A kaktusz tüskéi – Malonyai Péter publicisztikája

Kétszer is volt szó a közelmúltban ezeken a hasábokon a játékvezetőkről, szerzőtársaim közül Vincze András (február 16.: Futballbolhák) szigorúbban, Ballai Attila (február 21.: Cinkostársak) megengedőbben írt róluk. Az első esetben az elitsípról volt szó, a másodikban az alsóbb osztályban fújókról. Amiről én szólnék, az is alapvetően a legkeresettebbek világához tartozik, ám azért általánosítható.

A tévedés jogáról beszélek.

Gyakran elhangzik méretes hibáknál, amikor a bírók széttárják a kezüket („Emberek vagyunk...”). A „jog” kifejezés bevetése roppant látványos, eleve védelmet, támadhatatlanságot sugall. A legjobb marketingfogás, amelyet valaha is kitaláltak a síp környékén.

A tévedés joga – ismétlem, hogy ízlelgethessék, miközben én, a paragrafusok világában szerezvén diplomát, határozottan állítom, hogy a tévedésre joga senkinek nincs.

Itt sem erről van szó. Ha azt mondják magasabb bírói körökben, hogy ténykedésükben benne van a tévedés lehetősége, fennáll a veszélye – elfogadom. Nem csupán a tények miatt, azért is, mert hihetőbbé teszi a hangzatos folytatást, az „Emberek vagyunk...!” felkiáltást.

A tévedésre joga senkinek sincs, mutassanak nekem egyetlenegy olyan jogszabályt, amely rögzít ilyesmit! Ha létezne, az olyan kivételezés lenne, amilyet nem követelhet magának ember nyilvánosan – a sportban, a futballban különösen nem. A jog – nomen est omen – jogosultságot jelent, a tévedésnél nincs ilyen lehetőség.

Ezzel együtt persze a tévedés kifejezés szerepel a normákban, hogy példával éljek, például a csalás törvényi tényállásában (Btk., 373.§.), mely szerint annak kell felelnie, aki „mást tévedésbe ejt, vagy tévedésben tart, és ezzel kárt okoz”. A meghatározás logikai alapon ráhúzható arra az életszerű esetre, amikor szabályos góltól fosztja meg a bíró a vesztes csapatot vagy nem létező lest fúj be ziccerben. Logikai alapon – ismétlem –, mert a sport ügyesen alkotja meg versenyszabályzatait, e szerint többnyire nincs helye „civil” lehetőségeknek, például, hiába okoz valaki nyolc napon túl gyógyuló sérülést a másiknak, a sértett nem kereshet elégtételt a bíróságon súlyos testi sértés (Btk. 164. §.) miatt.

De ez más téma, maradjunk a futballnál, és – a bíróknál. Természetesen rájuk is vonatkoznak normák, alapvetően ott a szabálykönyv, arra esküdtek fel, az a kötelességük, hogy a pályán betartassák a benne foglaltakat. Ha tévedtek, azt jelenti, hogy nem tettek eleget vállalásuknak, megszegték a kötelezettségüket. Erre nincs joguk, a mulasztásra való felhatalmazást nem rögzíti semmilyen dokumentum.

Az egész csak a kivételezettség szajkózása miatt érdekes, ami odáig megy, hogy lehet akármekkora a hibájuk, nem kérdezhetik róla őket, a támadásokra pedig ott a válasz, a tévedés joga. Ha éppen úgy állniuk kéne a sarat, mint a hibázó futballistáknak, vezetőknek (nekik azért ritkábban), egy szót sem szólnék. Ám tőlük még egy „bocs” sem várható, a legenyhébb emberi gesztust is megússzák. Erre egyébként van szabály, ha belső is.

Arról nem beszélve, hogy a játékos gyalázatánál nem csupán csapata, ő is kénytelen viselni a következményeket: kimarad a következő meccsen, megbüntetik, kegyvesztett lesz, eladják, muszáj helytállnia a hibájáért. A bíróknál nem ők viszik el a balhét, hiába okoz(hat)nak akár súlyos anyagi veszteséget a tévedésükkel sújtott klubnak. Tudom, ezért jött a hat bíró (plusz a VAR-okosok), ám ez sem vezetett el odáig, hogy ne legyen szükségük a tévedés jogának szajkózására. Csak a pályán hatan vannak már a bírók, többen, mint egy fél csapat. És itt gondoljanak arra, hogy a futball alapvetően játék, emberek mérik össze a tudásukat, és ebben a körben képzeljék el, mi lenne akkor, ha egy-egy játékosba hat futballista tudását préselhetnénk bele.

Hogy példával éljek a következményekre, ott a nekünk oly fájdalmas 1954-es világbajnoki döntő Bernben (NSZK: 2:3). A tudósítás szerint „egy perc volt hátra, Tóth Mihály tökéletes jobb oldali beadására Puskás Ferenc mesterien csapott le, és a tehetetlen Toni Tureket becsapva a hálóba juttatta a labdát”. Igen ám, de a walesi partjelző, Mervyn Griffiths jelzésére az angol William Ling les címén érvénytelenítette a gólt. Idézem Puskás Ferencet: „A bíró először megadta a gólt. Már a kezdőkörben álltunk, amikor a partjelző felemelte a zászlóját. Ezt sosem fogom neki megbocsátani. Majdnem egy perc telt el a gól óta! De mit tehettünk volna? Mégsem verhettük össze a walesit a pálya szélén...”

Elvesztettük a világbajnoki döntőt, ez volt a következmény. Ha jön a hosszabbítás, s nyerünk, sok minden másképp alakul a magyar futballban, ez meggyőződésem.

Vagy ott a chilei világbajnokság (1962) negyeddöntője Csehszlovákia (0:1) ellen, amikor „a 28. percben Tichy labdája a kapufát találta el, a labda a gólvonalon túlra pattant, a játékvezető azonban továbbot intett”. A Szovjetunióból érkező Nyikolaj Latisev vezette a meccset, s az itthoni politikai légkör ellenére az állt a tudósításban, hogy „Tichy góljának meg nem adásával azonban hibázott”. Itt Fenyvesi Máté szólalt meg, elmondva, hogy „az egyébként sem gyenge csehszlovák válogatott hatalmas erősítést – mondhatni emberelőnyt – kapott a szovjet játékvezető (...) személyében”. Latisev sporttárs egyébként a döntőt is megkapta Chilében, mi több, Ezüstsíppal jutalmazták produkcióját.

A legérdekesebb történet az 1966-os világbajnoki döntőé (Anglia–NSZK 4:2), a mindent eldöntő harmadik gólé: „Geoff Hurst (...) elbődítette a jobb lábát, Tilkowski hiába úszott a levegőben, a labda (...) a kapus mögött a felső lécnek vágódott, onnan pedig a gólvonal egy bizonyos pontjára.” A Szovjetunióból érkező, egyébként azeri partjelző, Tofik Bahramov „állítólag biccentett a kezdőkör felé”, s ezzel elszálltak a nyugatnémet remények.

Hogy mennyire a véletleneken múlik sok minden, arra is példa ez az eset. Ugyanis a döntő délelőttjének megbeszélésére a nyelvekkel hadilábon álló Bah­ramov tolmácsa nem érkezett meg, így a partjelző nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogyan szokta jelezni, ha a kapufáról a gólvonal mögé pattan a labda. Igen, a téma felvetődött a meccs előtt... A másik furcsaság, hogy a játékvezető, Gottfried Dienst Svájcból érkezett, ahol nem cserélnek helyet a partjelzők a szünetben, itt sem tették. Pedig a másik zászlós ember, a csehszlovák Karol Galba ott volt a délelőtti szeánszon, elmondta, mikor hogyan jelez, egyébként pedig kitűnően beszélt németül.

Az esetet egyébként 1995-ben számítógépes szakemberek kikockázták, elemezték, megvizsgálták a labda becsapódásának szögét, sebességét, és így tovább, majd megállapították, hogy – nem volt gól. És hogy teljes legyen a történet, állítólag Bahramov a halála előtt a kérdésre, hogy mitől volt olyan biztos benne, hogy benn volt a labda, egy szóval felelt: „Sztálingrád...” Azaz a Nagy Honvédő Háború.

Jó a játékvezetőknek, elvégre övék az egyetlen család, amelynek tagjai könnyen megússzák a legnagyobb tévedésüket is. Mert például ott a Decca esete, a lemezcég 1962-ben nem volt hajlandó a Beatlesszel szerződést kötni, mondván: „Nem elég jó a hangzásuk, meg egyébként is, a gitárzenekarok letűnőben vannak.”

És hogy vidámabban zárjam, utalok az A hét mesterlövész című filmörökzöldre, amelyben Vin Tanner (Steve McQueen) így beszél: „Egyszer egy fickó El Pasóban meztelenre vetkőzött és beleugrott egy kaktuszbozótba. Én (...) ezt kérdeztem tőle: »Miért?« Azt felelte: »Pillanatnyilag jó ötletnek látszott.«”

Remek játékvezető lett volna belőle.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!