Örök csukafejes – Ballai Attila publicisztikája

A héten a labdarúgó Bajnokok Ligájában és az Európa-ligában is teljes csoportkört rendeztek, nekem néhány napja mégis az argentin futball motoszkál a fejemben. Kedden vívták ugyanis a River Plate–Boca Juniors Buenos Aires-i derbit, az úgynevezett Superclásicót, a két ősi vetélytárs ráadásul a 250. alkalommal csapott össze, és ha még ez sem lenne elég, a szubkontinens legrangosabb tornája, a Libertadores-kupa elődöntőjének első meccsén. A River hetvenezer néző előtt úgy nyert 2–0-ra, hogy a meccs forgatagába belefért a videoelemző-rendszer segítségével megítélt, így a másik fél által latinos hevülettel vitatott büntető, az üres kapu ellenére elrontott ziccer és a 97. percben villanó piros lap is. Az újabb őrült meccs után okkal ámult a fél világ, én pedig a történtek apropóján hadd tegyek fel néhány kérdést!

Tudják, hol született Lionel Messi? Vagy napjaink második számú argentin csillaga, Ángel Di María? Hát Maxi Rodríguez, a „Vadállat”, aki Di Maríához hasonlóan e településen kezdte a focit, és pályafutása végén ott is fejezi be? Hol látta meg a napvilágot César Luis Menotti, az 1978-ban világbajnok argentin válogatott szövetségi kapitánya és a másik edzőlegenda, Marcelo Bielsa? És hol szerzett 107 mérkőzésén 87 gólt a '78-as vb gólkirálya, Mario Kempes? Melyik városban indította profi pályafutását Batigol, azaz Gabriel Omar Batistuta, Mauricio Pochettino, a Tottenham jelenlegi menedzsere és Jorge Valdano, 1986 világbajnoka, a Real Madrid későbbi trénere, majd vezetője? Melyik az a futballközpont, amely még Diego Maradona karrierjéből sem maradhatott ki? Minderre egyetlen város nevével felelhetünk helyesen – csakhogy nem Buenos Airesével. Hanem Rosarióéval. (Innen származik egyébként Ernesto Che Guevara is, de őt inkább hagyjuk.) Valdano egyszer úgy fogalmazott, Messi azért született Rosarióban, mert Rosario megérdemelt egy Messit, Pochettino pedig a közelmúltban kijelentette: „Van valami különleges ebben a vidékben, ami talán a víznek, a steaknek vagy a tejnek köszönhető, de hogy csodálatos, az biztos.”

Gondolom, meghökkentő e fordulat, de talán ennyi is elegendő ösztönző ahhoz, hogy elmerüljünk kissé a Paraná folyó partján fekvő, több mint egymilliós népességű Rosario futballmúltjában. Ígérem, érdemes. Ebben pedig segítségünkre lehet minden idők talán legérzelemdúsabb mérkőzése, valamint az ezt felelevenítő, páratlan sodrású, vonzású novella, amely a napokban került a kezembe. Az olvasót menthetetlenül elkapja, magával rántja, és többé nem ereszti. A szerző, Roberto Fontanarrosa 2007-ben elhunyt, így már senki sem kérdezheti meg tőle, mennyi a valóság és a fikció a halála előtt egy évvel papírra vetett „1971. december 19.” című műben.

A dátum természetesen a meccs napja. Ebben szemernyi képzelet sincs. Mint ahogyan abban sem, hogy az adott esztendő argentin bajnokságának alapszakaszában két tizennégyes csoportban körmérkőzés zajlott, majd az elsők a másodikokkal játszották keresztben az elődöntőt. A B-csoportban a Rosario Central az első, az A-ban a városi rivális Newell's Old Boys a második helyen végzett, így akadtak össze a fináléért vívott, egyetlen találkozón, a Buenos Aires-i Monumental-stadionban. Mivel ekkorra ismertté vált, hogy a döntő helyszíne Rosario lesz, ez tovább fokozta a tétet. Pedig már nem is volt hova. A Newell's addig ötször, a Central négyszer nyert bajnokságot, párviadalukat nemcsak a versenyfutás és az egyenlő erők küzdelme, hanem az ősi, a múlt ködébe vesző eredetű, de változatlan intenzitással tovább öröklődő gyűlölet is táplálta. Beszélik, az 1920-as években a helyi kórház leprában szenvedő betegeinek jótékonysági meccset szerveztek volna, de a kezdeményezést csak a Newell's támogatta, a Central kihátrált belőle. Szurkolóikat ezért azóta zsiványoknak hívják, míg a másik oldalt leprásoknak.

E nevek a novellában is visszaköszönnek. Következzék egy libabőröztető részlet, hogy a Central-drukker mesélő és társai, pontosabban Argentína harmadik legnagyobb településének polgárai miként készültek a nagy napra, az ő világukban minden idők legfontosabb sporteseményére.

„Ha akkor veszítünk, akkor el is költözhettünk volna ebből a városból, testvér, mehettünk volna külföldre, esküszöm, hogy ide soha többé nem jöttünk volna vissza. Olyanok lettünk volna, mint azok a kambodzsai menekültek a tutajaikkal. Komolyan mondom, ha akkor veszítünk, elkötjük a Rosario Csillagát, és aztán itt, a Paranán lecsorgunk, de mindannyian, több millió zsivány, el egészen Diamantéig, Peruig, Cuzcóig, a k..va anyámba, mert akkor itt ezekkel a rohadt leprásokkal többé nem lehetett volna egy városban élni. A Miguelito teljesen komolyan megmondta, hogy ha mi akkor veszítünk, ő fog egy pisztolyt, szétlövi a saját fejét.”

„Mindenféle ómenekről meg varázslatokról beszéltünk, meg hogy ássunk el egy varangyot a Fenoy kapuja mögött, szórjunk sót a mi kapufáinkhoz, meg az összes téma, ami ilyenkor felmerül. Persze akkor már a környék összes boszorkánya ezzel foglalkozott, és voltak Nyúvel mezes, gombostűvel összeszurkált babák, meg lehetett telefonon átkot kérni a Leprára. Még az anyám is, érted, a saját anyám, akinek semmi köze nincs a focihoz, egy összecsomózott zsebkendőt hordott magánál már tíz nappal a meccs előtt, és néha megfogta, meg azt mormolta maga elé, hogy Pilátus, Pilátus, figyelj csak ide, ha nem a Central nyer, így maradsz, megkötve”.

A legértékesebb kabala a Central hívei számára egy vén, bogaras és beteges drukker, az öreg Casale lett volna, aki a Newell's ellen valahogyan csak győztes meccsen járt, őt mindenképpen el akarták vinni Buenos Airesbe. Ám hiába kérlelték, mert pár évvel korábban egy kapufa miatt infarktust kapott, újra kellett éleszteni, azóta nemhogy stadion, még rádió közelébe sem ment, és ezt Fontanarrosa szavaival így indokolta:

„Mert az öreg azt mondta, és ebben nagyon igaza volt, hogy még ha be is zárkózik a szekrénybe, akkor is hall valamit, egy ordítást, egy gólt, és aztán akkor ott helyben meghalhat.”

Szóval, nem maradt remény. Illetve mégis. Megszületett ugyanis az elhatározás:

„Ekkor döntöttünk az emberrablásról. Lementünk a kocsmába, és aznap este mindent nagyon komolyan megbeszéltünk. A Dani azt mondta, hogy nem, ezt nem lehet, az öreg majd meghal nekünk út közben, vagy ha nem, akkor a stadionban, és hogy akkor nemcsak mindannyiunkat letartóztatnak, hanem ez még gyilkosságnak is fog minősülni. De a Danira úgysem figyeltünk soha, mert túlozni, azt mindig nagyon szeretett.”

A novellát innentől nem folytatom, mert bizonyos tekintetben a „poén lelövése” is bűnténynek minősülne. De érdemes felkutatni, maga a futballvégzet minden bekezdése. Azt viszont elárulom, hogy 1–0-ra diadalmaskodott a Central, és három napra rá a San Lorenzo feletti 2–1-gyel a bajnoki címet is elhódította.

A Newell's elleni győztes gólt a 77. percben González beíveléséből Aldo Poy érte el, csukafejessel. A rosariói futball-legendárium örökre legfontosabb találata, célozva annak módjára, „palomita de Poy” néven máig a Central-identitás alapeleme. Olyannyira, hogy minden évfordulón megünneplik, az élő legenda, az argentin válogatottal az 1974-es vb-t is megjáró Poy részvételével. Legutóbb a 2014-es alkalomról olvastam remek riportot: a hangszóróból az eredeti közvetítés bömbölt, amikor betoppant az akkor 69 éves csillag, felzúgott a tömeg, ő odaállt a kapu elé, dobták neki a labdát, és ha nem is a régi mozdulattal, de előredőlve a hálóba fejelt. Negyvenhárom évvel az igazi akció után...

Rajta kívül mezbe öltözött vagy éppen öltönyös urak, régi és új futballbolondok is tömegesen imitálják a klasszikus mozdulatot, a világháló tele van velük. Egy ízben még Che Guevara Kubában élő fiát is hazacsábították, hogy ő dobja Poy fejére a labdát.

Már csak két év, és itt az ötvenedik évforduló. Poy megéri, ez nem vitás. Ő Rosarióban mindenkit túlél, halhatatlan. Mert egyszer jó tempóban érkezett egy jobb oldali beadásra. Ezért az a labdarúgás, ami. És ezért gazdagabbak embertársaiknál a földkerekség azon lakói, akiknek van egy „életük mérkőzése”.