A hetedik sorban – Kun Zoltán publicisztikája

Géza, a mostanában egyre elviselhetetlenebb Géza váltig állítja, az igazi feszültség nála mindig a lépcső alján kezdődött. Még persze odakint, amikor semmi mást nem látott maga előtt, mint azt a néhány tucatnyi lépcsőfokot. Ahogy caplatott felfelé, a pulzusa egyre szaporább lett – de most nem feltétlenül a gyenge erőnlét, a sok fahéjas csiga miatt, hanem mert már hallotta a morajlást, és minden lépéssel többet és többet akart látni abból, mi vár rá odabent. Általában nem is tudta tartani az amúgy igen kényelmes tempóját, a végén inkább kettesével ugrotta át a fokokat. Amikor pedig felért, az maga volt a beteljesülés: onnan, a magasból letekinteni az izgatott embertömegre, a lobogó zászlókra, majd kissé távolabb a melegítést már befejező játékosokra, akik persze mindig csak apró pontoknak tűntek. Igen, a csapatok már a kezdésre készültek, mert Géza valamiféle babonából mindig ilyenkor érkezett, hogy pocakjához képest meglepő sebességgel, némi bekalkulált lökdösődés árán leviharozzon a kapu mögötti hetedik sorig, majd kettőt jobbra lépve elfoglalja a helyét a lelátón. Azaz a Helyét. Mert az az övé volt, senki másé, és ha valaki éppen ott üldögélt/álldogált/ugrált, hát addig helyezkedett, amíg az a másik srác kicsit odébb nem húzta magát, hadd férjen el a kis dagi is. Akkor Géza egy pillanatra feltekintett az égre, talán mondott is egy rövid fohászt a futballszurkolók magasságosához, majd körbepillantva a zsibongó stadionon széles mosollyal az arcán nyugtázta: már megint otthon van.

Sokat vitatkoztunk, hogy miért hívja Népstadionnak, amikor már rég nem az a neve, de még jó nyolc éve is azt mondta: szereti ő nagyon ezt a hatalmas karéjt, de nézzek rá, amíg a kétharmada a minősített életveszély miatt le van zárva, nehogy már puskásozza. Egyszer megpróbált bejutni a felső lelátóra, ott keringett a sötét folyosókon, hősiesen berontott valamelyik vécébe is, majd hetekig büszkén mesélte mindenkinek, hogy túlélte a zombi apokalipszist.

Az új Puskás Aréna persze már más. A premier ugyan kicsit nehézkes volt neki, rémálmaiban sem gondolta, hogy ennyi lépcsőt kell megmászni a kakasülőhöz, de amikor kibukkant a szektor tetején, majdnem legurult az aljáig. Jó, ez nem meglepő, önmagában is olyan gurulós alakja van, de most inkább a nagyszerű látvány ingatta meg a lelkét, majd a testét: próbálta ő becsülettel megszámolni a sorokat, de rájött, ehhez már emelt szintű matekfakultáció kellene, úgyhogy a sorok helyett inkább csak a három szintig jutott. A meccs első félórájában a stadiont nézte, hosszabb távra berendezkedve kereste az előnyöket, és kereste a hibákat: mert ha legfelül ül, akkor mindent jól lát, mégsem érezheti magát a központban; ellenben ha az első sorok egyikébe vesz jegyet, potyamezhez is juthat a győztes meccsek után. Szerintem még nem döntött, de úgyis talál majd egy rozsdásabb szöget vagy egy kicsit megkarcolt ülőkét, ami jó viszonyítási pont lesz neki, és akkor arra a székre vagy legalább abba a szektorba vesz majd jegyet minden mérkőzésre. Cöcögött néha, inkább csak a látszat kedvéért, mintha a leharcolt külvárosi panelből költözve kellene valami bibit találni a babaillatú rózsadombi villán, de azért érződött rajta, összességében elégedett, tetszik neki az új otthona.

Sokáig nem értettem Gézát: él-hal a válogatottért, de egy londoni vb-selejtezős sikernél sokkal többet érne neki, ha itthon valami bulimeccsen legyaláznánk az észteket. Gibraltárt dettó. A győzelemnél fontosabb az élmény, magyarázza mindig, és amíg Angliában egy ismeretlen stadionban, mondjuk a nevesincs Wembleyben egy lenne a hetvenezer szurkoló közül, itt ő a házigazda. Ő az, aki százszor tramplizott már le a lelátó alsó harmadáig, ő az, aki előre köszönt a kandelábereknek. Néha megsiratta a kirúgott gyeptéglát, akkoriban még csak fűcsomót, máskor egy sima győzelem után is szomorúan csóválta a fejét, hogy na, megszámolta, megint kiégett egy lámpa a reflektorban. Természetesen az újjáépítés ellen is berzenkedett, remélte, hogy nemcsak három-négy búcsúmeccse lesz a Népstadionnak, hanem a következő jégkorszakig kihúzza ilyen düledező állapotában, és ha már az összes szektort be is kell zárni, talán marad egy hely, egy fél szék ott, a hetedik sorban, ahova őt még mindig beengedik.

De mondom, mára megbékélt, kezdi belakni a Puskást. Persze egyelőre csak fejben, normális meccsre nagy bánatára alig tudott kijutni. Kérdeztem, végül hol ült a Szuperkupa-mérkőzés alatt – megütközve mondta, hogy természetesen otthon, a vacsorája előtt. Normális meccsekről beszélgettünk: hát hogy is érdekelhetné őt egy Bayern, egy Sevilla vagy akár most februárról holmi Liverpool és Manchester City, még nyílt kapuk esetén is? Gondoltam, a Leipziggel azért csak megfogom, de ezen is gyorsan túllépett: ha Szoboszlai száz góljával bajnok lenne a lipcsei csapat, az feleannyit sem érne, mint az az egyetlen, Izland elleni. Amelynél ugyan ő is kirúgta maga alól a kanapét, de a sírig kísérti majd, hogy a hülye vírus miatt nem láthatta élőben.

Géza persze csak enyhén megszállott, amúgy teljesen hétköznapi emberke, aki imádja a családját, a munkáját meg a csokoládét, nem feltétlenül ebben a sorrendben, és kimegy minden pesti válogatott meccsre. A focit különösebben még csak nem is szereti: a sulicsapatba akkor sem válogatták be, amikor nem voltak elegen, gólt talán életében nem rúgott, a biciklicsel pedig neki azt jelenti, amikor nem a helyére teszi vissza a Bubit. Az NB I-et rutinból nézi, de nincs kedvenc klubja, a külföldi futballnál pedig izgalmasabbnak tartja a kandalló- és akváriumközvetítéseket. Na de a válogatott, egy hazai válogatott mérkőzés, az más. Akkor leszáll a meggypiros köd: állítja, aznap nincs megszáradt kenyér, összekoszolt cipő vagy a gyereknél elszúrt matekdolgozat, aznap nem romolhat el a kazán, nem fájhat a fog, de aznap még a lottóötös sem érdekelné (tutira kamuzik, legfeljebb a négyesről beszélhet, azt tényleg kinézem belőle). Csak a készülődés van, amely lassú és aprólékos: a hat különböző magyar sálja közül kiválasztani a leginkább alkalmit, amely éppen ahhoz a meccshez dukál, majd szinte órákon át nézni, becézgetni kicsit, mint a friss szerelmest, közben persze újraélni az ezernyi közös emléket, amikor így vagy úgy pörgette a feje fölött, netán valamelyik haver ráöntötte a fél liter sört; összepakolni a kis nasizsákot, benne lehetőleg háromféle csokival, amelyeknél az íz majdhogynem mindegy, de a csomagolás nem, hiszen kell egy piros, egy fehér meg egy zöld minden magyar gól megünneplésére, hárommal pedig általában meccset lehet nyerni; majd elindulni a stadionba, várni öt-hat metrót vagy villamost, nézni a rajtuk lévő felcicomázott emberkéket, hallgatni a zsongásukat, még visszafogott szurkolásukat, hogy aztán maga is felszálljon valamelyikre, és az út végén eljusson az igazi feszültség kezdetéig, azaz a lépcső aljáig, még persze odakint... A többit pedig már tudjuk.

A gond az, hogy Géza mostanában nem az igazi. Keveset mosolyog, de sokat ül csendben, elérte a régenmindenjobbvolt feeling. Öregszem, mondja, de ehhez a vírusos depressziónak több köze lehet, mint a negyvenegy évének. Hiszen nincsenek meccsek, nincsenek élmények, itt a nyakunkon a zárt kapus tavasz. A két fontos pesti Eb-mérkőzésre természetesen megvan a jegye, és minden keserűsége dacára biztosra veszi, hogy júniusban ő is a helyszínen szurkolhat majd a válogatottnak. Hátha egy járványmentes új világban újra könnyen megtalálja a helyét, miután törzsvendégként a Puskásban is megtalálta a Helyét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!