Megfejthetetlen titok – N. Pál József publicisztikája

Lehet, rendhagyó futballfüggővé lettem egykor, tény, hogy – kivéve, ha csapatom ellen rúgták – a kezdetektől imádtam a tizenegyeseket. Nem a jogosságáról való vitát, csak az aktust magát, azt az egy-két másodpercet, ami a büntető elvégzésének ideje általában: hogy rúgja, aki rúgja, bemegy vagy sem, ez volt a lényeg. Nálam a tizenegyest jól rúgó játékos megkülönböztetett tiszteletre számíthatott gyermekkoromban is már (Novák Dezsőt, Solymosi Pixit, majd Szőke Istvánt gondoltam ilyennek 1968 körül), s későbbre is maradt e kíváncsiságból-áhítatból bennem. Így az 1969-től való módit – eszerint kupameccsen, egyéb tornákon, ha döntetlen az állás a hosszabbítás után is, tizenegyesekre bízzák a dolgot – örömmel s várakozással fogadtam én. Mégiscsak jobb ez, mint a pénzfeldobás, gondoltam talán, bár e rúgásfajta lélektana, misztériuma vonzott inkább alighanem, főleg, ha egyik félnek sem szurkoltam igazán. Szégyen ide vagy oda, ma is azon kapom magam, hogy – ha nem egyértelmű a különbség a két, nekem „semleges” gárda közt – azért szorítok: legyenek inkább tizenegyesek!

Tudom, könyörtelen s igazságtalan ez a forma – bár olyan „mértéktartó” győztest, aki az így elért sikert ne mámorral ünnepelné, nem láttam még – sajnálom is a vesztest rendszerint, hiszem, egy-egy sorsdöntő rontás az érzékenyebb játékos pályafutását is befolyásolhatja talán, mégsem cserélném le e szabályt. Vonzódom ehhez a megoldáshoz valamiért (ami a párbaj során már nem nevezhető büntetőnek persze, ha csak az egész procedúrát nem tekintem annak), nem tehetek róla, s ez így is marad, gondolom.

E rúgásfajta alakulásának históriáját elősorolni nem akarom, azért sem, mert meglátásom szerint ez e játék egyik legállandóbb eleme, technikailag, lélekta­nilag és a szereplőkre (rúgó+kapus) nézvést egy­aránt. Alakuljon a futball akármennyit, ez a pillanat az, amikor – például – a kapus csak „győztes” lehet (olykor), épp mert eleve vereségre ítéltetett a szokásrend szerint, míg a rúgónak győznie illik, s ha nem sikerül, szégyenben marad. A tizenegyes törvénye olyan, mint a 2x2-é tehát, ami néha mégis 5, vagy 3 lehet, mert a fociban semmi sem teljesen biztos, mint tudható.

Summa summarum: azok közé tartozom, akik „a tizenegyest védeni nem, csak rosszul rúgni lehet” szlogent igaznak tudják, ha számosan bizonygatják az ellenkezőjét, akkor is.

A látszat (egyre több lövést véd a kapus?), az érv (fölkészültebbek a kapusok) megfontolható lehet persze. Vitathatatlan: a kapus a lövőről (s fordítva) a tévés korszak előtt – főleg nemzetközi szinten – alig tudhatott valamit, aztán „tapasztalata” nőhetett, majd jött az informatikai robbanás, vele a statisztikai özön, a „tudomány”. Elismerem: mindent, nekifutási szöget, fej- és lábtartási szokásokat, „testbeszédet” számontarthatnak és apróra elemezhetnek ma már, s hihetnek a mind tökéletesebb „rákészülésben” is. Mégis vallom: az igazi titok nem tetten érhető, s az ósdi szlogen is érvényben marad a lényegre nézvést, „elméletben” mindenképpen.

Miért írom ezt? Azért, mert a Nemzeti Sport minapi elemzése (Eb 2020: hőssé válnak a kapusok a tizenegyeseknél) egyik „szakvéleményén” fönn­akadtam. Disztl Pétert, kapuslegendáink egyikét idézte a szöveg, aki ilyen megállapításokkal állt elő. „Először is: oszlassunk el egy régi félreértést! Nem igaz, hogy a tizenegyest nem lehet védeni, csak rosszul rúgni – a rosszul rúgott is lehet gól [ezt nem vitatom – N. P. J.], a jól elvégzettet is kivédheti a kapus [Hát? – N. P. J.]. [...] úgy tartom, aki a kaput eltalálta, már jól rúgta, függetlenül attól, hogy a labda bement vagy sem – a rosszul lőtt büntető kapufa, mellé vagy fölé. [Na ne, mondom erre – N. P. J.]”.

Disztl kapus volt, hőstett e műfajban is őrzi nevét – Videoton–Manchester United, Real Madrid–Videoton, 1985 –, hogy szakmája, látószöge felől érez, ítél, megértem, de azért ne védjük a mundér becsületét ennyire! Valóban minden tizenegyes jó, ami a kapu felületét eltalálja?

Kezdjük egyszerű példával. Az Eb történetének első tizenegyespárbaja 1976-ban, az NSZK–Csehszlovákia döntő végén esett meg, Antonín Panenka ikonikussá lett „löbbölésével”. Először láttunk ilyet talán, az eset önálló fogalommá vált, a játékos neve örökre fennmarad. No de! Jól rúgta Panenka azt a 11-est? „Jól” hát, hiszen gól lett – csapata meg Európa-bajnok –, erről vitázni nem érdemes. Ám mi lett volna – kérdezem –, ha Sepp Maier, a németek kapusa nem mozdul el valamiképp, a labda az ölébe pottyan, a cseh játékos meg felelőtlen szórakozóként gúny és átok tárgya lesz? (Számosan lettek azzá az őt utánozók közül, hiszen már „felkészült”, gyanakvó kapussal hozta őket össze a sors.)

Mikor jól, mikor rosszul elvégzett a tizenegyes tehát, ha a gól lett vagy nem mindent fölülíró eredményességi mámorán-parancsán túlra is tekintünk egy pillanatra legalább?

Említettem már e hasábokon is, hogy Varga Zoltánt élete utolsó két esztendejében ismerhettem, volt, hogy órákon át beszélgettünk, ám a futballpályafutásáról alig, legalábbis a „konkrét” történetről keveset. Előre megfontolt szándékkal egyetlen „szakmai” kérdést tettem föl neki, aligha véletlen, hogy éppen ezt. Ő, aki „földöntúli” rúgótechnikájáról volt ismert, hogy állt a tizenegyesekkel? Miért nem lőtt büntetőt szinte soha? Bejött a téma, földerült, s azt mondta: nem szerette rúgni, örült, hogy a sors Novák Dezsőt, később Szőkét is adta a csapatnak – ők voltak a „tutik” –, így ő a Fradiban tétmeccsen nem is került sorra talán. Nem voltak jó idegeim hozzá, fűzte tovább, majd papírt kerítve rajzolgatni kezdett.

Az ifjabbaknak mondom: ez az ember az öt és feles sarkára tett labdát a túlsó tizenhatosig rúgta el két lépés nekifutással – élete 65. évében! Állította, s hittem neki, ha tizennyolc-húsz méterről a felső kapufát célozza meg, egy 50-60 centis sávba „bemelegítetten” bármikor betalál. Mármint edzésen, meg amikor „bemutatózik”! No de a meccs más, tette hozzá, azt a lélektani állapotot szimulálni nem lehet! S neki e szituáció a játék folyamatából kiszakítottan – mert a tizenegyes is az – nem lett kedvére való. (Nyugaton már sokszor őt lökdösték a rúgáshoz oda, többször belőttem, volt, hogy elrontottam, mondta.)

Szóval a rajzok. Hogy is kell (kellene) jól rúgni a tizenegyest? Fölskiccelt egy kaput, tizenegyesponttal, tizenhatossal stb. A két kapufa s a büntetőpont közé vonalat húzott, majd a hálót tartó vas és a pont közé is. Így a gólvonalnál lett egy harminccentis rés a két vonal közt. No, ezt kell eltalálni, laposan, nem bikázva, de erősen mégis, úgy egy-két centivel a fű fölött, hogy a labdát lassító súrlódási erő se legyen. Ezt kell megcsinálni, ami edzésen tízből tízszer is mehet, de hogy megy-e meccsen, „másállapotban” is...? Aztán van a két fölső sarok! Egy 50x50 centis négyzetet rajzolt a ficakokba. Ez a legjobb, de a legrizikósabb is, hisz ha csak milliméterrel odébb találom el a labdát, mint kellene, az a kapunál már 30-40 centi differencia. Mellé, fölé mehet, vagy kapufa lesz. (Megegyeztünk: tizenegyest félmagasan rúgni tilos!)

A kapu 732x244 centi, felülete 1786 négyzetdeciméter tehát. Nos, ebből kell úgy 56-58 négyzetdeciméternyit eltalálni, a négy sarokra értve, s ha így lesz, nincs kapus – főleg, ha a szabályt is betartja körülbelül – aki védeni tud. A fizika törvényeit lehetetlen fölülírni ugyanis.

Ergo: a valóban jól elvégzett tizenegyest képtelenség védeni. A rosszul rúgottból lehet gól, lesz is számos alkalommal, ha a kapus rossz irányt fog, szinte mindig. Varga az „elküldöm a kapust” teóriában nem hitt, e „bűvészmutatványra” – hogy a labda felé zuhanó lábnak az agy új parancsot adva a „váltás” simán végbemenjen – szerinte csak Novák Dezső volt képes, ám ő is betlizett néhanap – akárcsak az olasz Jorginho az angolok ellen az Eb-döntőben, teszem hozzá. (Mindez nem jelenti azt, hogy a kapus ne válhatna hőssé, mint a steauás Helmuth Duckadam például a '86-os BEK-fináléban, noha mind a négy védett lövést gyengén – nem eléggé sarokra – rúgták a barcelonaiak.)

Mi a tanulság? A tizenegyes a futball legegyszerűbb és leginkább összetett pillanata. Statisztika, elemzés, hókuszpókusz nem segít, hogy egyértelműen kalkulálható legyen, hiszen ami rajzolgatva vagy sok adatot analizálva egyértelműnek tetszik, a gyakorlatban az idegek játéka, a „beavatottság” alkalma lesz mindig is. Megfejthetetlen titok, ami mégis a miénk.

Lehet, ezért vonz engem is annyira?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!