VAR-tv, kikapcs! – Vincze András publicisztikája

Kassai Viktor lett az orosz profi futball bírófőnöke. Bevallom, meglepett, hogy éppen az oroszoknak lett szükségük külföldi szakmai támaszra, azt meg a fene se gondolta volna, hogy a világfutballban már ez a trend: más szem többet lát.

Aztán az is szöget ütött a fejembe, milyen viharos gyorsasággal szakadt ki a szintúgy fejlődési pályán levő magyar labdarúgásból a sportág újkori legjobbja. Épphogy bejelentette, nem fúj többé a sípjába, visszavonul, erre fel jött a hír Moszkvából, Kassai Viktort tárt karokkal várják. Nyilván sok érvet mérlegre kell ilyenkor tenni, az első, hangsúlyos szempont minden bizonnyal a megélhetés kérdése, illetve aki a professzionális labdarúgásban töltötte el az évtizedeit, valószínűleg kapva kap az új, más szakmai perspektívát kínáló lehetőségen, s bármennyire is klassz az ötös méretezésű labdák világában létezni, az egyformaság (bajnoki, kupameccs, válogatott meccs, bajnoki) hosszú távon igencsak beszűkíti az életteret, nehéz ebből hirtelen kitörni, új utakra lépni.

Ha mélyebben is belegondolok a történetbe, amondó vagyok, az ilyen kaliberű sportembereknek azért lenne talán itthon is feladat, kihívás a futballban, de… Egyrészt nem tudhatom, mi volt, illetve van Kassai Viktor döntésének hátterében, milyen lehetőségei lennének hazai pályán, de a viharos és eleinte cáfolattal terhelt váltás azt mutatja, minden szempontból, a legapróbb részletet illetően is színvonalas ajánlattal találták meg az újkori magyar játékvezetés legjobbját az oroszok.

S akkor következzék az újabb „de”! Mint mindig, most is sajnálom az elherdált magyar értéket. Engem például baromira nem érdekel, hogy Oroszországban manapság gyengécskék a játékvezetők (amúgy régen sem voltak olyan jók, mint a mieink), s hogy már nagyon is rájuk fér a menedzselés, képzés. Ennél azért jobban szeretném látni, valamint megélni, hogy Zsolt István, Palotai Károly, Puhl Sándor, Vágner László és most már Kassai Viktor korszaka után a füves (sőt egyre gyakrabban műfüves) porondra lép az újabb magyar bíróász a világ focijában, akinek ténykedését büszkén nézhetjük. Aki a nagy elődökhöz hasonlóan vezethet majd Bajnokok Ligája- vagy Európa-liga-döntőt, aki úgy megy ki Európa- vagy világbajnokságra, hogy adott esetben megkaphatja a nyitó meccs vagy éppen a finálé levezetésének lehetőségét. A magyar sikerekért szorítóként s azt megbecsülő sportrajongóként ezért is volt öröm anno, hogy a kilencvenes évek legjobbja, Puhl Sándor nem bújt be a leköszönő zsenik csigaházába, hanem aktívan a focink közéletében maradt, sőt vállalta, hogy szakértőként magyarázza a labdarúgásban amúgy megmagyarázhatatlant, azaz a játékvezetői döntéseket (annak ellenére, hogy tizenegyest egészen mostanáig, a futballidegen VAR megjelenéséig sohasem fújtak vissza, de erről valamivel később), valamint megtette azt is, hogy az igencsak göröngyös utakon terelgeti a honi bírói kart. S hogy valami érzéke csak van ehhez a „bírósdihoz”, azt jelzi, újabban nincsenek vircsaftos ítéletek, amit persze írhatunk a szerencse vagy az NB I-es szerénység számlájára is, mégse bagatellizáljuk el így a történetet, annak fényében főleg, hogy az atomkori profizmusban futballmeccset levezetni lassacskán olyan, mint egy szuperszonikus repülőgép pilótafülkéjében ránézni a műszerekre – minden részlete rém bonyolultnak tetszik.

Azért – visszakanyarodva Kassai Viktorhoz – megvan az a jó, sőt kifejezetten remek érzés is, hogy lám, még egy olyan hatalmas ország is, mint amilyen az orosz, a „mi fiunkra” számít, azoknak az olykor bohém, olykor vaskalapos medvéknek a „mi fiunk” tudása, tapasztalata, ismertsége kell. Persze nem véletlenül van ez így: a döntés, a kinevezés már a jövőt is célozza, hiszen a világ labdarúgása új dimenzióba lendül át, amelyben már nem elég csak a sárga és piros lappal, no meg a stopperórával kifutni a pályára. Márpedig annál nagyobb tapasztalat, mint ami Kassai Viktor birtokában van (nemzetközi kupameccsek, utánpótlástornák, Európa- vagy világbajnoki összecsapások), kevés akad a földgolyón, ráadásul ő szó szerint is elszenvedője volt az alapvonali partbíráskodás, valamint a VAR, azaz a digitális bírókontroll tesztidőszakának, egyben ördögének is, a saját bőrén tapasztalta, mi (lehetne) a jó, és mi a rossz az újkori technikában.

Ehhez a történetszelethez azonban hozzáteszem, hogy éppen ez az „agyonhájpolt” technológia öli ki módszeresen a fociból az egyik legjobb programpontot, a bírói ítéletek kommentálását, adott esetben harsány szidását. Sajnos – a jelek szerint – immár visszavonhatatlanul eljött az a korszak, hogy a visszajátszásokkal és visszavont ítéletekkel a lehető legunalmasabbá próbálják tenni ezt a játékot. Továbbra is tartom korábban leírt véleményemet, hogy amilyen feszült esemény lehet néhány percen keresztül a televízió előtt ülő nézőnek a VAR-ítélkezés, olyan unalmas és értelmezhetetlen azoknak, akik a meccshelyszínre váltottak jegyet. Nem szólva a módszer igazságtalan voltáról, hiszen a visszapörgetett jelenet sohasem az akció teljes egészét tekinti mérvadónak (annak ellenére sem, hogy indulhat egy támadás a saját kapu előtti szabálytalanságból is, amelyet – ha már a technika vívmánya – ugyancsak érdemes lenne visszanézni), hanem mindig végső jelenetszeletet ragad ki, ami lássuk be, nem valami élet- és futballszerű (tömörebben: hülyeség). A lényeg, a játékvezetés a sok kütyüvel meg a fontoskodással enyhén szólva is túldimenzionált lett. Nem szép ilyesmit leírni, de a bírók annyira nem érdekesek ebben a játékban, hogy lassacskán róluk szóljon a mérkőzés.

Megkockáztatom, azzal, hogy bevezették a videobírós kontrollt, s így elkezdődhetett a modern reklamálás, hogy „Na, sporikám, nézz rá a tévédre!”, nevetségessé tették azokat, akik a sípjukba fújnak, annak tükrében pláne, hogy rendre kiderül, ítéleteik többsége teljes tévedés. S ami ennél is elkeserítőbb, hogy a VAR óta semmivel sem lett kevesebb a röhejes döntés, mint amennyit a hús-vér „kollégák” a hagyományos „ránézéses” módszerükkel hoznának meg.

A bíró ma már valóban tartozék, egy báb, míg a jó, sőt klasszis játékvezető azzal tudott a futballmeccs láthatatlan szereplőjévé válni, mi több, beleolvadni az önfeledt labdázásba, hogy ráérzése és kiemelkedő periférikus látása volt a játékhoz. A manapság egyre többet emlegetett nagyszerű ítéletek többségét nem tankönyv, hanem a tapasztalat, a rutin szülte, mert a valóban kiváló bíró úgy ismeri a hátvédek, csatárok harcában alkalmazott stikliket, mint maguk a stiklizők. A jó játékvezetőnek nem is kell csalhatatlanul látnia, amint a védő felugrás közben finoman odakönyököl, csak reagálnia és éreznie, hiszen néhány arckifejezés a pillanat törtrésze alatt mindig árulkodik arról, mi történik a kapu előtti forgatagban. Nem mellékesen a játékvezetés addig jó, amíg van teher a bírón. Az alapvonali partjelzéssel például – szerintem – az a baj, hogy a vezetőbíró legfontosabb képességét gyengíti, amikor a „szeme sarkából” is látja, mi történik a kapufák környékén, arról nem beszélve, hogy a mészvonal mögött álló kolléga fordított helyzetből, mintegy tükörből nézheti a kapu környékén zajló eseményeket, ami viszont totálisan életszerűtlen a futballozásban. S akkor azt még le sem írtam, hogy lassacskán egy lexikonnal kell kifutni a kezdéshez, hogy mi a kéz és mi nem kéz, míg figyelve a túlkoncentrált arcokat, belém hasít, talán könnyebb lehet kibogarászni egy kapcsolási rajzot és összeforrasztgatni egy számítógépes alaplapot, mint megállapítani a lesállást és elvégeztetni egy szabadrúgást, tehát úgy általában jól fújni a sípot a focimeccseken.

No, hát jól elkalandoztam, miközben próbáltam kapaszkodót keresni, miért is választották ki az orosz fociguruk Kassai Viktort, s ő mit ad majd a hatalmas ország hatalmas labdarúgásának, ugyanakkor remélem, megtaláltam a választ is: a pályán nem csupán a láb, a fej, hanem a lélek is játszik – a futball és vele együtt a bíráskodás ösztönös és talán taníthatatlan cselekedet. Az oroszok ezért aztán igencsak hiteles, elismert főnököt kaptak, s titkon abban is reménykedhetnek, hogy Kassai Viktor elsőre nem a VAR-tv-t tanítja meg bekapcsolni, hanem a sípot fújni – a történelmi távlatok miatt is mondhatjuk, hogy olyan jó magyarosan.