Vesztőhelyen – Ballai Attila publicisztikája

David de Gea, a labdarúgó Európa-liga csütörtöki fináléjában vesztes Manchester United kapusa most bizonyosan átkozná Karl Waldot, ha tudná egyáltalán, ki ő. Az a német játékvezető, aki fél évszázada felvetette, hogy a döntetlennel zárult, kiesésre menő mérkőzéseken ne pénzfeldobás határozzon a továbbjutásról, hanem tizenegyespárbaj. Az ötletet az 1968-as Eb egyik elődöntője is inspirálta; a házigazda olaszok 0–0-ra végeztek a szovjetekkel, és ezzel csapatkapitányuk, Giacinto Facchetti kezébe helyezték a sorsukat, aki rövid tépelődés után azt mondta: fej. És lőn! A magyar női kézilabda-válogatott vezére és – már elnézést – elismert „szerencsemalaca”, Guricsné Pásztor Erzsébet ellenben az írást választotta, miután az 1965-ös világbajnokságra kvalifikáló, NDK elleni oda-vissza selejtező „meccsnullal” ért véget. A szemtanúk szerint a pénz csak gurult, gurult a schwerini sportcsarnok parkettjén, a játékosok megbűvölten sétáltak utána, és amikor végre oldalára fordult, a mieink örömükben felsikoltottak. Majd megnyerték a vb-t.

Ehhez képest valóban kifejezetten sportos és fair megoldás a szétlövés. Ráadásul örökre emlékezetes párbajjal indult, az 1976-os Eb-aranyat azzal szerezték meg a csehszlovákok a nyugatnémetekkel szemben, hogy a 120 percnyi 2–2-t követően Uli Hoeness a sztratoszférába bombázta a labdát, Antonin Panenka ellenben beejtette az általa elhíresült „hulló falevelet” az elfekvő Sepp Maier felett. Ezzel a futballtörténelem mellett a futballnyelvbe is beírta magát, a „panenkázás” kifejezéssel.

Mindmáig talán ő az egyetlen mezőnyjátékos, aki efféle párviadal kapcsán pozitív hősként vésődött az emlékezetünkbe. Mert egyébként rendre a hibázó, ezzel csapatukat kiejtő „balfácánok” és az utolsó védést bemutató héroszok neveit, mozdulatait őrizzük. Hiszen e szakaszban a gól a természetes, és elmaradása a természetellenes – ez a kapusok jutalomjátéka. Tökéletesen példázza ezt a Villarreal–Manchester United El-döntő; szegény de Geát egy rossz szó sem illeti azért, mert tizenegy tizenegyesből egyet sem fogott ki, annál inkább azért, mert utolsó lövőként rontott. Bezzeg diadalmas kollégája, Gerónimo Rulli! A Villarreal tizenegyedik ítéletvégrehajtójaként csatárokat megszégyenítő, parádés löketet küldött a bal felsőbe, mégsem ezért hozsannázzák, hanem mert hárította de Gea tutista, jobb belsővel a bal alsó felé irányzott, nem túl jól helyezett, nem is elég erős labdáját.

Ezzel egy percen belül bemutatta a két legnagyobb bravúrt, amit kapus ilyen helyzetben tehet: az egyik, hogy berúgja, a másik, hogy kivédi. Minősített eset, ha a poszttársa kísérletét hatástalanítja. A magyar futball-legendárium is kitüntetett helyen őrzi a hasonló hőstetteket. Például Szentmihályi Antalét, aki a BL-előd BEK 1974 márciusi negyeddöntőjében, a csehszlovák, azaz nagyszombati Spartak Trnava elleni, kétszeri 1–1 utáni túlórázás során kifogta kollégája, Dusan Keketi tizenegyesét, méghozzá az utolsó, az ötödik körben. Vagy Buús Györgyét, aki az 1970-es évek elején, kapus létére öt büntetőt is értékesített a Komló akkor NB I-es csapatában – 1972 júliusában, az utolsó fordulóban éppen a zsinórban ötödször bajnok Újpest ellen egyenlített így, Szentmihályi mellett lazán a hálóba gurítva.

A büntetőnek külön és különleges lélektana, miszticizmusa, szertartása van, már a rendes játékidőben is. Egy pillanatra megáll a rohanás, vele a világ, a kiválasztott a mészpontra helyezi a labdát, hátra sétál, farkasszemet néz az ellenfelével, akár a vadnyugaton. Egyszerre zajlik szellemi, pszichés, gyorsasági – vagy éppen kivárásra játszó, „lassúsági” – és ügyességi párbaj. Amelynek első alaptézise, amely szerint a tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni, eleve felmenti mindenféle felelősség alól a kapust, egyúttal elképesztő terhet helyez a lövőre.

Ami alatt a legnagyobbak is összeroppanhatnak. Akkor is, ha edzésen százból százszor magabiztosan pókhálózzák ki a pipát. Mert tréningen csupán egyvalamit nem lehet szimulálni, a legfontosabbat: a tétet. Ez a magyarázata annak, hogy labdavirtuózok is képesek elrontani ezt az aránylag egyszerűnek tűnő feladatot. Bizonyítékul idézzünk fel néhány példát, veretes nevet és hihetetlen bakisorozatot! Az 1986-os vb-negyeddöntőben brazil részről Socrates és Julio Cesar, a franciáktól Platini hibázott. Az 1994-es, Brazília–Olaszország vb-döntő 0–0-ja után az olaszoktól Franco Baresi és Roberto Baggio is föld körüli pályára küldte a labdát, Daniele Massaro pedig laposan, gyengén középre gurított. Három döbbenetes malőr. Az Albert-film bemutatója után az akkor már a kilencvenedik életévén is túljáró Gyetvai Laci bácsi, az egykori klasszis megkérdezte tőlem, vajon mit nem láttunk az elmúlt másfél órában, majd azonnal meg is felelt rá, nem is akárhogyan: „Fölé lövést. Mert a mi időnkben vagy Flóriék idejében még nem volt szokás fölé rúgni a labdát.” Hogy Baresi vagy Baggio mégis ezt tette, azt mutatja, az óriási, egyszeri téttől szinte bomlott elmével, reszkető lélekkel és lábbal álltak oda a „vesztőhelyre”. Mint a hollandok, akik a 2000-es Eb elődöntőjében, az olaszok ellen, hazai pályán úgy estek ki, hogy öt tizenegyest packáztak el! Kettőt a kilencven perc során, hármat a szétlövésben, Frank de Boer ekkor is, akkor is. Vagy mint a Barcelona menői az 1986-os BEK-döntő ráadásában: négyszer védett ellenük Helmut Duckadam, így a Steaua Bukarest 2–0-ra (!) nyert.

Úgyhogy igazán megértettem Lothar Matthäust, midőn az 1990-es vb fináléjában, 0–0-nál, a 85. percben nem mert odaállni a büntetőhöz, átadta a lehetőséget Andreas Brehmének. No, nem a mennybemenetel, hanem a pokoljárás esélyét. Hisz megélte, hogy mindkét elődöntő így dőlt el; olasz részről, Nápolyban Roberto Donadoni és Aldo Serena egy nemzetet fosztott meg a beteljesüléstől, az angol Stuart Pierce-ről pedig az villan be, hogy hibája után olyan az ábrázata, mintha az akasztófa alatt várna, majd hat évvel később, amikor a Wembley-ben, a spanyolok elleni Eb-negyeddöntőben, hasonló helyzetben megint vállalkozik, és betalál, eszelős üvöltésbe kezd. Pedig látszólag olyan feladatot oldott meg, amilyen egy kölyök focistától is elvárható. Többször elhangzott, hogy ezzel jóvátette korábbi hibáját – de ez tévedés, visszamenőleges hatállyal nem tehette jóvá, ugyanis az angolok már soha nem juthattak be az 1990-es vb-döntőbe. Aki ilyen helyzetben ront, az visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul teszi, osztályrésze örök kárhozat.

Ezért is vallom régóta, hogy a tizenegyes ugyan jobb és igazságosabb megoldás a pénzfeldobásnál, de semmiképpen sem humánusabb, az ideálistól messze van. Mert nem azzal zárul, hogy valaki megdicsőül, hanem azzal, hogy valaki belerokkan. Egy általában jelentős tétért zajló, a végletekig kiélezett és kiegyenlített küzdelmet nem emlékezetes bravúr, hanem gyermekded hiba végez be. Különösen akkor, ha a „vétkes” olyan rosszul rúgja a büntetőt, hogy azt még védeni sem kell.

Mennyire más lenne, ha mondjuk a kezdőpontról, 50-60 méterről kellene úgy az üres kapuba ívelni a labdát, hogy legfeljebb a gólvonalon túl eshetne le. Vagy érintés nélkül kellene becsavarni a szögletet. És a vetélkedés természetesen nem az első kudarcig, hanem az első sikeres kísérletig folytatódna. Esetleg még egyszerűbben és életszerűbben: a hosszabbítás mindig az aranygólig tartana, szülessen az meg az 1. vagy a 101. percben. Az 1994-es brazil vb-diadal emblematikus alakja így nem Baggio, vagy a 2006-os olasz vb-elsőségé nem a francia David Trezeguet lenne, hanem a győztes fél legkiválóbb bajnoka.

Ebből persze nem lesz semmi, e fél évszázados hagyomány, hasonlóan a labdarúgás alappilléreihez, megingathatatlan. Kar Wald találmánya a kilencvenöt esztendősen elhunyt ötletgazdánál is hosszabb életű lesz. Még akkor is, ha minden párviadalba picit belehal az, aki utolsóként hibázik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!