, a vízipóló ötméterese pedig valahol átmenet. Kézilabdában a hetesre inkább a futball fordítottja érvényes: ha a kapus megérzi, merre megy a labda, milyen kísérlet – erős felső sarkos, pattintott, fej mellé húzott, ejtett – következik, és arra indul, nagy valószínűséggel hárítani fog. A legkiélezettebb helyzetekben szinte ötven százalék a „kapusé”; a végrehajtó ilyenkor azt hiszi, minimalizálja a kockázatot, és mert csak fölé lehet trafálni, alá nem, ezért lefelé lő, de ezt a riválisa is tudja, ő is lefelé bont, már „csak” az oldalt kell eltalálnia.

Néha mégis az az ember érzése, a mindent eldöntő, utolsó löketben az egész mérkőzés szellemisége, képe benne van. Legkeservesebb ilyen emlékünk bizonyára a 2003-as női kézilabda-vb zágrábi döntője, ahol 7 perc 20 másodperccel a duda előtt a mieink hét góllal vezettek a franciák ellen, és ők így is időn túli hetest dobhattak az egyenlítésért. Többen bíztak benne, hogy Pálinger Kati védeni fog, de legbelül éreztem: sajnos nem, nem érdemeljük meg, hogy ilyen szörnyű hajrá után, hosszabbítás nélkül, „ajándékba” kapjuk meg az aranyat. Mondani sem kell, ezüst lett belőle.

A legsajátosabb büntető mindamellett a kosárlabdáé. Itt nincs párbaj, nem kell, nem is lehet senkinek az eszén túljárni, nincs kit legyőzni, csak saját, reszkető csuklónkat, lelkünket. Akár igaz is lehetne, hogy gyakorlás kérdése az egész.

De persze nem az. A vállalkozás veszélyét – legyen szó futballról, kézilabdáról, hokiról – pedig csak fokozza, a helyzet igazságtalanságát mélyíti, hogy a pillanat győztesei feledésre ítéltetnek. A nagy párbajhősök nevét legalább őrzi a történelem. Ki ne ismerné el Cid alakját, de a XVI. század törökverő bajnoka, a nyilvánvalóan túlzó kortársak szerint hatszáz párviadalt megvívott Thury György híre is él.

Ellenben a legmegveszekedettebb futballtudorok közül is, vajon ki tudná felsorolni a vb-, Eb-, BL-döntők sikeres tizenegyesrúgóinak névsorát?