Robbantott kacsák – Deák Zsigmond publicisztikája

Aki annak idején volt sorkatona, a laktanyai konyha (szakzsargonban „cselló”, mely elnevezés a hatalmas főzőüstök hangszerformájából adódott) viszonylag visszafogott gasztronómiai kínálatából emlékezhet néhány finomságra, például az aszpikos fejhúsra vagy a robbantott csirkére. Utóbbi a baromfi feldolgozási módjára utalt, nyilván nem robbantották, de hogy egyetlen ép csontja sem maradt, mire a tányérunkba, pontosabban a fémtálcánkon kidolgozott mélyedésbe került, az egészen biztos.

A sorkatonai szolgálatot 1988–1989-ben teljesítettem, utána több mint másfél évtizeden át megint nem találkoztam robbantott csirkével, egészen a 2005-ös amatőr ökölvívó-világbajnokságig, amelyet a Szecsuan tartománybeli Mienjang városában rendeztek. A derék kínaiak az ottani törzshelyünknek számító étteremben leptek meg minket egy levessel – pontosabban Csötönyi Sándor, a magyar bokszszövetség akkori elnöke rendelte, azt állítva, ez az itteni specialitás –, amit látva és kóstolva, miközben a számból szedegettem ki a csontszilánkokat, egyből nosztalgikus hangulatba kerültem: robbantott csirke! A többieknek azért nem volt túl őszinte a mosolya…

A vb-ről szerencsére nemcsak ez az emlék maradt meg bennem, hanem például Bedák „Pimpa” Pál bravúros ezüst­érme is a 48 kilósok között. Most, a hagyományos debreceni Bocskai-emlékverseny hetében csak remélni tudom, hogy a hajdúsági ringben bunyózó honfitársaink közül valaki végre újra hasonló szintre jut, mert Pimpa után magyar már nem járt világbajnoki döntőben, de 2010-et követően Eb-fináléban sem, 2009 óta csak alulról figyeljük a vb-dobogót, olimpiai medáliát pedig 2000-ben szereztünk legutóbb, Erdei „Madár” Zsolt révén egy bronzot.

Ez a téma, a magyar és az egyetemes ökölvívás is megérne egy publicisztikát, ám igazából nem e sportág miatt jutott eszembe a robbantott csirke, hanem „rokonáról”, a robbantott kacsáról. A kacsa, ugye, az angol fake news, vagyis az álhír igen szemléletes magyaros kifejezése, mármint hogy felröppen a nádas egy eldugott sarkából, aztán lelövik mint teljes vagy részleges zagyvaságot. Most egy részlegesről rántom le a leplet, a robbantott jelző pedig adódik a sztoriból. Kicsit pironkodom, de velem csak most jött szembe az internetes szupersztrádán a földkerekség legbénább terroristájának öt évvel ezelőtti története.

Eszerint a bűnöző 2016 februárjában, kijátszva az arrafelé kevésbé szigorú biztonsági intézkedéseket (beépített embere volt), felcsempészett egy laptopba rejtett bombát a szomáliai Daallo Airlines Mogadishuból induló járatára, majd még az utazómagasság elérése előtt működésbe hozta azt. A végeredményt viszont bizonyára másképp tervezte, mert a gép falán keletkező, robbanás ütötte lyukon csak ő repült ki, a pilóta pedig sikeres kényszerleszállást hajtott végre.

A hír végigfutott a világhálón, majd egy nap múlva utánarepült egy kacsa a mogadishui „nádasból”, a légitársaság és a szomáliai hatóságok ugyanis azt valószínűsítették, hogy nem bomba, hanem egy oxigénpalack detonációja okozta a rést. Ez a hivatalosnak szánt infó szintén szépen hasított az interneten (még Magyarországra is eljutott), de aztán nagyjából kiderült az igazság, elítélték a terrorista társait, tehát mégis a laptop volt a „tettes”, 2017-ben erre az esetre (is) hivatkozva szigorítottak a híradástechnikai eszközök repülőgépes használatán.

Önmagától adódna a párhuzam, hogy hasonló kacsa előfordul a nemzetközi és a hazai sportsajtóban is, szándékunk ellenére néha bizony mi is reptetünk ilyesmit, de legalábbis segítünk neki tovaszállni ahelyett, hogy kis oknyomozást és célzást követően lepuffantanánk. Azért megpróbálunk törekedni rá, ez ugyanis a XXI. századi újságírás egyik fő feladata, hiszen a világhálón, a közösségi médiában minden és annak az ellenkezője is megtalálható, nem az információ a hiánycikk, hanem a tisztánlátás, valaki(k)nek pedig rendet kell(ene) vágni az igazság, a féligazság és a hamisság között. Ráadásul a mai technológiának köszönhetően előfordul, a kacsát hiába trafáljuk telibe, megbújik az internet mélyén, s hivatkozási alapként időről időre újra felszáll, pedig tele a tolla söréttel.

Jómagam azonban egy meredekebb párhuzamot látok bele ebbe a kilyuggatott oldalú repülőgépes történetbe, mégpedig a profi labdarúgás egyik igen érdekes viszonyrendszerét a vezetőedző, a sportigazgató és a klubvezetőség/tulajdonos között. A metaforának megfelelően legutóbb André Villas-Boas, az Olympique Marseille szókimondó portugál trénere „robbantott” egyet, de ha minden igaz, csak ő távozik a résen a szomáliai „kollégához” hasonlóan.

Hatalmas különbség, hogy a gonosztevővel szemben neki részben-egészben igaza volt, amikor néhány napja a francia Olivier Ntcham kölcsönvételét követően kifakadt: „Olyan döntés született, amelynek nem voltam részese, a reggeli lapokból tudtam meg, hogy leigazoltuk. Erre a játékosra én korábban nemet mondtam. Nem volt a listánkon. Nem akartam őt! Nem értek egyet a klub politikájával, ezért felajánlottam a lemondásomat.” Mit tehet ilyenkor a tulajdonos? Nyilván nem mondhatja azt, hogy tökéletesen igaza van a mesternek, mert akkor saját vezetői alkalmatlanságát vallaná be. Tehát vagy egyből kirúgja a renitens szakembert, vagy kicsit hezitál, mint a francia történetben: felfüggeszti edzőjét és fegyelmi eljárást kezdeményez.

„A klub elfogadhatatlannak tartja azokat a megjegyzéseket, melyeket André Villas-Boas tett a sajtótájékoztatón együttesünk új szerzeményéről, valamint Pablo Longoria sportigazgatóról.”

Helyben vagyunk. Az előző sportigazgatóval, Andoni Zubizarretával remek szakmai és emberi kapcsolatot ápolt Villas-Boas, ám tavaly májusban a marseille-iek útilaput kötöttek a korábbi remek spanyol (pontosabban baszk) kapus talpára. A portugál eddig bírta az új „főnökével”, s bár hivatalos bejelentés még nincs, gőzerővel keresik az utódját, egyelőre ideiglenesen az OM akadémiájának vezetője, Nasser Larguet ül a kispadon. Ebben a történetben igazából az az érdekes, hogy a sportigazgató távozása után kezdődött az erodálódás, pedig általában nem ő, hanem szinte mindig az edző viszi el a balhét.

Erre példa szintén Franciaországból a Paris Saint-Germainé, amely klubnál Thomas Tuchel (stábjában Lőw Zsolttal) szép sikereket ért el, de egy, a kereteket kissé feszegető nyilatkozatát „laptopbombának vette” a hatáskörét a rámenős némettől féltő sportigazgató, Leonardo, s kieszközölte a kirúgását. Más kérdés, hogy azóta Tuchelék Londonban, a Chelsea-nél landoltak, s köztudott, hogy az angol rendszerben a menedzser nagyjából az edző és a sportigazgató keveréke, több mindenért egy személyben felelős, de legalább nem tud összeveszni önmagával.

A magyar érdekeltség kapcsán pontosan tudjuk, hogy a Hertha BSC-nél Michael Preetz 12 évet húzott le a sportigazgatói székben, igazolta a jobb és rosszabb játékosokat, miközben nem az ő széke ingott, hanem a trénerek távoztak, ha szorított a csizma, s elmaradtak a várt eredmények. A legtovább épp Dárdai Pál dolgozhatott, 2015 és 2019 között négy és fél évet, s most őt hozták vissza a berliniek megmentőnek, volt játékostársának, Preetznek viszont kitelt a becsülete. Igazából az a kérdés, hogy ha van is sportigazgató, mik a klubtulajdonos igényei vele szemben.

Van, aki a szakmai eredményeknél is többre tartja a pénzügyieket, tehát a stabil működést, s arra „tartja” igazgatóját, hogy olcsón vegyen s drágán adjon el focistákat, ezzel téve biztossá az anyagi hátteret. Közben persze nem árt, hogy legyenek sikerek is, de ha nincsenek, még mindig ott az edző bűnbaknak… A másik modell a rugalmas költségvetési korlátú sztárgárdáké, amelyeknél pénz van rogyásig, és kizárólag az eredmény számít, az adósság nem. Jelenlegi tudásunk szerint a két spanyol elit­egyesület, a Real Madrid és a Barcelona ezt az utat járja, eurómilliókat görgetve maga előtt, de legalább a sportigazgatónak felesleges az üzleti érzék.

Hogy aztán épp melyik klub háza táján tűnik fel az aktuális „robbantott kacsa”, azt csak a Jóisten tudja, az eurómilliárdokról szóló Barca–Messi szappanoperában például a nyilatkozatok fele biztosan hamis, hiszen ellentmond a másik felének. Maradjunk annyiban, a végén úgyis az eredményjelzőnek vagy a naplófőkönyvnek lesz igaza. Edzőtől és sport­igazgatótól függetlenül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!