Lovasiskola – Malonyai Péter publicisztikája

Nem kell mindent értenem – szoktam magam nyugtatgatni, ha hiányzik valamiből a logika, aztán persze igyekszem rájönni a dolgok nyitjára – van, hogy sikerül.

Lassan már a (rég)múlt a katari futball-világbajnokság, ám még most sem tudom felfogni igazán, ami Kovács Istvánnal történt. A nagykárolyi játékvezető nyolc meccset kapott a tornán, ami szép szám, ám mindannyiszor negyedik játékvezető volt. Méltatlan, hiszen vezetett már Bajnokok Ligája-elődöntőt, az Európa-konferencialigában finálét, nem akárki tehát.

Az első körben az volt a magyarázat, hogy túl jó volt, a teszteken gyors, bírta erővel, ezért megorroltak rá – a többiek. Túl jó. Ilyen nem nagyon van, ahol mérik, tesztelik a produkciót, ott a túl jót úgy hívják, hogy – legjobb. Akinél természetes, hogy élen jár, jó esetben – az elismerésekben is. Nem úgy a 38 esztendős bíró. Akiről román elődje, Adrian Porumboi elmondta, nyilván nem azért volt ott a vb-keretben, hogy ne kapjon meccset. Porumboi szerint valaminek történnie kellett Katarban, hogy nyolcszor is csak negyedik lehessen. Feltehetően – mondja ő, biztosan – ezt én mondom, személyes ellentétek álltak a háttérben.

Ez volt a második kör. Közben olyan sípos produkciókat láthattunk, hogy csak nehezen lehetett elVARrni a szálakat (bocsánat, a hirtelen jött szójátékért), ott volt például a bronzmeccs, amelyet a katari Abdulrahman al-Dzsasszim kapott, nyilván ennyi járt a rendezésért (is). Nos a PSG-ben remeklő marokkói klasszis, Asraf Hakimi nem véletlenül ment oda az öltözőfolyosón Gianni Infantino FIFA-elnökhöz, s centikről üvöltött az arcába a küldést kifogásolva. Az eset jelképes, egyrészt a bekk jogos felháborodása miatt, másrészt azért, mert végre átjárhatta az elnököt némi izgalom, nem a magányos bambulás jellemezte, mint a lelátón. A harmadik kör sejthető. Kovács István elmondta, hogy valóban példásan készült, ám a játékvezetői bizottság úgy látta jónak, hogy csak negyedik bíró legyen, ezt ő elfogadja. Így is rengeteg tapasztalatot szerzett.

Feltehetően a közegről is, amely nem vette jó néven az alaposságát, de ez az ő dolga. Ahogy az is, hogy a futballban nem ismeretlen szellemiséggel zárta le az ügyet. Mint amikor a játékos, aki finoman elmondja, hogy a csapatban a helye, ám azzal fejezi be, hogy persze az edző dolga, hogy beteszi-e vagy sem.

Kovács István esete azért is különleges, mert a játékvezetők többnyire összezárnak, de őt valamiért nem fogadták be. Érdekek? Ellentétek? Ki tudja. Meg aztán nem is a kívülállóra tartozik, nekünk csak a szomorúság jut, mint mindig, ha kiderül, hogy valami nem tiszta.

Márpedig gyakran kiderült – a múltban is. Többnyire persze utólag, egy-egy kudarc után. A személyi ellentétek ott is rányomták bélyegüket a történésekre, ahol nem illett volna. Amikor például 1930-ban hittünk abban, hogy mi nyerjük meg a Európa-kupát, az Üllői úton kaptunk egy ötöst az olasz futballistáktól. Utána a Nemzeti Sport szerint „a magyar fátum teljesedett be” értve alatta, hogy „kicsinyesek vagyunk és a személyes érdekek megelőzik a köz érdekét”, miközben „vannak kipróbált vezetőink, akiket nem engednek érvényesülni, pusztán személyi okokból”. A konklúzió pedig még sokszor előkerült később is: „Most félre kell tenni minden ellentétet és össze kell fogni mindenkinek abban, hogy kiküszöböljük a hibákat és megteremtsük a nyugodt munka légkörét”.

Látványosabb esetek voltak, amikor nevek is előkerültek. Bukovi Márton úgy mondott le 1957 nyarán a szövetségi kapitányi posztról, hogy nyolc meccsen hatszor nyert a futballválogatott, s egy döntetlen mellett egyszer kapott ki. Igaz, az egyetlen vereséget Norvégiától szenvedtük el, ráadásul világbajnoki selejtezőn, de akkor is. Nos, Bukovi azzal indokolta távozását, hogy nem segítették („A támogatáshoz fűzött reményeim nem váltak be”), a türelmi időt csak hangoztatták. Elege lett, ám miután az MTK edzője is volt, nem maradt munka nélkül, s nem mellesleg bajnokok lettek az 1957–1958-as idényben. A Népsport leszögezte, hogy „ne topogjunk az MLSZ–Bukovi-vita körül – száműzzük a személyi ellentéteket”, ám aztán dobálózik a nevekkel, előkerül Sebes Gusztávé, Baróti Lajosé, de leginkább Sós Károlyé, aki egyébként Bukovit segítette a válogatottnál. Végül bizottság következett, Sós megmaradt, de jött mellé Baróti Lajos és Lakat Károly, hogy aztán decembertől Baróti Lajos legyen az egyeduralkodó. Egyből három, háromból egy – képzelhető milyen erős háttérmunka folyt a szövetségben. Persze, hogy az érdekek mentén.

De külföldön sem volt ismeretlen a személyi ellentét. A Fiorentinánál 1961-től edző Hidegkuti Nándor dolgát eleinte megnehezítette, hogy maradt a klubnál az Olaszországban honos Czeizler Lajos, aki rendre meg akarta mutatni frissen érkezett honfitársának, hogy ki az úr házban. Aztán Czeizlert háttérbe szorították, Hidegkuti teljhatalmat kapott, hogy aztán 1962-ben KEK-győztesként zárjon a Fiorentina.

Gyakoribb persze, hogy az edző és a játékosok rúgják össze a port. Mint 1970-ben Győrben Mészáros József (a Fradival VVK-t nyert 1965-ben, s bajnok lett 1963-ban és 1964-ben) és a csapat (benne Keglovich László, Korsós István, Orbán Árpád, Pozsgai Lajos, Somogyi József és az ifjú Póczik József, tehát helyi kötődésű ifjak). A Népsport kibékíthetetlen ellentétekről ír, amely a Dunaújváros elleni vesztes meccs (0–2) után csúcsosodott ki. Mészáros ugyanis így beszélt: „Alszom egyet a dolgokra és higgadt fejjel megpróbálok még egyszer a játékosok szemébe nézni… A mérkőzést követő elkeseredett hangulatban arra gondoltam, hogy visszaadom az edzői diplomámat, mert nincs szükség edzőre olyan helyen, ahol a játékosok ennyire érthetetlen módon megcáfolják a munkát és szégyent hoznak saját klubjukra.”

Ezzel együtt az ETO szerződéshosszabbítást ajánlott, azzal feltétellel, hogy Mészáros „változtatni fog a játékosokkal szembeni magatartásán”. Könnyen beszéltek a vezetők, hiszen az ellentét kibékíthetetlen volt. Így aztán vártak néhány hetet, majd az elnökség azonnali hatállyal felmondott Mészárosnak. Nem először és nem utoljára győztek a futballisták, főként, hogy Dombos Ágoston lett az utód, aki törzsökös győri volt, mondhatni, a mi kutyánk kölyke.

De a sikersportágakban sem volt feltétlenül béke. Pólóválogatottunk 1997-ben Európa-bajnok lett, 1998-ban világbajnoki második – ez már a Kemény Dénes vezényelte csapat. Soraiban világklasszisokkal, akiknek, ha sok szavuk nem is volt, tekintélyük igen. Állt a bál a szövetségben, vizsgálat, visszahívás, szinte verekedésig fajuló elnökségi ülések. Ők pedig nyílt levélben tiltakoztak: „Véleményünk szerint a szövetség novemberi közgyűlése óta fejetlenség uralkodik a sportágban, nem a víz és a labda játssza a főszerepet, hanem a személyes bosszúvágy. Nem tisztünk megítélni, hogy az acsarkodásban kinek van igaza. (…) Úgy látjuk, a vízilabda mehet tönkre azáltal, hogy néhányan kizárólag egymás lejáratására törekszenek. Bár a múltban is voltak ellentétek a sportágon belül, amikor igazán kellett, ezek rendre elsimultak. Ám a hozzánk eljutó hírek arról tanúskodnak: ezúttal nincs sok remény arra, hogy beköszöntsön a béke.”

Nos, békét, de legalábbis csendet az eredmények teremtettek, Sydney-ben, majd Athénban és Pekingben is olimpiát nyert a csapat, ez szerencsére fontosabb volt, s főként jobban érdekelt mindenkit, mint az esetleges ellentétek. Amelyek – ne legyünk naivak – nem haltak el, csak éppen házon belül maradtak.

Mint általában, hiszen, az alapállás örök: amiről nem beszélünk, az nincs. Amiről meg igen, annak manapság nagy publicitás jut. Mint Kovács István esetének. A játékvezetőről így többet beszéltek, mintha sikerrel lehozott volna egy-két meccset a világbajnokságon.

Fordítva ülünk a lovon – és szőrén üljük meg.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!