Globálmodell – Vincze András publicisztikája

Nem tudom, megfigyelte-e más is, vagy csak nekem kancsalított úgy a szemem, ha tekintélyes futballelnök járt kishazánkban, akkor az ingnyak feletti testrészen mindig feltűnt egy-egy ragtapasz. Valószínűleg a készülődés izgalma, a nyilvánosság előtti szereplés apróbb-nagyobb stresszfaktora lehetett az oka annak, hogy borotválkozás, szépítkezés közben itt-ott megcsúszott a penge, mindenesetre árulkodó a jel: a világfoci fejének lenni nem hétköznapi feladat, sőt a jelek szerint szó szerint is pengeélen táncol minden.

Néhány napja ugyebár Gianni Infantino járt Budapesten, a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség 83. kongresszusán pódiumbeszélgetés keretében adott helyzetjelentést arról, merre kormányozza a FIFA-t, a szervezettel együtt a nemzetközi labdarúgást. Miután kérdezni csak nagyon keveset lehetett, moderált témakörök mentén zajlott a tájékoztatás, így különösebb érzelmi hullámzás sem alakulhatott ki, Gianni Infantino szavait az újságírók körmölték, az összejövetel pedig elérte a célját, mert néhány órával később már médiumok ezrei hirdették a legújabb víziót: legyen globális futball!

Néhány napja ugyebár Gianni Infantino járt Budapesten, a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség 83. kongresszusán pódiumbeszélgetés keretében adott helyzetjelentést arról, merre kormányozza a FIFA-t, a szervezettel együtt a nemzetközi labdarúgást. Miután kérdezni csak nagyon keveset lehetett, moderált témakörök mentén zajlott a tájékoztatás, így különösebb érzelmi hullámzás sem alakulhatott ki, Gianni Infantino szavait az újságírók körmölték, az összejövetel pedig elérte a célját, mert néhány órával később már médiumok ezrei hirdették a legújabb víziót: legyen globális futball!

Hát inkább ne legyen, mondom erre én, a porszemember, aki igencsak csodálkozott, hogy ez a sok, s a maga környezetében oly kritikus (zömében külföldi) újságíró ily beletörődő egykedvűséggel felült erre, a mai világban kétségtelenül remekül zötyögő marketingvasútra. Az ilyesféle meseszöveg tökéletesen alkalmas arra, hogy – ha már Budapesten járt a világfutball főnöke – elsimítsa a ráncokat például a magyar futballdicsőségben rendületlenül reménykedő focirajongó homlokán, hiszen az üzenet egyben reménytáplálás, miszerint a kis országok kis labdarúgása is képes felkapaszkodni a csúcsig. Sőt – ha már a globalizmus – elvileg eljuthat a franciák, a németek, a spanyolok, az angolok szintjére, azért persze a gyakorlatban azért megnézném, vajon ugyanez a mantra milyen hatást váltana ki, mondjuk, a tengerparti grundjára oly kényes Brazíliában, vagy – hogy ne menjünk a saját határainktól olyan messzire – a friss vb-ezüstérmes Horvátország földes, köves pályáin.

A történetem tulajdonképpen itt véget is érhetne, hiszen ahogyan a múltjára oly büszke magyar, úgy a brazil s a horvát foci is épphogy a nemzettehetség fontosságára erősít rá, de ha most itt pontot tennék, akkor egyrészt túl rövid lenne ez a publicisztika, s azért azt is szeretném leírni, lám, milyen egyszerűen lesz a közhelyből forradalminak tetsző, s globálisan jól szajkózható „gondolat”. De leginkább az ügyben lenne mondanivalóm, hogy most érhető tetten, micsoda iparosítás zajlik a futballban, illetve tűnhet fel, miként nyílik az olló a játék és az üzlet vonatkozásában. Mást sem hallani évek óta, mint azt, hogy a világ egyik legjobban prosperáló gazdasági ága a labdarúgás, ami – ha már globalizmus – a világtermékek, vagyis a topjátékosok, topklubok és topválogatottak vonatkozásában igaz is (mez, focicsuka, közvetítési jogok), ugyanakkor egyre markánsabban látszik az is, hogy egyre többen vannak a nem annyira kívánatos, hanem inkább megtűrt, azonban a bevétel szempontjából fontos szereplői a „nemzetközi futballvállalkozásnak”, az ügyetlenkék, a szürkécskék, a szegénykék, akiket valahogy be kell vonni a játékba – de óvatosan, mindig csak egy icipicit…

Lehet, rosszul gondolom, de ha létezik globális futballérdek, akkor az nem lehet más, mint aprópénzen megvehető szórakoztatás.

Nem véletlenül szembesülünk azzal, hogy mostanában szinte hetente változnak a szabályok, hogy nincs olyan év, amikor ne valósulna meg valamilyen világmegváltó ötlet (ahogy Dajka László volt válogatott labdarúgó mondta a minap: a foci 1895-től napjainkig egész jól boldogult, miközben a leghatékonyabb reformja az volt, hogy a kapus a hazaadás után nem foghatja meg kézzel a labdát), s nem véletlenül kezdődött el szinte varázsütésre az értelmezhetetlen lebonyolítást eredményező Nemzetek Ligája, egyszersmind kuszává vált a felduzzasztott Európa-bajnokságra kijutás pótselejtezős rendszere, s mivel minden mindennel összefügg, ezért jöhet el a pillanat, hogy hat év múlva már negyvennyolc csapatos lesz a világbajnoki döntő mezőnye. Ez a globális érdek kényszerítette ki az igazán kis futballnemzetek elő-, sőt már elő-előselejtezős szereplései miatt a nemzetközi kupák szétmarcangolását, s alkották meg az értelmezhetetlen nevet viselő Európai Konferencia Ligát, azért, hogy az eddigi nyolcvan főtáblás kupaszereplőből legyen száztizenkettő. Ugyanakkor a kicsik elé húzott határvonal a topfutball világa felé immár áttörhetetlen. A globalizált abszurditás zsinórmércéje nálam az, hogy miközben minden egyes nap reggeltől estig zubog ránk a futball, aközben évek óta, sőt immár több mint egy évtizede (!) csupán két labdarúgó, a két valóban globális világsztár, Cristiano Ronaldo és Lionel Messi között dől el az Aranylabda sorsa. Ez viszont pontosan rávilágít arra, hogy már régóta nincs arányban a rengeteg csapat rengeteg meccse azzal, hogy a sportág a szakmai érés követelményeinek megfelelve új ászokat mutasson a szurkolóknak. A pénz, ami játszik. A jelenkori termelési versenyben ezerszám láthatunk parádés képességű játékosokat, akiknek az uniformizálódó labdarúgásban valami egész abszurd módon még sincs lehetőségük arra, hogy valóban klasszissá válhassanak (na jó, 2018-ban Luka Modric egyszer lehetett a népmesei hős, a legkisebb fiú, aki a játékosok királyává válhatott).

Szerintem pedig a futball lényege a változatosság. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még egyéniségek tucatjai, sőt százai játszottak, akikben épp az volt a különleges, hogy nem negyvennyolc órás szünetekkel láthattuk tőlük ugyanazt a varázslatot, hanem ki kellett várni az időt a csodatételeikre. Ma viszont „nulla-huszonnégy órában” kell cselezni, lőni, fejelni.

Ne legyek jó jós, de a meghirdetett globálmodellel a most még (állítólag) álomszerűen prosperáló, futószalagon működtetett, a bevételeket a szabályváltoztatásokkal, a tornakiírások örökös átszabdalásával halmozni tudó játék rohan az unalom világa felé. Egyéniségek nélkül ugyanis csak robotfoci létezhet, s nem vagyok biztos abban, hogy az unokáinkat ez az egyformaság annyira érdekli majd. Akik ma irányítják, mozgatják a világfutball szálait, konfliktuskerülők, s persze hogy a gyengébb ellenállás irányát választják. A videobírós rendszert is ezért korholom, amikor csak lehet, mert a bevezetésével a labdarúgás legkényelmetlenebb, legtöbb vitára okot adó részletét globálisan „operálják ki” a sportágból. Ugyanakkor eljöhet a pillanat, amikor a szurkolónak, nézőnek elege lesz abból, hogy nem adatik meg az azonnali gólöröm érzése, mert perceket kell várni arra, hogy most akkor ünnepeljen-e vagy sem. Ráadásul a VAR, s az ezzel kapcsolatos ideológia fő csapásiránya is a pénz, mondván, a mai világban már a lesállás sem játék, néhány milliméternyi tévedés eurómilliókról (is) dönthet, ergo innentől kezdve egyetlen vagány, huncut, szabálytalan gól sem lehet többé a futballtörténelem része…

Idővel így is, úgy is fel kell tenni a kérdést: ha már ilyen sok pénzről van szó, akkor vajon a világ labdarúgása miben gyarapszik valójában? A globálmodellben például elképzelhető-e az, mint ami megtörtént 1985-ben, hogy a Real Madrid a Videotonnal játssza a legkisebb európai kupa döntőjét, vagy előfordulhat-e még egyszer, hogy a magyar válogatott a vb fináléjára fut ki?

A futballglobalizmus jól hangzik, addig, amíg a legjobb labdarúgók a legjobban jövedelmező, s világszerte jól marketingelhető csapatokban profiskodnak, de elképzelhetetlen akkor, amikor arról lenne szó, hogy a kiegyenlítettebb átigazolási és szerződtetési rendszerrel az igazán kicsik is kapjanak esélyt arra, hogy jobban szerepelhessenek.

Na, ennél jobban már nem akarom belelovalni magam ebbe a témába, már így is olybá tűnhet, micsoda vaskalapos ember üti itt bőszen a billentyűket, de annak azért picit jobban örülnék, ha lenne több bátorság kiállni a nemzeti futball ügye mellett, s ha a változások, gyarapodások mértékét nemcsak eurómilliókban, hanem a pályákon felbukkanó aranylábakban határoznák meg, s a focijövőt nem a digitális szögmérők, lézerfények, kikockázó masinák, valamint az excel táblázatok mindenekfelettiségével hirdetnék.

Viszont ha már a történet globalitását nézzük: egy-egy ragtapasz északtól délig, kelettől nyugatig, a világon mindenütt ugyanazokat a reggeli ébredés utáni, a tükör előtt szerzett fájó sebeket fedi el.