Gombfoci: ez bizony már régen hungarikum

Mi kerül ezen a fotelon 7200 forintba? – tette fel a legendás kérdést minden kisember nevében Márkus László, Kállai István kabaréjelenetében. Akik gombfocigyűjtésre adják a fejüket, egyre gondterheltebben gondolnak arra, hogy valami egészen másba kellett volna hobbiként belevágniuk, hiszen egy közepesen értékes csapatért is tízezer forint fölött kell fizetni, pár érdekesebb játékosra 30 ezer forintról indul a licit, hiányos régi csapatokért hat számjegyű összeget kell fizetni, a határ pedig a csillagos ég és folyószámlahitelünk irányadó számai. Hogy máris megnyugtassuk a kedves olvasót: új csapatokat már négyszáz forintért vehetünk.

Akadnak azért, akik jól járnak az árak emelkedésével, hiszen gyűjteményük értéke évente milliókkal emelkedik...

„Nem minden gombfoci drága, csak a régiek – mosolygott Tóth Sándor, vagy ahogyan gyűjtőkörökben tisztelik, Porto Öcsi. – Mi vertük fel az árakat... Ha feltesznek a licitoldalakra egy régi csapatot, amelyik csak egy embernek nincs meg, azt kikiáltási áron is el lehet vinni, de ha már két embernek nincs meg, tönkre licitálják egymást. Jártam már így... Én az antik gombfocikat gyűjtöm, maximum a hetvenes évekig, az X-esek megjelenéséig, ezt nem sokan veszik. Akiről én tudok, tíz fő, ölik egymást, és néha össze is vesznek... Az egyik licitet kilencvenezernél hagytam abba, ez egy háromágú, ún. reaktoros, igen ritka gombfoci volt. Nem volt meg nekem ez a brazil válogatott, és nem volt meg a gombfocimúzeumnak sem. Százezer volt a végső ár, irreális, ne is mondjon semmit... Később megszereztem, olcsóbban. A legdrágább csapatom egy ezerkilencszázötvennyolcas Vasas volt, azt ötvenezer forintért tudtam megvenni.”

Hogy honnan szerzi Porto Öcsi a drágaságokat? Lassan már sehonnan, az interneten elszabadultak az árak, az utcai és a bolhapiacokon ritka látvány a gombfoci, a játéknepperek egyébként is már hajnal öt órakor begyűjtenek minden régi játékot a vásárokon. Aki nem ért hozzá, attól nagyon olcsón megveszik, aztán teszik is fel az internetre.

„Nagyon sokat költöttem hirdetésekre, szerencsére van olyan, aki régebben elrakta ezeket a hirdetéseket, és a padláson megkereste a gyűjteményét, elhozta; de volt olyan is, aki örökölt egy szatyor gombfocit, és beállított vele hozzám. Napokig a fellegekben jártam. A mai napig álmodom arról, hogy találok egy nagy kerek doboznyi csapatot... Elvileg minden csapat megvan, a feleségem mondja is, minek veszek újakat. Akad olyan csapat, amelyből öt is van, de mindegyik másfajta színben. Először ezerkilencszázötvennyolcban találkoztam a gombfocival, szegény gyerek voltam, nem volt pénzem rá. A Pannónia utcában volt egy trafik, mindig ott nézegettem az ekkor már fényképpel ellátott csapatokat, és az eladó bácsi egy napon azt mondta nekem, hogy kössünk üzletet: minden délután feltakarítom a kis boltját, ő meg ad nekem egy játékost. Tíz perc alatt végeztem, hónapokig jártam oda, így lett sok csapatom... A hatvanas években, akinek nem volt biciklije vagy labdája, az általában gombfocizott. Öten, hatvan év fölötti fiúk, ma is havonta egyszer összejövünk játszani, régi gombokkal, a nyolcvanas évekbeli csapatokkal. A régi képeket természetesen kiveszem, a fénymásolatot teszem vissza, hogy ne kopjon az eredeti. Azt nem kockáztatjuk meg, hogy egy régebbi csapattal játsszunk, és mondjuk egy játékos leessen az asztalról.”

A mából visszatekintve tekintélyes óradíjért dolgozott a kis Tóth Sándor, aki azonban nemsokára belefutott a férfigyűjtők hibájába...

„A hetvenes évek elején abbahagytam, és inkább a lányokra koncentráltam. A kétezres években házépítés után maradt egy nagy, üres helyiségünk, azt berendeztem magamnak, és akkor indult be a gyűjtés. Eleinte háromezerért is vettem csapatot, ma harmincezer egy ilyen, pár év alatt ennyit nőtt az áruk. Jelenleg ötszáznál is több csapatom van. Az első fényképes játékosok ezerkilencszázötvennégyben jelentek meg, abban az időszakban kevés csapatot gyártottak, csak azokat készítették el a külföldiek közül, akikkel játszott a magyar válogatott vagy egy magyar klubcsapat. A külföldieket lefotózták nálunk, és ebből készült a játék, ilyen a Benfica, a Manchester United és a Bilbao. Ha meguntuk őket, a Labdarúgás csapatképeiből kivágtuk a játékosokat, és az eredeti képeket azokkal helyettesítettük. Hülye módra az eredeti képeket kidobtuk... A képeknek azóta nagyobb az értékük, mint a testnek. Az első két csapat az Aranycsapat és Anglia volt, ebből a típusból összesen hét gárdát gyártottak: négy klubcsapatot és három válogatottat. Ausztria volt a harmadik nemzeti csapat, a klubok a Kinizsi, a Vörös Lobogó, a Vasas és a Honvéd. Három évig csak ezeket lehetett vásárolni, azután jelentek meg a bakelit, zömök csapatok, színes plexikkel, gyönyörű fotókkal.”

A komplett első széria több gyűjteményben is fellelhető, de Öcsiében unikumként három csapat is eredeti csomagolásban lakik.

„A legelső csapatom a Vasas volt, az összeállítását ma is fejből fújom. A legértékesebb? Van egy pár, amelyikből tudomásom szerint csak nekem van az egész világon. De az ötvenhetes Honvéd a legérdekesebb. Egy hirdetés kapcsán jelentkezett Törőcsik István felesége, Törőcsik az utolsó még élő tagja volt az ötvenes évek nagy Honvédjának, sajnos tavaly elhunyt ő is. A neje elhívott magukhoz, hogy nem adja ugyan el a csapatát, de azért nézzem meg. Nos, kétszer ültem a szék mellé: egy ötvenhétben megjelent Honvédot láttam. Ennek az érdekessége, hogy az Aranycsapatból csak ketten voltak már benne, Bozsik József és Budai II László, a külföldön maradtak értelemszerűen már nem. Törőcsik későbbi felesége látta meg ezt a csapatot egy trafikban, és mivel szerepelt benne a vőlegénye is, megvette – huszonkét forint ötven fillérért! Berakta egy szekrénybe, és nem bontotta ki. Később nekem adta, az értéke felbecsülhetetlen, eredeti lappal, rajta a tejgumival átkötött játékosok. Érdekes, hogy a gombfocit szinte csak Magyarországon gyűjtik, illetve a környező országokban, de ott is csak a magyarok. A brazil gombfoci az más tészta, más szabályokkal, kerek labdával, nagy, lapos gombokkal...”

Hogy mi lesz a nagy öregek után?

„Mindenki a gyerekkorát gyűjti. Amikor te tizenkét éves voltál, Törőcsik Andrásba vagy Nyilasi Tiborba voltál szerelmes, az az időszak érdekel, őket gyűjtöd. Én a hatvanas években az Albert Flórián, Farkas János, Bene Ferenc irányba voltam szerelmes, külföldön Pelé, Sandro Mazzola, Lev Jasin volt az ikon. Mondtam a fiamnak, ha meghalok, van pár gombfocis ismerősöm, adja oda vagy adja el nekik az egészet. De ők sem fiatalok már. Egy kicsit szerencsére reneszánszát éli a gombfoci, van például egy készítő, Csikós Csaba, ő nosztalgia-gombfocikat készít, nagyon jó minőségben. Az elmúlt húsz évben érthetetlenül rossz minőségben készültek csapatok, de most kezd újraéledni ez az egész. Rengeteg Vasasom van, az ezerkilencszázhatvanhatos, veretlen bajnokcsapat a kedvencem. Micsoda Vasas volt, az Inter ellen is csak azért estünk ki a BEK-ből, mert a bíró mindig belefújt a támadásainkba. Sajnálhatják a fiatalok, hogy nekik nem lesz ilyen emlékük. Igaz, több ilyen már nekem sem... A kedvenc gombom Bundzsák Dezső, aki éppen a bajnoki cím előtt vonult vissza. Gyerekként még a Vasas-edzéseken is ott voltam, Puskás Lajos sokszor lőtt nekem kapura, egészen addig, amíg bőrlabdával arcon nem talált húsz méterről. A mai futballistákhoz már nem lehet ilyen közel kerülni...”

Hasonló élménye a szerzőnek is volt: pár éve a szabolcsi legalsóban járási Vinnie Jonesként lelkesen rugdosott egy idősebb középpályást, és csak nagy sokára tudta hová tenni az ismerős, egyre megviseltebb arcot – egykoron sok gólpasszt adott vele a Tatabányai Bányásszal, lévén az áldozat Moldván Miklós volt. A háromszoros válogatott játékos a (kétszeres) felismerést követően igencsak elcsodálkozott, hogy egy csapásra milyen udvariassá vált az addigi favágó.

Érdekes, hogy az asztali játék Magyarországon a britek hatására terjedt el, mint maga a labdarúgás is, szakértők szerint az északról hozott taktikai táblák és az azokon lévő korongok láttán támadt valakinek zseniális ötlete. Mindenesetre gombfocit először Angliában gyártottak, ám ott nem lett népszerű, pedig a kor nagy sztárjaival reklámozták. 1910-ben Magyarországon már játszották, még a spanyol polgárháborúba is elvitték magukkal honfitársaink, és sokat elmond hazánkról, hogy az első gombfociklubunk 1944-ben alakult...

Nem meglepő módon egy szabómester fia volt a „főludas”, ugyanis először ruhagombokkal harcoltak egymás ellen a fiatalok, akik hamarosan képeket ragasztottak a gombokra, a gyártók csak őket utánozták.

A profik ma szektorlabda-versenyeken méretik meg magukat, és a gombfoci egy másik verziója meglepően népszerű Brazíliában, ahol megünneplik a hivatalos, a parlamentjük által is beiktatott Gombfoci Napját, és minden igazi fociklubnak van gombos szekciója. Hatásukra Ausztráliába és Japánba is eljutott a sport, Lengyelországban, Németországban és Spanyolországban is népszerű a rokon játék, a „kapszulafutball”.

De mi térjünk vissza a témánkhoz, a képes gombfocihoz, és azok mai készítőihez!

„Gyerekkoromban nem játszottam, harminc évig Fodor Ervin maszekkal dolgoztam, hajcsatot és napszemüveget öntöttünk, aztán szólt az egyik kereskedő, hogy a Budaörsön készülő Molnár-féle gombfociból sosincs elég, gyártsunk mi is olyat. A nyolcvanas évek elején történt mindez. Műanyag-feldolgozással készül a termék, speciális, kétfelé nyíló fémszerszámmal. Eleinte hagyományos gombfocikat készítettünk: kerek ház, abba jön a gyűrű, az lefogta a fekete-fehér fotót. Sokat eladtunk belőle, a kereskedők maguk jöttek érte. Egyszer láttam egy üzletben színes gombfocit, megmutattam a főnöknek, csináltattunk hozzá szerszámot. A gyűrűs szerszám még megvan, de azt már csak gyűjtők használják, mi az új gombfocikra ragasztjuk a képeket. A kilencvenes évektől álltunk át erre, a Fodor-gombokat én gyártom azóta is, a főnököm rám hagyta a műhelyt. Egy szerszámban tizenkét darab gombfoci készül, hidraulikus, automata géppel. A régi matricákat maszek nyomdában gyártattuk, az újságokból szedték a csapatképeket, ma már külön tesszük a képeket a gombok mellé, az évi két átigazolási idénynek megfelelően. Évente négy-ötezer csapatot tudok eladni, sok haszon nincs rajta, mert nem adjuk drágán. Új szerszámot már nem fogok csináltatni, mert az kétmillió forintba kerülne...” – világította meg a gyűjtést egy egészen más oldalról Gál Sándor, aki huszonnégyféle csapatot készít, plusz az Európa- és világbajnokságra az egész szettet. A mester szerint a gombfoci köztudatban tartásában kiemelkedő szerepe van a szektorlabdának, mert ha Eb-t és vébét nyer a magyar válogatott, akkor mindig benne vannak a TV-ben.

„A régebbi gombfocikat Molnár polietilénből gyártotta, ebből a gyűrűk kikotyogtak, mi áttértünk a sztirolra, abba jobban bele tudott szorulni. Molnár, amikor abbahagyta, eladta a szerszámait, ma Kardos Tibor, Reinprecht István és Csikós Csaba gyárt még gombokat. A vírushelyzet rendesen visszafogta a forgalmat, de igény támadt az úgynevezett kis Fodor-gombok iránt, megígértem, ha lesz időm, gyártok egy kisebb adagot” – tette hozzá az egyik utolsó „hivatásos” gombfocimohikán.

Ha már megszólították...

„Nagyjából hétéves koromban találkoztam először gombfocival, az egyik rózsaszín, a másik halványzöld bakelit volt, benne képek feliratokkal, és a képeken plexi. Ahogyan mondták, az egyik a Real Madrid, a másik az Aranycsapat, és mindkettőben ott volt Puskás Öcsi. A játék azonnal megfogott, és hatvan év után sem ereszt” – kezdi vallomását Csikós Csaba, aki az egyre népszerűbb Bumbdesign gombokat faragja, és játszott eterniten, konyhaasztal viaszos vásznán, padlón, majd egy gyúrótáblából készült festett, vonalazott pályán is, és természetesen nem maradhatott el minden könnyes szemű visszaemlékezés állandó eleme, a szamárfüles eredményfüzet; no és az újságok kárára történő amatőr képszerkesztés sem. Utóbbiban hatalmas szerepe volt a körsablonként használt húszfilléresnek.

A baráti társaságnak aztán véget vetett a nagy szocialista fejlődés.

„Az akkori lakótelep-építési láz elérte a családi házas övezetünket is, a rohamosan terjeszkedő Füredi úti lakótelep felfalta utcáinkat, házainkat, szanaszét kerültünk, és elkezdtük a gombfoci nélküli életünket. Talán tizenhét éve jutott újra eszembe a gombfoci, és elemi erővel törtek fel az emlékek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy összeszedem a négy régi barátot, elkészítem mindenkinek a régi csapatát, hiszen még ekkor is fejből fújtam azok összeállítását. Beszereztem valami hasonló gombfocit, mint amilyennel hajdanán játszottunk, leültem a számítógép elé, és kerestem a régi csapatképeket. Megszerkesztettem a képeket, feliratokkal láttam el, kinyomtattam majd gombokba raktam, és a kinyomozott elérhetőségekkel megkerestem a társaságot. Hihetetlen, de mindenkit megtaláltam, és azonnal igent mondtak a meghívásra! Kerítettem egy pályát, és közel negyven év elteltével ugyanott tudtuk folytatni, ahol ifjan abbahagytuk...”

Ezzel kezdetét vette Csikós úr kálváriája, ugyanis a minőséggel ő is elégedetlen lévén rákapott a gyártásra, megismerkedett a még működő manufaktúrákkal, már ahonnan nem hajtották el, és elhatározta, hogy visszahozza a műfajba az 50-es és a 60-as évek igényességét.

„Kutatásaim során számtalan emberrel hozott össze a közös hobbi, rájöttem, vannak gombfocigyűjtők, akiket kevésbé érdekel a minőség, őket a gyűjtőszenvedély hajtja: legyen eredeti a gombfoci, legyen eredeti kiadású a kép. Ki-ki a saját ifjúságát megidéző gombfocikra hajt, hihetetlen mennyiségű és kifogástalan állapotban lévő gombfocit gyűjtöttek össze. Nagyon kellemes érzés fogott el minden olyan alkalommal, amikor ezek a gyűjtők megmutatták gyűjteményük féltett kincseit, és kézbe vehettem a gyermekkoromat visszaidéző gombokat. Ám én nem ezt az utat választottam. Magam szerettem volna profi lenni a képek szerkesztése területén, és évről évre jobb és szebb képeket sikerült előállítanom. Ezzel párhuzamosan arra gondoltam, miért ne lehetne a gombfoci is egy modern játék, jó minőségben elkészítve? Olyanra gondoltam, amelyik magában hordozza a játék múltját, de megfelel a mai minőségi követelményeknek is. Mivel nem jutottam dűlőre a gyártókkal, saját fejlesztésbe fogtam, terveztem egy gombfocit, kerestem egy szerszámkészítő mestert, majd megkezdődhetett a gyártás. Csak eredeti polisztirol alapanyagból öntöttük, és eredeti mesterkeverékekkel színeztük a gombokat, először tíz-tizenkét színben gyártottam belőlük árnyalatonként két-háromszáz darabot. Nagy tetszést arattak, egy közösségi oldalon indítottam egy csoportot, ahová a gombfoci szerelmeseit hívtam meg, ez a csoport több mint négyszáz tagot számlál. A gombfocim, melyet bumbgombnak neveztem el, mert Bumburnyák néven futottam az interneten, elindult a népszerűség felé, büszke vagyok rá, hogy sokan használják, esküsznek rá, vannak közösségek, ahol már csak ezzel játszanak. Külön kategóriát alkotnak a képeim, amelyeket a gombfocis közösség egyszerűen kivágóknak nevez, hiszen ezeket ki kell vágni, és rátenni a gombokra” – tartott gyorstalpalót a mester, aki az X-esek divatja után kifejlesztett egy ezen alapuló új formát. Ez logikusan az Y nevet kapta, a képeket fedő plexi már nemcsak víztiszta, hanem színes árnyalatú is, mint a régi szép időkben. Csikós a vevőivel személyesen tartja a kapcsolatot, eredeti formában: fizetni csak teljes megelégedettség esetén kell, ezt be lehetne vezetni az igazi labdarúgásban is!

„Nekem a gombok gyártása, összeállítása, csiszolása, polírozása hobbi, nem is lehetne megélni belőle. Motoszkál bennem, hogy ezt a játékot meg kell őrizni a jövőnek, minden erőmmel erre törekszem. Rengeteg csapatot adok ajándékba, különösen, ha gyerekekről van szó. Amatőr versenyekre járok, ahol magam is játszom, és itt mindig szétosztják a csapataimat, a tornákon minden esetben van gyermekverseny is. Őszintén remélem, hogy szerény eszközeimmel egy téglát magaménak tudhatok majd a gombfoci jövőjének építményében, bármilyen rossz képzettársítás is ez.”

„Én készítettem Reinprechtnek a kétezertizenhetes klubcsapatokat, szépek lettek, de nem tudta eladni a játékboltoknak, és nem is adta ki mindet. Ezzel egy időben készültek a legutóbbi vébé csapatai, de azokat még a nyomdába se vitte el” – világította meg a nehézségeket szerkesztői oldalról Asztalos Gábor. Reinprecht pedig igazán nagy név a szakmában!

„A gombfocival gyerekként a hatvanas évek elején ismerkedtem meg, akkor még kabátgombbal játszottunk, a nyolcvanas évek elején már gyártottam őket mint bedolgozó: Szalai Györgynek szállítottam az X-es testeket és a gyűrűket. Egy idő elteltével a csomagolást is bevállaltuk, amelyhez ő szállította a képeket, mi pedig bőrlyukasztóval egy fatuskón elvégeztük a kivágást. Kiadtam a munkát összeszerelésre bedolgozóknak, és huszonötösével zacskóztuk, később a terítést is átvállaltuk, így jártuk az egész országot, trafikról trafikra. Nem tudni, miért, Szalaival a kapcsolat megszakadt, a szerszámot elvitték, így a munka abbamaradt. Ám sajnáltam a jól kiépített hálózatot, ezért úgy döntöttem, hogy csináltatok egy új gombfocit! Így született meg a kisplexis, amelyet a későbbiekben az én nevemmel kötöttek össze. Hogy teljes legyen a garnitúra, a kapuöntéshez is készült egy szerszám” – fedte fel az X-esek titkát Reinprecht István, aki kétszer is abbahagyta a gyártást, majd 2000 után ismét nekivágott, ám akkor sem ment a bolt. Tavalyelőtt sokadszor is leakasztotta a szögről az öntőformát, mint mondja, nem sokat kellett erre kapacitálnia őt a rajongóknak.

Az viszont tény, hogy a kisplexis ideje lejárt, de elkészült újra az X-es szerszám, és máris kezdődhetett egy modern kor, természetesen a régi kedvencek újjászületésével, újragondolásával.

Nem csak az ősz mester egy gombcsalád keresztapja, a legérdekesebb eset talán a Saortay: az a típus a gombok legismertebb gyűjtőjéről, Saortay Sándorról kapta a nevét, Porto Öcsiék keresztapasága mellett.

Gyűjtőből is sokféle akad, van, aki az egyes típusokból csak tíz-tíz darabot tart meg. „Kivéve az X-es aljúakat, abból száznál is több van. Nem a mennyiségre törekedtem, hanem hogy átfogóan tudjam dokumentálni a gombfoci történetét a kezdetektől napjainkig. A hobbim gyerekkoromban kezdődött, a zsebpénzemből heti öt csapatot vásároltam, aztán, ha átigazolt egy játékos, akkor betettem az új csapatába, a helyére meg képeket vágtam ki az újságokból. Egy idő után már követhetetlen volt... Aztán magam készítettem csapatokat, minden egyes évben, több ezer ilyen van. Később elkezdtem cserélgetni, nem tartottam meg az összes csapatomat, csak a legszebbeket” – mondja Nyíregyházán kincseket rejtő dobozai előtt Kovács Tamás, akié az egyik leghűségesebb gomb: gyerekkorában a Tatabányába tett plusz kapusra, Dombaira piros tollal rajzolt egy kis labdát, majd eladta az egész csapatot, amely évtized múltán egy tömeges csere révén véletlenül visszakerült hozzá. Még mondják azt, hogy a játékoknak nincs lelkük...

Tamás végül saját bevallása szerint (...) nem vett részt a nevezetes liciten, de egy ismerőse 99 999 forintnál még beszállt; ő maga ugyanakkor abból a selecaóból kilenc játékost nyolcezer forintért meg tudott venni, a kapus pedig már megvolt neki.

A lapos plexis tetejű gombfocikról legalább lehet tudni, mennyi készült, ugyanis az egyes csapatok dobozán volt egy szám. Abból majdnem kétszázat lehet összegyűjteni, X-esből azonban Kovács Tamás szerint bőven kétezer fölött készítettek a hetvenes évektől 1990-ig, ma húszezer forint fölött jár egy-egy doboznyi ritkább játékos ára. Mások szerint X-esből nem készülhetett több 400-nák.

„Olyan csapat szerintem nincs, amelyikből csak egy van, tehát senkinek nincs olyan, amelyik másnak ne lenne meg. Akad azért ritkaság, a Saortay-féle MTK-ból Öcsinek van kettő, nekem egy, egyet láttam a neten pár éve, de még a névadónak sincs belőle. Az ötvenes évekbeli első szériából szerintem nincs több csapatonként három-négy darabnál, a múzeumnak van kettő, Öcsinek mind a négy, nekem kettő.”

A gombfoci misztikumához tartozik, hogy felbukkant a nepperi elbeszélésekben egy titokzatos, Németországban élő hegedűművész, akinek szintén szép gyűjteménye van – talán éppen e sorok olvastán ismer magára, jelentkezését várják a gombfoci-rajongók közösségi oldalán.

Annyit tegyünk azért hozzá, hogy a hatvanas évek elején gyártottak focifigurás arcképes gombfocikat, ebből Öcsinek is csak hat darab van, a legdrágábbak manapság az ún. királykategóriás gombfocik, 1964 környékéről. Ezeket tartják a valaha készült legszebb gomboknak.

„Hatéves koromban a nagymamáméknál találtam három vágott szélű gombfocijátékost, a nagybátyám aztán megmutatta a csapatait és a füzeteit, amelyben a meccseket vezették a barátaival. Nagyon fellelkesedtem! A nagy érdeklődésre való tekintettel nekem ajándékozta a csapatait, és megígérte, hogy ha vigyázok rájuk, tizennyolc éves koromban ad nekem tizennyolcezer forintot! Gimnazistaként hetente vettem két-három csapatot, majd felfigyeltem Öcsi börzéire. Eleinte csak a saját gyermekkorom csapatait akartam összeszedni, de aztán ingert éreztem, hogy a nagybátyám gyerekkori csapatait is kigyűjtsem. Ezerkilencszázhetventől napjainkig megvan minden Eb-re és vb-re kijutott csapat, úgy terveztem, hogy innentől idénig gyűjtöm a csapatokat, azaz ötven évig. Sokszor megígértem már a feleségemnek, hogy nem lesz több, de a gyűjtői szenvedély.... Valamikor Viharsarki Trafik néven szerkesztettem csapatképeket, majd megalapítottam a Viharsarki Gombfoci Clubot. Én másképp vagyok gyűjtő, mint a többiek, nekem minden csapat a kedvencem! A legbecsesebb csapataim az általam szerkesztett két szülőfalumbéli aranycsapat, ezeket viszem a tornákra, az ellenfeleim nagyokat szoktak rajta kacagni, mert sztorizgatok róluk, valamint becézgetem őket” – ad betekintést ebbe a furcsa világba Szkaliczki András, aki tavaly 2222 csapatnál tartott.

„Viccesnek tűnik, amikor a gyűjtők teljesen átlagos csapatok összefirkált képeit próbálják kiegészíteni, mert hajlamos az ember elfelejteni, hogy honnan is indult ő maga nem is olyan régen. Tíz éve kerestem elő a régi csapataimat, melyekből harmincöt darab maradt meg, és vélhetően sohasem mentem volna fel a padlásra a szülői házban, ha nem akartam volna megmutatni a nagyobbik fiúnak, hogy miről is szólt a gyerekkorunk. A hosszú évek alatt a legtöbbet Németh Györgytől és Tóth Sándortól tanultam, annak ellenére, hogy nem találkoztam személyesen velük. A kezdeti útkeresés után azt a célt tűztem ki magam elé, hogy meglegyen ismét a gyerekkori gyűjteményem, mintegy kétszázhúsz csapatot gyűjtsek ismét össze” – merengett el a kezdeteken Sipos „Rockin” Lajos, aki az újrakezdés után még 800 forintokért tudott X-eseket vásárolni, de még azt is sokallta, mert a 17.50-es ár élt még emlékeiben.

Neki sem volt könnyű útja, sok rutinos gyűjtő kihasználja ugyanis az újak tudatlanságát, őt is verték át hamis képekkel csere közben, és volt egy annyira drágán megvett csapata, hogy évekig nem szívesen nézett rá... Vásárok és a nagy lakótelepek „leszórólapozása” után kezdett alakulni a gyűjteménye, kapott ajándékba nagy pakkokat, de 1500 X-es gombért bemerészkedett a miskolci szegregátum legmélyébe is. Érdekes, hogy ő is felhagyott azoknak a gomboknak a gyűjtésével, amelyekhez személyesen nem kötődik (mert mindenki a gyerekkorát gyűjti, ugyebár), és ő is azt az elvet vallja, hogy százszor inkább egy megsárgult vagy elmosódott gyári kép, mint egy utángyártott.

„A réginek lelke van, valakinek valamikor a kedvence volt. Úgy vettem észre, van egy viszonylag gyors felfutása egy gyűjtemény kialakításának, ami aztán lelassul, és a végén gyakorlatilag stagnál. Ilyenkor újabb kihívások után néz az ember. Gyakorlatilag minél régebbi időszakhoz nyúlunk, annál nehezebb a dolgunk. Mivel a legyártott csapatokról nincs semmilyen katalógus vagy lista, leszámítva a számozottan kiadott nyolcvanas évekbeli plexiseket, gyakorlatilag lehetetlen a teljességet összehozni. De éppen ez ad egy kis misztikumot a dolognak, szerintem ez az egyik legnagyobb szépsége az egésznek, hogy mindig megvan a remény, hogy valami újra, ismeretlenre bukkanjon az ember” – filozofált a debreceni gyűjtő, aki kilenc év alatt teljesítette a maga elé kitűzött célt. Az utolsó hiányzó csapata egy 1986-os Algéria volt, amelyet elsőre 35 ezerért sem tudott megvenni, aztán gyakorlatilag ingyen az övé lett, egy jó szándékú ismeretlennek köszönhetően. Kis hiányérzete azért maradt.

„Sajnos a gyerekeket olyan mélységig nem érintette meg sem a játék, sem a gyűjtés, mint arra előzetesen számítottam. Tudomásul kell venni, hogy teljesen már más világot élünk, és a mai kor gyermekeit egy-két kivételtől eltekintve teljesen más dolgok hozzák lázba...”

De nehogy azt higgyük, hogy csak a „gyűjteményi” darabok ilyen drágák!

Az első versenycsapatok az 1950-es évek végén plexiből, keménygumiból vagy éppen biliárdgolyóból készültek, később a danamid vált be leginkább, a mai napig ennek a különböző változatait használják alapanyagul – tudtuk meg Szathmáry Károlytól, aki a legilletékesebbek egyike, lévén Bajnokok Ligája-győztes, Európa- és világbajnok asztalifocis, és volt a brazil válogatott szövetségi kapitánya is!

„Egy bizonyos szint fölött mindenki egyedi készítésű csapattal játszik, mert a gyártóknak nem sikerült a világszínvonalig eljutni, így a mai napig a sufnikban készülnek a legjobb holmik. Természetesen van szabvány, amitől nem szabad eltérni. Abban szinte mindenki egyetért, hogy a középen lyukas gombokkal lehet jól játszani, a díszítés általában a gomb oldalába esztergált nútban helyezkedik el, voltaképp egy szalag. A versenyszerű gombfocikat nem kell díszíteni, azaz teljesen mindegy, hogy van-e ráírva csapatnév vagy nincs. A nagyok egy csapattal hosszú évekig játszanak, és csak akkor váltanak, ha valami indokolttá teszi, egy új gárda keresése évekig is tarthat. Én most nagyjából tíz éve játszom ugyanazokkal a gombokkal, de már legyártattam két új fajtát, és terveztem még újabbakat is. Nem olcsó buli, mert egy versenycsapat már nehezen áll meg harmincezer forint alatt” – árulta el a legendás gombos, aki a brazil módi szerinti 12 érintéses játékmódban is Eb-t nyert.

Néha még a régi időkben is amatőr szerkesztés dívott, volt olyan brazil válogatott, amelyben szerepet kapott véletlenül az ászok mellé a képre beálló gyúró is, egy Fiorentinába beszerkesztették a vezetőedzőt, a cikk írása közben bukkant fel egy olyan Vác, ahol még véletlenül sem passzolnak egymáshoz a nevek és az arcok, illetve egy olyan Kamerun, amelyben tizenegy ikertestvér játszik. Ne feledjük, az internet előtti időkben sokszor a gombfociképek, majd a rendszerváltás körül a rágógumis papírok jelentették a „béketábornak” a vb-adatbankot, egyéb lehetőségek híján.

Nem kétséges, a mai gyártók avatott nagymestere az erdélyi András Levente, akivel emlékezetes interjút sikerült készíteni: a telefonos beszélgetés közben hirtelen elcsendesült a vonal, létrejött egy újabb, párhuzamos kapcsolat a felek között, közben a mobilos központ elkezdte bejátszani az addig elhangzottakat, de az elejétől kezdve. És mivel indult a beszélgetés? A tanú c. film felelevenítésével...

„Hetvenhétben a szüleim vettek nekem egy bolti, de romániai, kicsi és kép nélküli gombfocit, majd évekre rá kaptunk Magyarországról három ragasztott karikás gombfocit. Az egyik negyedben, a házak között a sihedereknél aztán megláttuk a plexis csapatokat, amiket most én gyártok. A Képes Sportból kivágott képeket tettünk bele, attól tovafelé aztán kezdtük gyártani is ezt a fajtát. Két plexidarabot összeragasztunk, közöttük természetesen a kép. Amikor megszárad, akkor kezdődik a csiszolás. Eleinte a tömbház oldalán csiszolták, hetekig, mi egy kis szovjet géppel dolgoztunk. Kétezer-tizenegyben nyitottam újra a klubot, de már esztergályoshoz viszem a gombokat, így egyenletesebb a felülete. Hogy miért csinálom? Hagyni akarok valami nyomot magam után.”

A székelyudvarhelyi mester számára ez csak hobbi, 11 ezer forint egy csapat, az anyagköltség, az esztergálás és a doboz készítése elviszi a hasznot, ám Brazíliába és az Egyesült Államokba is rendeltek már tőle csapatot. A pinceklubjában 4500 mérkőzést vívtak már, és abszolúte nem mellékesen ő újította meg az egyérintéses gombfocit: az új verzióban háromszor lehet passzolni, sokkal élvezhetőbb így a játékmenet, lehet támadást építeni, el is terjedt ez a módi az amatőr tornákon.

„Sepsiszentgyörgyön van még egy klub, Marosvásárhelyen szektorlabdát játszanak, ők nyertek már világbajnokságot is, de egyre nehezebb embert találni, a fiatalság kompjúteren játszik. Csakis képes gombfocival lehet bevezetni a fiatalságot ebbe a játékba. Felénk nem foglalkoznak gyűjtéssel, sokan elherdálták a csapatokat. A szüleim annak idején összegyűltek az ősházba, orvosok, mérnökök, hozták a csapatokat meg a gyufásdobozt kapusnak, benne ólommal. A meccsek előtt az egyik orvos eljátszotta zongorán a himnuszokat, és kezdődhetett a vébé. Óriási bulikat rendeztek, persze valódi gombokkal, és örök cirkusz volt, hogy éppen melyik nagyszülőnek tűnt el a kabátgombja. Rettenetesen komoly gombfociélet volt Udvarhelyen, mint mindenhol másutt, nagy szerepe volt ennek a magyarság, a magyar identitás megtartásában is.”

Hogy merre tart a gyűjtési folyamat? Az egyik készítő szerint óriási túlzás egy csapatért annyi pénzt fizetni, amennyiből egy átlagos család egy egész hétig megél, sok gyűjtőt csak a halmozás érdekel, semmi más.

Pintér László is legendás gyűjteménnyel rendelkezik.

„A gyűjtőket kizárólag a képes gombfocik érdeklik, és a gyűjtés erősen generációfüggő, mindenki a saját fiatalkora gombjaiért rajong, a gyerekkori élmény sorsdöntő. A rendszerváltás utáni gomboknak ezért sincs komolyabb gyűjtőtábora. Az első képes csapat a hat három hatására születhetett, a gombfocigyártás aranykora ezerkilencszázhatvankilencig tartott. Felsorolhatatlanul sok típust gyártottak, igényesen, kiváló anyagokból, lenyűgöző szépségben! Sikerült kiderítenem, hogy a gombokat nagy valószínűséggel a Fővárosi Műanyagipari Vállalatnál készítették, aztán a hatvanas évek végén kihelyezték Hatvanba a gyártást” – árulja el a nagy titkot.

Érdekes, hogy senki sem tudja, pontosan ki, hol és hogyan gyártotta az első gombfocikat, de sokan álmodnak arról, amiről Porto Öcsi: „Felszámolják a Játékkészítő KTSZ-t, lemegyek a pincébe, és ott egy rahedli gép meg csapat azokból az időkből”. Ennek sincs több realitása, mint hogy a Vasas ismét legyőzze a Real Madridot vagy megszorongassa az Intert...

„A gombfocikat iparművészek tervezték, a játékosokhoz az újságokban megjelent csapatképeket és az egyesületi tablókat használták fel. Az ezüstkor ezerkilencszázhetven és ezerkilencszázkilencven közé tehető, romlott a tervezés szépsége és a kivitelezés, a korszak legjelentősebb fajtái a ragasztott karikás, a Reinprecht-plexis és az X-es. Utóbbi lett a legnépszerűbb, és legnagyobb mennyiségben gyártott típus. A rendszerváltás után nagyon vegyes minőségben gyártottak gombfocit, de ki kell emelnem a nagyszerűen megtervezett Kardos-típust” – elmélkedett a gyűjtői körben Pilaca néven ismert gombos, akinek magyarázó képein nő fel az új gombos nemzedék.

Mások szerint 1970-től csak pár évig tartott az „ezüstkor”, amelynek tipikus fajtái az éles, a ragasztott karikás, a hárompontos, a korai X-es és a Saortay, a bronzkor a hetvenes évek végétől a rendszerváltásig tartott (X-es, Reinprecht plexis, kispoharasok).

Pintér László is kiemeli, hogy 2009-ben óriási fordulatot hozott a gyűjtők életében a legnépszerűbb internetes licitoldal, Öcsi ezen keresztül épített közösséget, és kitalálta a legendás börzét, ahol nagyon ritkán cserél gazdát pénz, gombfoci annál inkább. A képek külön életet élnek már, bélyegalbumokba költöztek a könnyebb cserebere miatt.

„Ha valaki hamis, számítógépen gyártott vagy reprofényképezett képeket ad cserébe, az főbenjáró bűn, meglincselik, kiközösítik!” – ismertette az első számú szabályt Pintér. Az ötvenes-hatvanas évek gombjainak toronymagasan legsikeresebb ismert (!) gyűjtője Tóth Sándor.

„Az első megjelent játékot, az Aranycsapatot tíz éven keresztül gyűjtögettem össze darabonként, Öcsitől kaptam cserébe az első játékost belőle, Puskást. Félájultan vittem haza a gombot... Tavalyelőtt, nagy szerencsével vettem meg az utolsó hiányzót, Hidegkuti Nándort, korábban Kocsis Sándorért tizenhétezer forintot fizettem, ezzel enyém az egy játékosért adott összeg rekordja” – erősít meg bennünket Pilaca, hogy miért is érdemes szétnézni néha pincék durva mélyén és padlások finom porában. És ha találunk ott egy zsák gombfocit, azt már csak környezetvédelmi okokból sem illik elégetni, mint tette azt az egyszeri, mínuszokban bővelkedő ember egy mínuszokban bővelkedő télen. De megemlíthetnénk a szerző öccsét is, aki mérgében elásott egy szatyor X-es csapatot a kertbe, és azóta sincs meg (mármint a szatyornyi gomb).

Bajor Béla az összes gyűjtői sztereotípiát magára veszi: iskolás kora előtt már gombozott a nagyobbakkal, kapott pár csapatot (egy királykategóriás Dózsa volt az első), ezekből kevés maradt meg neki, aztán felnőtt fejjel újrakezdte, mert érzelmileg erősen kötődött hozzá.

„A gombfocizás abbamaradt, de a megmaradt játékokat féltve őriztem, volt olyan osztálytársam, akinek a csapatait egy költözködéskor ítélték felesleges kacatnak, és kidobták. 2008 áprilisában bukkantam a neten véletlenül a gombfocifórumra, április tizenötödikén volt az első börze, ezen hárman voltunk: Sándor, Németh György és jómagam. Ez a nap, nem túlzás, megváltoztatta az életemet. Elkezdtem járni a bolhapiacokat, az antik bazárokat, az ismeretségi körben és a kollégáim között is terjesztettem, hogy vevő vagyok mindenféle gombfocira. Pár éve az egyik kollégám behozott egy jókora adagot, mondván egy ház előtt a kuka mellett találta” – elevenített fel egy meseszerű esetet Bajor Béla, akinek a kezén 18 ezer gomb futott már át, hiszen ő is „mindenevő”. Kedvence az Inter és az Újpest, utóbbiból nyolcvan csapata van, az 50-es és 60-as évekből összesen félszáz. A számok már csak azért is érdekesek, mert több neves szakember óvakodik felfedni kincstára nagyságát, és soha nem szólal meg nyilvánosan...

Érdekes, hogy bár a gyűjtők nagy többsége játszik, nem sikerült még egységes szabályokat kialakítani, a szektorlabdát azonban a zöm agyonszabályozottnak tartja, ahogyan egyikük vallja: „Emberileg jóban vagyunk egymással, de kölcsönös sajnálkozással nézzük egymás játékát”. Külön művészet az árusokkal és a „felhajtókkal” való kapcsolat, az általános gyakorlat szerint a gagyit is megveszik tőlük, sokszoros áron, mert így megmarad a jó kapcsolat, és hozzájuk viszik később az igazi értéket is.

Bizony, mert igazi érték a régi gomb, a liciten elért maximum 251 ezer forint, és három, közelről sem teljes csapatért adtak ennyi pénzt. A múzeum kiszállt negyedmilliónál, páran már százezernél feladták...

Minek is nevezzük hát a gombfoci továbbélését? Művészet, értékmegőrzés, retróőrület, üzlet. hungarikum? Talán jóval több mindennél: ez bizony sírig tartó szerelem.