Az önbecsülés helyei – Csinta Samu publicisztikája

A Kárpát-medence bármelyik szegletéből is nézzük, a DAC a magyarság egyik ikonikus együttesévé nőtte ki magát. Már akkor is, amikor még nem volt ilyen mértékben meghatározó tényező a szlovák labdarúgó-bajnokságban, de főleg most, hogy adott pillanatban érintésnyi közelségre került a bajnoki címtől. Hogy az idén nem sikerült megszerezni, inkább növeli a külhoni magyarság iránti anyaországi érzékenység rezonálását, hiszen ma nagyjából mindenki úgy gondolkozik, hogy jövőre, de legalábbis egyszer a nem is túl távolabbi jövőben egészen biztosan „magyar” bajnokot hirdetnek Felvidéken. És ez valami olyasmi lenne, amire néhány éve nem hogy álomként gondoltak volna a magyarlakta területeken, de igazából elméleti lehetőségként sem vetődött fel.
A Kárpát-medence bármelyik szegletéből is nézzük, a DAC a magyarság egyik ikonikus együttesévé nőtte ki magát. Már akkor is, amikor még nem volt ilyen mértékben meghatározó tényező a szlovák labdarúgó-bajnokságban, de főleg most, hogy adott pillanatban érintésnyi közelségre került a bajnoki címtől. Hogy az idén nem sikerült megszerezni, inkább növeli a külhoni magyarság iránti anyaországi érzékenység rezonálását, hiszen ma nagyjából mindenki úgy gondolkozik, hogy jövőre, de legalábbis egyszer a nem is túl távolabbi jövőben egészen biztosan „magyar” bajnokot hirdetnek Felvidéken. És ez valami olyasmi lenne, amire néhány éve nem hogy álomként gondoltak volna a magyarlakta területeken, de igazából elméleti lehetőségként sem vetődött fel.

Tény, hogy a dunaszerdahelyi Mol Aréna egyfajta búcsújáróhellyé emelkedett, és nem csak a futballhívek számára. Legfeljebb egy nagyon szűk réteget leszámítva mindenkinek az, aki ilyen-olyan indíttatásból bakancslistát tart nyilván a hajdani Magyarország kötelező módon meglátogatandó helyeiről. Nem a várostól, a létesítmény építészeti értékétől várnak katartikus élményt, annak a hangulatnak az éteri átsejlésében reménykednek, amelytől az Ismerős Arcok Nélküledje himnusszá nemesedett. Ha meg fordítva történt, az sem módosít jelentős mértékben a lényegen.

Május első vasárnapján a Slovan elleni, majdnem mindent eldöntő bajnoki mérkőzésen is jelen volt, aki a csúcsérdeklődés közepette is belépőhöz jutott. A helyieket nem emelném ki külön, esetükben a normalitás állapota jelen lenni az arénában, viszont szavahihető források igazolják, hogy külhoni területekről is özönlöttek az emberek a Csallóközbe, és aki nem jutott be a stadionba, valamelyik közeli vendéglőben a tv-készülék előtt vagy a nyitott ablakon át figyelte az összecsapást. De nemcsak ennek a találkozónak volt különleges vonzereje, nincs az szürke bajnoki, amelyen ne jelennének meg nézők-szurkolók a valóban egészen közeli Magyarországról és a jóval távolabbi Erdélyből is. A jelenség átfogó szociológiai – nemcsak futballszociológiai – felmérést is érdemelne, de rövid, elemző szándékú kutakodást mindenképpen.

Az összetartozás érzésének rendszeres megélésétől kiütést nem kapó magyarországiak számára valóban ugrásnyira van Dunaszerdahely. Akár hirtelen felindulásból is simán át lehet ruccanni, a túra nem igényel különösebb logisztikai mutatványt. Magam is ismerek olyanokat, akik abból az alapállásból indulnak útnak, hogy a stadionban meghallgatják a kötelezően színre vitt dalt, a Nélküledet, aztán a meccs színvonalától függ, hogy meddig maradnak. Azért többnyire a találkozó végéig, hiszen egy-egy dunaszerdahelyi mérkőzés a mindenféle határokon átívelő magyarságtudat szimbólumainak egész sorát vonultatja fel.

Hogy miért ott alakult ki és miért nem Erdélyben vagy a Vajdaságban, azt egymás szavába vágó érvek magyarázzák. Az alig több mint húszezres csallóközi kisváros egyértelműen a szlovákiai magyarság központja, az ottani legnagyobb létszámú tömbmagyarság otthona, amelynek sportja az egész Felvidék szempontjából ikonikus jelentőségű. A nemzeti érzelmek, a bizonyítási vágy szempontjából ezek jelentős hangsúlyok a mára már csak valamivel mint 450 ezres lélekszámúra zsugorodó magyarság számára. Ahhoz, hogy így alakuljon, kellett persze egy olyan pénzügyi potenciállal, kapcsolati tőkével és közösségi vízióval bíró ember, mint Világi Oszkár, aki stabilitást, infrastrukturális fejlesztéseket és jövőképet is adott a klubnak. Alapvetően az elmúlt tíz esztendő története ez, még akkor is, ha a város csapata 1987 és 1993 között négy KEK- és hat UEFA-kupa-mérkőzést játszhatott, köztük a Bayern München elleni emlékezetes párharccal, amikor csehszlovák kupagyőztesként nehezítette meg a nyugatnémet szupercsapat életét. Identitásépítésről azonban akkor még szó sem lehetett, a szocializmus évtizedeiben a hatalomnak sikerült a végletekig eltompítania az emberekben lappangó hasonló késztetéseket. A DAC-történet olyan korszakban kerekedhetett ki, amikor anyagi törékenység már nem késztette folyamatos kompromisszumokra a klubot, és a szlovákiai futballban egyre jelentősebb erőt képviselő együttes immár eredményessége révén is képes volt maga mellé állítani az embereket. A többi egyfajta következetes közösségi építkezés gyümölcse, illetve a szlovákiai közélet alakulásának eredménye, hiszen ez a fajta „magyarkodás” ma már legfeljebb politikai választások idején dimenzionálódik.

A másik, nagyjából hasonló korú és csaknem azonos léptékű eredményességet felvonultató, magyar identitású külhoni egylet, a Sepsi OSK ennek az útnak a kezdeténél tart, bár az iránta megnyilvánuló „pánmagyar” érdeklődést a földrajzi távolság, illetve a körülményesebb megközelíthetőség is erőteljesen korlátozza. A Budapesttől számított csaknem 700 kilométeres kirándulásra amúgy is nehezebben szánja el magát az ember, főként, ha a távolság jelentős részét korántsem autópálya-körülmények között kénytelen megtenni. Holott az identitás „magyarsága” is hasonló besorolású, hiszen a magyar tulajdon, a magyar szurkolói közeg, a kizárólag magyar nyelven felhangzó biztatás Sepsiszentgyörgyön is evidencia. A csallóközi helyzethez hasonlóan a játékoskeret „színessége” is, bár Székelyföldön elvileg jóval nagyobb a merítési lehetőség, hiszen a súlyos létszámfogyás ellenére is egymillió magyar anyanyelvűt mért a legutóbbi, 2022-es cenzus, amiből mintegy 600 ezren élnek Székelyföldön. Magyar játékos azonban itt is, ott is csak mutatóban található, ami sokszor kimondott fájdalma a két szurkolótábornak. Kérdés persze, hogy Európa eme szegletei­ben egyáltalán megvalósítható lenne-e a baszkföldi típusú futballegyszínűség – amelyet ott is ki-kikezd már a sportágban elhatalmasodó globalizmus.

A vajdasági Topolyát is elsősorban földrajzi közelsége kezdi felrajzolni a magyarországi futball­érdeklődés térképére. Eredményei révén – momentán második a szerb bajnokságban – a TSC máris jócskán meghaladja a 12 ezres észak-bácskai városka méreteit, az azonban több mint illúzió, hogy az alig több mint 250 ezres délvidéki magyarság képes legyen játékos-utánpótlás tekintetében eltartani az együttest. Esetükben – akárcsak Sepsiszentgyörgyön – a magyar kormány külhoni sportcélú infrastrukturális fejlesztéseinek keretében létrehozott, minden igényt kielégítő létesítmény, no meg az elsősorban a kommunikációs üzletágazatban sikeres Zsemberi János klubtulajdonos garantálja a magyar vonalat.

Ami mindhárom helyszínben közös a szurkolói büszkeség forrását természetesen nagyban növelő fejlesztések mellett: mind a három csapat közel áll az európai kupaszerepléshez. A DAC és a TSC esetében már garantált, a Sepsinek „csak” a Román Kupa döntőjét kell megnyernie, hogy neve ott szerepeljen majd valamelyik nyoni urnában. Modern stadionban, eredményes csapatnak szurkolni sokkal vonzóbb, mint visszahúzó környezetben, de ezzel a kommersz állítással nyilván erősen vitatkoznának az ősszurkolók. Az önbecsülést azonban jócskán képes növelni a versenyképes környezet, mint ahogy a túlnyomórészt hazaiakból, de legalább nemzetbeliekből álló csapat is. Ez utóbbi valószínűségét azonban a jelek szerint elsodorták a bennünket sem kímélő világtrendek, bár törekedni rá változatlanul érdemes.

Addig is marad a Nélküled, illetve annak jóleső tudata, hogy bármerre indulsz is, elérhető közelségben találsz néhány külhoni várost, amelynek arénájában a történelem minden vihara ellenére is magyarul köszöntenek, ahol magyar rigmusok zengenek a lelátón, és amelynek csapata az ország meghatározó együttesei közé tartozik. Minden egyéb – erőltetett képzavarral élve – a relativitás tézisét erősíti.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!