Rossi példája – Deák Zsigmond publicisztikája

Tót, rác, oláh – a környező nemzetek, nemzetiségek népi elnevezése némileg módosult gyakori vezetéknévként, helységnevek részeként, valamint szólások szereplőjeként alaposan beépült a magyar köznyelvbe. Utóbbiak közül az „Úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés” az egyik leginkább kifejező, amit valaha hallottam. Képzeljük csak el... Ez a fejtegetés annak kapcsán jutott az eszembe, hogy a friss futballhírek egyikének olvastán felvetődött bennem a kérdés: mennyire hiányzik a szlovákoknak (a tótok, ugye) új, olasz szövetségi kapitányuk, Francesco Calzona?

Tudom, manapság nem divat, ha őszintén bevalljuk bizonyos fokú tudáshiányunkat, de nekem eddig csak a calzone volt meg a töltött pizza szinonimájaként, a hasonló nevű szakembert nem ismertem. Ennél sokkal fontosabb, hogy a szlovák labdarúgás 135-szörös válogatott legendája, Marek Hamsík viszont ismerte őt még itáliai, egészen pontosan nápolyi légióskodásából kifolyólag, hiszen Calzona a Napoli, a Cagliari, az Empoli és a Perugia másodedzőjeként is dolgozott. Hamsík ajánlására, 53 évesen ez lesz pályafutása első vezetőedzői, egyben szövetségi kapitányi megbízatása.

Már azon is lehetne polemizálni, miért egy veterán focista dönt a kapitány személyéről, miért nem egy szakmailag magasan kvalifikált bizottság a helyi szövetség hozzáértőiből, de a lényeg úgyis a majdani eredményesség, nem az, ki hozta az illetőt. Hozhatta volna egy minden hájjal megkent menedzser, az sem garancia a sikerre, sőt. Meg persze ki lenne jártasabb a labdarúgás tudományában, s lenne kiterjedtebb nemzetközi kapcsolatrendszere Szlovákia-szerte, mint éppen a karrierje során hazája mellett Olasz-, Török- és Svédországban, valamint Kínában is játszó Hamsíknak? Hagyjuk is a döntési mechanizmust, inkább „hazafelé” kanyarítanám az irányt, egyértelműen adódik párhuzamként a mi szintén olasz szakvezetőnk személye. Nemcsak én, a kommentelők is hasonlóképpen gondolkodtak: „Szegény ember marcorossija” – fogalmazott egyikük, sőt, a szlovák hozzászólók szintén a kapitányunkat láttatták ellenpontként a sajátjukkal szemben: „A magyaroknak van egy Marco Rossijuk, nekünk pedig sikerült kikukáznunk egy takarítót...”

Utóbbi természetesen vaskos túlzás, egyben sértés Francesco Calzona személyére nézve, azt javaslom neki, ne olvasson szlovák kommenteket (sem). Egyébként pedig nézzük csak meg, hol tartott Marco Rossi, amikor Magyarországra jött. Több mint egy évtizede, 2012 májusában írt alá a Honvédhoz, előtte csak harmad- és negyedosztályú olasz kiscsapatoknál (Lumezzane, Pro Patria, Spezia, Scafatese, Cavese) edzősködött. Amikor a Serie C-s Cavesétől mennie kellett, csak olyan kis klubok keresték meg, amelyek nem őt fizették volna meg, hanem neki kellett volna fizetnie... Szóval ha egy kispesti drukker akkor kikukázott takarítónak titulálta volna, akkor természetesen nincs igaza, és mossa ki Ultrával a száját meg a klaviatúráját, a durva utalással viszont ráhibázott volna: valamirevaló edzői múlt nélkül szerződtette őt az NB I-es trénerek akkori legkisebb fizetéséért, 850 ezer forintért George F. Hemingway. Gondolom, úgy volt vele a klubtulajdonos, ha bejön, akkor éljen, ha nem, minél kevesebbet fizessen rá. Egyszóval Rossi akkori pedigréjéhez képest az új szlovák kapitány szinte Guardiola-szintű mester... S a mi olaszunk sem ifjonti hévvel ült le a magyarországi kispadra, hiszen már a 48. életévében járt.

Más kérdés, hogy hamar kiderült Rossiról, egyszerre jó ember és jó szakember, amit két honvédos időszakában, Dunaszerdahelyen, majd a magyar válogatottnál egyaránt bizonyított. Az is megér egy misét, miért nem a saját hazájában lett próféta, most azonban inkább örüljünk annak, hogy nálunk azzá vált kétségkívül, akármi is lesz a történet vége. Neki talán érzelmileg segített az „asszimilálódásban”, hogy nem az ismeretlenbe, hanem futballőrült nagypapája kedvenc külföldi klubjához érkezett, amelyről rengeteget hallott. Azon nagyot csodálkoznék, ha kiderülne, a Calzona család több generáción át a szlovák labdarúgás korábbi hősi tettein nőtt fel... Abban talán rejlik igazság, hogy a válogatott nem egy klub, itt talán kevésbé van helye a kísérletezésnek, s bizony Rossi úgy lett magyar kapitány 2018-ban, hogy már letett valamit az asztalra, egészen pontosan ide, a mi asztalunkra. A szlovákok most mindenesetre Hemingwayhez hasonlóan hazardíroztak, s éppen nekik is lehet szerencséjük egy „olasz melós” igénybevételével. Egyébként pedig a hírek szerint volt hazai jelölt is, igaz, eléggé faramuci, egyben jellemző módon: ha a pozsonyi Slovan nem jutott volna be az Európa-konferencialiga csoportkörébe, akkor Vladimír Weiss érkezett volna a nemzeti gárda kispadjára. A Slovan azonban bejutott, így 57 éves edzője nem bukott felfelé, a válogatotthoz, hanem maradt a fenekén.

Van olyan érzésem, hogy a szlovák bajnokságban és az Ekl csoportjában az örmény Pjunik, a litván Zalgiris és a svájci Basel ellen Weissnek könnyebb dolga, hálásabb feladata lesz, mint Francesco Calzonának ősszel a Nemzetek Ligája „harmadik emeletén”, a C-ligában, majd az Eb-selejtezőn.

Bizony, bizony, míg a mi itáliai mesterünk a legjobbak közé, az A-ligába vitte a csapatot, ahol momentán hét ponttal vezetjük a csoportunkat Németország, az Eb-címvédő Olaszország és az Eb-döntős Anglia előtt, északi szomszédainknak a kazahokkal, az azeriekkel és a fehéroroszokkal kell tusakodniuk a C-szinten, a második pozíciót hat ponttal elfoglalva a kvartettjükben. Innen szép felállni, ahogy mondani szokás, ráadásul Calzona pechje, hogy a szlovák labdarúgás eddigi csúcseredménye nem a távoli múltban született meg, hanem alig több mint egy évtizede, így az újszülötteken kívül mindenkinek személyes élmény. A csapat csoportelsőként jutott ki a 2010-es dél-afrikai világbajnokságra, amelyen a címvédő olaszok legyőzésének is köszönhetően továbblépett a nyolcaddöntőbe, s ott is csak 2–1-re kapott ki a későbbi ezüstérmes hollandoktól. Ehhez képest a mi legutóbbi, 1986-os vb-szereplésünk és messze nem hasonló helytállásunk valóban „történelem előtti” időnek számít.

Érdekes egyébként, hogy a jelenlegi szerény pozíció ellenére a szlovákok között akad magasan kvalifikált játékos, magasabban, mint a mi legjobbjaink. Marek Hamsík 35 évesen már kikopott, a középpályán viszont ott van nápolyi utód honfitársa, Stanislav Lobotka, aki 20 millió eurót ér a Transfermarkt szakhonlap szerint, de még őt is bőven megelőzi az Internazionale védője, Milan Skriniar 65 millióval. S ha e két kiemelkedő egyéniség kenyéradó klubját nézzük, már nem akkora butaság olasz szakvezetőt kinevezni. Nyilván egy, avagy esetünkben két fecske nem csinál nyarat, a kisebb egyletek gyengébb focistáit kell hozzájuk közelíteni, felemelni, ami azért nem lehetetlen küldetés. Ha Francesco Calzona olyan elhivatottsággal veti bele magát a munkába, s járja majd a szlovákiai pályákat – Pozsonytól Dunaszerdahelyen, Zsolnán, Nagyszombaton, Trencsénen és Zólyombrézón át Liptószentmiklósig –, mint Marco Rossi a magyar stadionokat Zalaegerszegtől Kisvárdáig, s közben a légiósokhoz is rendszeresen ellátogat, akkor feljebb léphet a „takarító” státuszból. (Kávékereskedőként például már dolgozott a kilencvenes években.)

Ehhez viszont további évek, eredmények és emberi megnyilvánulások kellenek, hogy úgy ünnepeljék őt százak és ezrek, mint Marco Rossit a világ minden egyes magyarlakta szegletében, legutóbb Tusnádfürdőn. Sőt, ahhoz az eredményesség önmagában nem is elég.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!