Biciklicsel – Vincze András publicisztikája

Erősen megosztó eredmény a vb-n a magyar–dél-koreai női pólómeccs 64–0-s végeredménye. Erről csak annyit: bár a sport mindenkié, de a profi sportolás a szememben nem szabadidős tevékenység, hanem szakma.

Vízilabdaügyekben – futballszakos lévén – többet nem is akarok kritizálni, de ha netán a jövőbeni labdarúgó-vb kapcsán arról lehetne olvasni, hogy a menő csapat a percenkénti két góllövésével 180–0-ra verné a kényszerűségből ifikkel és kvázi focizni nem tudókkal kiálló ellenfelét (jó, tudom, a pólóban a tiszta játékidő miatt fordulhat elő ilyen sűrű góldobás, de az arányok valahol hasonlóak lehetnek…), akkor kifordulna a sarkából a világ. Nekem már így is sok ebből a „mindenki játszhasson mindenki ellen”, és – rákanyarodva a futball ösvényeire – már nagyon soknak tetszik ennyi meccs is. Azt veszem észre, hogy az európai, de a világ labdarúgásának irányítói is egész végletes módon az üzleti haszon oldaláról közelítik meg a fejlesztést: még több mérkőzés, még több néző, még több bevétel, s immár húsz esztendeje úgy pörög a biznisz, mintha lehetetlen lenne elérni a csúcsot – mindig van feljebb. Amúgy persze hogy van, hiszen a jelenkori rendszerben minden selejtezőnek lehet egy előselejtezője, az előselejtezőnek egy rostáló selejtezője, a vb-n, Eb-n részt vevők számát pedig egy tollvonással megemelhetik, s miután a marketingmasszásítás tökéletes eszköz a haszonnöveléshez, üzleti oldalról fantasztikusan prosperáló iparág a futball.

A mai meccsdömpingben így ránk kényszerítik azt, hogy mi már ne látni, hanem nézni akarjuk a focit, és azért ez minőségi különbség, nem véletlen, hogy amíg a gyerekeink a divatot fedezik fel (mezeladás, csecsebecse-kereskedelem, frizura, tetkó), addig mi, faterok az ütöttkopottnak tűnő nosztalgiánkkal (kötény, biciklicsel, okszi) próbálunk tüzet lobbantani a fociszerető lelkekben.

Na, nem ragozom túl: szerintem rossz irányba megy a világfutball.

A sportban rendkívül fontos lenne, hogy a minőség ne csak a textilek s bőrök esetében legyen első osztályú, hanem a sporttudásban is – a szememben ezért lenne fontos, hogy a világbajnokságokon csakis olyanok szerepelhessenek, akik az ellenfél kapujáig képesek eljuttatni a labdát. Mondanám, ez a szakmai minimum. Ha viszont lehet rendezői vagy akarati alapon pályára lépni (illetve vízbe csobbanni), akkor régi álmom is valóra válhatna, azaz címeres mezben megmutatnám, hogy nemcsak firkálni szeretek a labdarúgásról.

Amúgy a sors kegyelméből magam többször megtapasztalhattam, hogy a kenyérkereső sportembereket tisztelni illik, bármennyire is szeretné az ember jobbnak hinni magát, mint azok, akik a gyepen rohannak a labda után. S ha egyszer valakinek lehetősége van kipróbálni, milyen a hús-vér profival szemben küzdeni, mindjárt nagyobb tiszteletet mutat a lelátóról az amúgy rendszeresen „lefalábúzottabbak” iránt.

A hajdani Népsport labdarúgórovatának szakírója, mi több, tekintélyes edzőként a magyar futballban nagy tiszteletnek örvendő Németh Gyula bácsi a nyolcvanas években az NB II-es BKV Előre szakvezetője is volt. Miután a lapoknál dolgozók érthető módon közel álltak a szívéhez, a téli felkészülés végén mindig meghívta az újságíró-válogatottat egy edzőmérkőzésre a Sport utcába. Mondani sem kell, mekkora ünnep volt ez nekünk: mégiscsak valódi labdarúgók ellen játszhattunk, igazi (edző)meccset; talán aludni sem tudtunk, vagy ha igen, akkor úgy láttuk magunkat, hogy majd mi megmutatjuk, majd mi kicselezzük a szálfa termetű BKV-s védőket, s az akció végén finoman, külsővel feltekerjük a jobb felsőbe a lasztit.

Na persze!

Gyula bá ezt a mesét mindig hagyta körülbelül nyolc percig peregni a gálafocin, aztán amikor a BKV már a negyedik gólt is berámolta az újságírók kapujába, és amikor már mindenki összeveszett mindenkivel, hogy „Teeee, mé' nem csúszol már be ütembeee!”; „Nekem passzolj, ne a Pistának – mondom, hogy ne a Pistának!”; „Állj oda, gyerek rendesen a szögletnél a bajszoshoz!” (amúgy az a bajszos két fejjel volt magasabb, hajlíthatatlan, mint az acélszeg, s felugrás nélkül, lábujjhegyre pipiskedve fejelgette a gólokat az ötösről), na, akkor Gyula bá a sípjába fújt, és szépen átrendezte a társaságot. A tizedik percben átjött hozzánk a BKV első számú kapusa, két betonkemény középső védő, az igazi 10-es és a középcsatár – és onnantól fogva volt valami meccsjellege a történetnek. Mi több, elkezdtük élvezni a játékot, mert a labda még a mi lábunkra is úgy odasimult a passzok során, mintha ezer éve ezt gyakoroltuk volna.

Szóval, a futballozáshoz, egyáltalán a sportoláshoz érteni illik.

S van egy sztorim a másik végletről, amikor tényleg nincs jópofizás, amikor nincs „engedjük őket is játszani kicsit” kezdetű sajnálkozás, hanem az ember megtapasztalja, milyen az, amikor a profi labdarúgós gőzhenger dolgozni kezd (ez a bizonyos 64–0-s állapot). Anno a Varga Zoltán edzette Ferencváros ellen is volt a BKV-s teszthez hasonló próbameccse az újságírók futballcsapatának. Mit ne mondjak, azért a tollforgatók oldalán is voltak olyanok szép számmal, akik NB I-ben, NB II-ben, legrosszabb esetben NB III-ban tették-vették a lasztit, ám a zöld-fehérek oldalán csak annyi volt a könnyítés, hogy Szeiler József kapus középcsatárt játszhatott, azzal a kikötéssel, hogy csakis ollózva lőhet gólt.

Na szóval, a félpályán nem mentünk át.

Varga Zoltán megkövetelte, hogy játékosai ugyanolyan tempóban s hatékonysággal futballozzanak, mint az NB I-es meccseken: letámadás, szélsőjáték, beívelés, lövés (a Szeiler Józsi ollózzon!). És igaza volt! Ha már a legnagyobb kritikusok kimerészkedtek a gyepre, akkor ott nem viháncolni akartak, hanem megtapasztalni azt, amiről írnak – nem nyújtom ezt a sztorit sem hosszúra, vannak itt fotóim a szerkesztőségi fiókban, olyan tisztelettel hajlongunk a gólparádét rendező FTC-játékosok előtt, hogy még...

Aztán van még egy történetem is (lehet, néhányszor már megírtam, de mit tegyek, ide passzol, mert talán van némi tanulsága profizmusügyileg), amely a drága emlékű Fodor Imréről, a „Fociról” szól. A Solymár (NB III)–FTC felkészülési mérkőzés a Budapest környéki kisvárosban óriási ünnepet jelentett, tömve volt a vaskorlátos pálya körben – ráadásul a Fradi megadta a módját, a legjobbakkal állt ki a meccsre. Játszott a Dinamo Kijev legendája, Rácz László is (meglepetésre jobbhátvédet!), s ott volt a gyepen „Foci” is, akit történetesen tudósításügyileg igencsak jól ismertem, s akit az edzői taktika alapján őriznem kellett (volna). A kezdés előtt mondtam neki viccesen, hogy „Imi, ha kötényezés vagy átemelős és megkerülős csel lesz, akkor a hétvégén ötösnél jobb nem lehet az osztályzat”. Ő kacsintott, jelezte, vette a lapot, kezdődhetett a meccs.

Fodor Imre az első gólját úgy szerezte, hogy bekötényezett oda-vissza.

A másodikat úgy, hogy átemelte a labdát felettem, és dropliból bevágta a jobb sarokba.

A harmadik előtt olyan megkerülős csellel ment el, hogy én egy lendülettel felfutottam Solymárról a Nagy-Szénásra.

A szememben ez („a”) profizmus: aki tud bánni a labdával, annak humora is van, miközben minden mozdulatában benne van a született tehetség mellett a hatalmas, gyakorlással, edzéssel megszerzett tudás is. „Foci” a lefújás után odajött, megpaskolta a fejemet, és csak ennyit kérdezett: „Na, akkor most mi lesz az osztályzattal, kicsi?”

Szóval, nekem ez hiányzik a mai sportvilágból – a futballból pedig főként.

Bevallom, nem szeretnék hatvannégy gól különbségű labdarúgó-mérkőzést látni, mert nekem néha már így is túl sok a gól és kevés – a profi.