A pénznek van szava – Malonyai Péter publicisztikája

Nem először, és felteszem, nem utoljára van elegem az edzői nyilatkozatokból, pontosabban a semmitmondásból. Még úgy is, hogy mit is mondhatnának a mesterek egy-egy kudarc után. Ha a bírókról beszélnek szívük és indulataik szerint, eltilthatják őket, az ellenfelet nem illendő minősíteni, követik tehát a Fradi-nótában megfogalmazott s oly szívesen idézgetett refrént: „Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk.”

Ami méltatlan – a nótához és a lényeghez egyaránt. A nótához azért, mert a lényege több, mint amit jelent, oly korban (ötvenes évek, válasz a politika megsemmisítési szándékára) volt jelentősége, amikor a tartalom több volt a szavak jelentésénél, a lényeghez pedig azért, mert alapvetően információkat várnék tőlük, a látottak értő magyarázatát.

Most azért enyhén szólva sem üldözik a csapatokat, meg aztán valósan csak a drukker hiheti, gondolhatja, hogy akkor is az övéi a legjobbak, amikor dehogy. Mondok rá egy példát is. Kisgyerekként családi barátunk, Feri bácsi kivitt egy Fradi–Tatabányára a Népstadionba, a Bányász 2:0-ra győzött, ő vigasztalhatatlan volt. Aztán mire rendben hazaszállított, már azt mondogatta, hogy a Tatabánya tulajdonképpen a Fradinak köszönheti a győzelmét. Mert ugyebár mindkét gólját Landi kapusnak köszönhette Lahos center, a csapat kispadján pedig Lakat doktor ült, akinél nagyobb fradistát csak keveset hordott hátán a föld.

Egyszerű, nem? De a drukkernél jogos az alapállás, a rajongás a szurkolói lét nélkülözhetetlen eleme, sine qua nonja (a latin kifejezés ide jobban illik). Az edzőnél az ilyesmi megengedhetetlen, tőle azt várnám, hogy minden különösebb kacifánt nélkül mondja el, hogy szerinte miért nyertek vagy vesztettek.
Mielőtt továbbmegyek, leszögezem, van kivétel is. Például a Fradi mestere, Sztanyiszlav Csercseszov, aki nemegyszer csak néz a semmitmondó kérdést hallva, ám a válaszai nagyon ott vannak. Amikor például azt firtatták, nem volt-e nagy kockázat azokat becserélni, akiket éppen beküldött, így felelt: „Akkor lenne az, ha nem ismerném a játékosaimat…”

Voltak, vannak és lesznek divatos fordulatok. Mostanság például a legtöbb edző büszke. A játékosaira, a csapatára. Egyrészt ezt inkább mondja el az öltözőben a fiúknak, a lányoknak, a magánügye, tényleg, másrészt egy-egy zakó után meglehetősen nevetséges a fordulat. Miközben sejtésem szerint a melldöngetés egyszerűen üzenet a vezetőségnek: jó-jó, kikaptunk, de mi nagyon együtt vagyunk, nehogy leváltsatok. Azt pedig itt sem tudjuk meg, mi miért történt a kudarc során.

Volt idő, amikor a mesterek arra voltak büszkék, amire tényleg lehettek. Amikor például Garami József 1992-ben eljött Pécsről, csak kalapot emelhettek előtte, mert olyan játékosokat épített be a csapatba, akik még nála kezdek ifiként. Nem utolsósorban az ifjabbik Dárdai Pál is nála játszotta első NB I-es meccsét, 16 esztendősen, 1992-ben. Vagy 2003-ban Hanusz János, aki csapatával, a Kaposvölgyével kiverte az Újpestet a Magyar Kupából. „Nagyon nagy dolog ez a győzelem egy kis csapat életében.

Büszke vagyok a játékosaimra” – mondta. Semmi falrengető, ám hihető szavak, a legtöbbször ennyi elég.
De mit kezdjen a drukker, ha a csapata összeomlik. Mint a BSE kosaraslányai 2006-ban a pécsiek ellen (62–78). Két perccel a vége előtt még vezettek, az utolsó negyedben 17 volt a különbség a pécsieknek.

Erre fel volt büszke a játékosaira Farkas Sándor. Lelke rajta. Gáspár Dávidé is, aki 2019 novemberében Lyonban azért volt büszke a soproni lányokra, „mert megteremtették az esélyt, hogy nyerhessünk”. Aztán képtelenek voltak élni vele. A 32. percben 50–35-re vezettek, majd a hátralévő nyolc perc 27–9 oda. És hogy jöjjön a futball is, ugyancsak 2019-ben a másodosztályú Szeged edzője, Joao Janeiro úgy volt büszke a játékosaira, hogy „az utolsó pillanatban kiengedtük a kezünkből a győzelmet” a Szombathely ellen (1–1).

A mismásolás tehát tort ül, így aztán természetes, hogy csak kevesen (vagyok megengedő) mondják, hogy hibáztam. Ott a tévedésük, hogy semmivel sem lesznek kevesebbek, ha a baklövéseikről beszélnek, ettől, úgymond, emberibb a történet, igaz, napjaink sportjában ez már nemigen szempont.

Pedig régebben még a futballbírák is őszintén vallottak. A legendás Klug Frigyes 1927-ben a prágai Slavia–Admira (3:0) Közép-európai Kupa-mérkőzés után elmondta, hogy nem volt jó napja, kissé kiengedte a kezéből a mérkőzést. Nem tévesztette meg, hogy a prágaiak a mennyekbe emelték, hiszen: „A győztes csapat rendszerint ünnepli a bírót.”

De a legendák is megengedték maguknak az őszinteséget. Amikor az Újpesti Dózsa a Megyeri úton 2:1-re kikapott a Tatabányától (1969), Baróti Lajos azt mondta: „Hibáztam. Benét kímélni akartam, de jobb lett volna, ha az első félidőben szerepeltetem, s pihenhetett volna, ha már a teljes csapattal bebiztosítjuk a győzelmet.”

És ha már legenda, Balczó András esete is idekívánkozik, szintén 1969-ből. A világ legjobb öttusázója a bajnokságon lovaglásban bukott, ám lélekjelenlétéről sokat beszéltek, hiszen kihúzta a lábát a kengyelből, leesett, s egy pillanattal később már odébb is vetette magát a földön. Ezzel kerülte el, hogy a ló ráessen és agyonnyomja. Ő viszont így reagált: „Nem értem az egészet, és nem is fogom megérteni soha. Miért dicsőség az, hogy hibáztam, hogy buktam. Miért dicsőség, ha az ember hasra esik az utcán?!”

És hogy a kosárlabda itt se maradjon ki, Szabó Ödönt idézem. A BSE (nagy)mestere sok mindent nyert a lányokkal (még Ronchetti-kupát is), tizenöt esztendőn át (1971–1986) ült a kispadon a Városmajorban. Amikor 1976-ban nem ment a csapatnak, így beszélt: „Hibáztam. Jöttek az eredmények, futott a kocsi. És ha egy kocsi gurul, még akkor is nehéz megállítani, ha kátyú felé tart! Fiatalítanom kellett volna. Mivel senkinél sem volt igazán szembetűnő hiányosság, valami magvas ok, senkiről sem tudtam lemondani. Együtt lettem eredményes a játékosaimmal, nagyon nehéz volt bárkit is félreállítani.”

Kétségtelen, van az a nagyság, tekintély, amikor az is magától értetődik, hogy a mester vállalja a felelősséget. Igaz, ma is szó esik róla, de némi csavarral. „Én vagyok az edző, vállalom a felelősséget” – mondják, ami parasztvakítás. Egyrészt mert alapból vállalnia kell a felelősséget, másrészt ne a pozíciójával dicsekedjen, hanem mondja el, miben döntött rosszul. Mert ne feledjük, a mondat rendre egy-egy nagyobb blama után hangzik el. És ugyebár az sem derül ki, hogy miből áll az a nagy felelősségvállalás – leszámítva persze a látványos dumát.

Huszonöt éve, 1998-ban Széchy Tamás a per-thi úszó-világbajnokság után feltette a kezét. Kijelentette, ő a hibás azért, mert Rózsa Norbert nem nyert 200 mellen (bronzérmes lett), elszámolta ugyanis a felkészítés során a napokat. Ennek kapcsán került elő Szepesi György nyilatkozata labdarúgó-válogatottunk 1954-es világbajnoki csatavesztéséről: „Sebes másra mutogatott ahelyett, hogy magában kereste volna a hibát. Semmi se történt volna, ha Sebes Guszti azt mondja, hogy kérem, a 8:3 után úgy éreztük, a német csapatot nem lesz nehéz legyőzni. Hogy engem egy dolog érdekelt: játszik-e Öcsi, vagy nem játszik. Hogy a csapat nem edzett három napig úgy, ahogy egy világbajnoki döntő előtt kellett volna. Vannak felelősségeim, amiket vállalnom kell!”

Utólag persze könnyű okosnak lenni (még a legendás Szepesi Györgynek is), az pedig már a jelen és a lényeg, hogy mintha a meccsek utáni közlés is egzisztenciális kérdés lenne. Nehogy már kirúgjanak – ez a vezérelv, tehát a pénz beszél és nem a kérdezettek.

Mi, kívülállók pedig ingyen maradunk hoppon, ingyen néznek hülyének bennünket. Túlzás? Meglehet, de vállalom érte a felelősséget.

Elvégre én vagyok – a szerző.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!