Hűségszerződés – Kun Zoltán publicisztikája

„Nőt, kocsit cserélhetsz. Klubot soha.” Jó, az autógyártó cégek is beleköthetnének a fenti idézetbe, nem beszélve a meghökkent feleségekről, barátnőkről, de az biztos, hogy a kispesti szurkolók majdnem negyedszázados koreográfiájából a lényeg egy dal formájában ma is állandó „vendég” a Honvéd meccsein, jelezve, hogy a drukkerek ugyan megöregedhetnek, a hűségük örök.
Hűség – elcsépelt szó, a futballal kapcsolatban mégis érdemes olykor komolyan venni. Hiszen gond nélkül cserélünk péket, ha az új helyen ropogósabb a kenyér, nem okoz különösebb lelkifurdalást, ha mondjuk koreai helyett japán lesz az új tévénk, és egyáltalán nem ritka, ha valaki négyévente másra teszi az x-et. A hűség nem feltétlenül jellemzője az életünknek.

A futball azért talán kivétel. Aki eltölt két-három esztendőt egy-egy stadion lelátóján, az lehet, hogy később megunja, és a harmadik gyors kupaki­esés után átnyergel a stresszmentesebbnek tetsző dartsra, de ki van zárva, hogy a piros sálját mondjuk zöldre cserélje. Szépen is nézett volna ki egy-egy Fradi-csalódás után a legendás Kalap „hajrálilázva”, vagy ahogy az MTK-kórust vezényli...

Persze vannak mesebeli, talán csöppet sem igaz történetek. Egyszer hallottam egy kick-boxos leányzóról, aki újpesti srácba zúgott bele, ment is mindenhova a táborral, énekelt, tapsolt, olykor rúgott is, ha úgy hozta a szitu. Igen ám, de idővel odalett a szerelem, és mit hoz a sors, az újabb kiválasztott már egy fradista lett – így viszont a zöldekkel tartva csépelte olykor a régi társakat. Vagy ott az egyik debreceni vezérszurkoló a hőskorból, aki az akkori kicsapat Loki mellett a „nagy” Ferencvárosért is rajongott. Ez a kettősség mindaddig megfért egymás mellett, míg a DVSC – talán még DMVSC – fel nem jutott az élvonalba, és az első „derbin” úgy megszokásból fel is ugrott a Fradi góljánál, csak éppen a megdöbbent Loki-tábor kellős közepén.

Nálunk úgyis sokáig magától értetődő volt a kettős szurkolás, amikor a helyi együttes mellett valamelyik fővárosi klubnak is „kötelező” drukkolni, lehetőleg persze nem egyazon osztályban, mert akkor előfordulhatnak a fentebb részletezett problémák. A legkisebb településeken talán ma sincs ezzel gond, de hogy valaki debreceniként Fradi-, diósgyőriként Honvéd-, netán fehérváriként Újpest-szurkoló legyen, miközben saját városa klubját is lelkiismeretesen buzdítja, az a mai lelátói etikettbe azért már nem nagyon fér bele. És ha kiesik egy csapat? Na, akkor kerül igazi válaszút elé az ember: az NB II-ben sok tábort rázott már össze az egy-két éves kényszerszünet, de nem ritkán a jóval alacsonyabb osztály csak a nyerő, márpedig, mondjuk, diósgyőriként egy körzeti bajnokin egy addig sosem hallott faluban a düledező korlátot támasztani a laikus számára aligha tekinthető az ultraélet legmagasztosabb pillanatainak. Pedig éppen hogy az lenne, a perc, amikor tényleg értelmet nyerhet az a sokszor megénekelt hűség, amikor elválik, ki a hangember és ki az, aki a klubszínekért és persze a baráti közösségért ott folytatja, ahol a sikerek idején abbahagyta.

„Veled az úton, veled a gondban, veled a jóban, veled a bánatban.”

Szépen hangzik a Vidi-induló is, és nincs kétségem afelől, hogy a szurkolók jelentős része akkor is kimegy majd a meccsekre, ha búcsúzik a csapat. Mi a helyzet azonban a játékosokkal, ők is pályára akarnak lépni, ha a Köln helyett netán a Szentlőrinc és a Tiszakécske az ellenfél? Hány futballista érzi majd olyannyira felelősnek magát az esetleges kiesésben, hogy azt mondja, uraim, én is elszúrtam, jóval kevesebb pénzért is maradok itt egy(-két) évig, hogy visszajussunk? Van-e olyan játékos Fehérváron (Kispesten, Mezőkövesden, azaz a majdani kiesőnél), aki nem muszájból, jobb ajánlat híján folytatná egy szinttel lejjebb, hanem meggyőződésből, együttérzésből, saját elveinek megfelelve, mert úgy érzi, ennyivel tartozik a szurkolónak, a klubnak, a kerületnek, a városnak?

Hogy ez mekkora naivitás, és persze hogy nincs ilyen?

Ugye ismerős Alessandro Del Piero neve – és története. Bevallom, Roma-drukkerként sosem kedveltem a Juvét, a legkevésbé sem zavart, hogy száműzték az élvonalból, sőt, részemről maradhatott volna még néhány évtizedet a Serie B-ben. Del Piero is egy volt a sok nemszeretem juvés közül – mindaddig, amíg azt nem mondta, hogy megy ő is a másodosztályba. Ha nagyon váltani akar, valamelyik olasz nagycsapat úgyis szerződtette volna, ha pedig az illendőség kedvéért országot is cserél, simán talál magának egy jó kis spanyol, angol vagy német klubot. De az első pillanatban kijelentette, hogy esze ágában sincs távozni, követi a Juventust, ahova csak kell, és vélhetően az ő nyilvános kiállása révén sikerült Buffont, Nedvedet, Camoranesit, Trezeguet-t is rábírni a maradásra. Del Piero gesztusát sosem felejtik el a Juve-szurkolók (őt nyilván kevésbé érdekli, de nem felejtettem el én sem), hiszen társaival együtt saját személyes karrierjük egy részét áldozták fel a bajba került klubért. Ugyanilyen legenda az AS Romában tizenöt idényt lehúzó Francesco Totti, aki ugyan nem kényszerült alászállni csapatával, ám fénykorában sem ment el olyan riválisokhoz, amelyekkel esélye lett volna BL-t nyerni, vagy Lampard, akinek a Chelsea-vel, Gerrard, akinek a Liverpoollal forrt össze a neve. Furcsa, de majdnem folytattam a sort Messivel, mert néha még mindig úgy érzem, Barcelonában játszik, sosem hittem volna, hogy valaha távozik onnan – persze a nemzetközi szövetség szigorú szabályai megakadályozták, hogy maradjon.

„Élhetek bárhol, ide jövök haza, hűség, büszkeség...”

Szól az újpesti nóta, és talán nincs is olyan lila-fehér ének, amelyben a hűség szó ne fordulna elő – igaz, a címervita miatt volt egy kis különállás, amikor máshol töltötte a meccsnapokat a csapat, mint a szurkolótábor, na de ha nem is rendeződött még minden, a hangulat legalább visszatért.

Borzalmasan elüzletiesedik a futball, és néha bizony az igazi drukker is eladja magát, félreteszi elveit, megköt olyan kompromisszumokat, amelyek ellen korábban sikítva tiltakozott, de közben mindig megnyugtatja magát, hogy ezt csakis a szeretett klub érdekében teszi. Mert tényleg szereti: ha nem tetszik neki a címer, ha nem tetszik neki a szkenner, ha nem tetszik neki az új név, ha nem tetszik neki a sok-sok vereség, akkor sem a klubot utálja, legfeljebb a vezetőt, az edzőt, egy-két bénácska sztárt. És lehet, hogy egyszer csak elhidegül a kedvenctől, nem megy többet meccsre, de hogy megcsalja, más színekbe öltözzön, na, az ki van zárva. Hogy milyen érzés hónapokig, évekig futball nélkül élni egy futballszurkolónak, arról az újpestiek mellett persze mesélhetnek a fradisták, a fehérváriak, a kispestiek, szinte minden nagyobb tábor, amely a múltban ilyen-olyan okból kitiltotta önmagát a stadionokból. De most – kegyelmi állapot! – mindenki visszatért, és a hátralévő fordulókban a szurkolók még megmutathatják, mit is jelent számukra az a sokszor hangoztatott hűség, amikor a dobogóért hajtó, avagy pláne a szörnyű idény után bent maradni szándékozó csapatok mellé kell odaállni.

Mert Európa nyilván vonzó, de tetszik, nem tetszik, még a Tiszakécske is ellenfélre vár.
„Nőt, kocsit cserélhetsz. Klubot soha.” Jó, az autógyártó cégek is beleköthetnének a fenti idézetbe, nem beszélve a meghökkent feleségekről, barátnőkről, de az biztos, hogy a kispesti szurkolók majdnem negyedszázados koreográfiájából a lényeg egy dal formájában ma is állandó „vendég” a Honvéd meccsein, jelezve, hogy a drukkerek ugyan megöregedhetnek, a hűségük örök.
Hűség – elcsépelt szó, a futballal kapcsolatban mégis érdemes olykor komolyan venni. Hiszen gond nélkül cserélünk péket, ha az új helyen ropogósabb a kenyér, nem okoz különösebb lelkifurdalást, ha mondjuk koreai helyett japán lesz az új tévénk, és egyáltalán nem ritka, ha valaki négyévente másra teszi az x-et. A hűség nem feltétlenül jellemzője az életünknek.

A futball azért talán kivétel. Aki eltölt két-három esztendőt egy-egy stadion lelátóján, az lehet, hogy később megunja, és a harmadik gyors kupaki­esés után átnyergel a stresszmentesebbnek tetsző dartsra, de ki van zárva, hogy a piros sálját mondjuk zöldre cserélje. Szépen is nézett volna ki egy-egy Fradi-csalódás után a legendás Kalap „hajrálilázva”, vagy ahogy az MTK-kórust vezényli...

Persze vannak mesebeli, talán csöppet sem igaz történetek. Egyszer hallottam egy kick-boxos leányzóról, aki újpesti srácba zúgott bele, ment is mindenhova a táborral, énekelt, tapsolt, olykor rúgott is, ha úgy hozta a szitu. Igen ám, de idővel odalett a szerelem, és mit hoz a sors, az újabb kiválasztott már egy fradista lett – így viszont a zöldekkel tartva csépelte olykor a régi társakat. Vagy ott az egyik debreceni vezérszurkoló a hőskorból, aki az akkori kicsapat Loki mellett a „nagy” Ferencvárosért is rajongott. Ez a kettősség mindaddig megfért egymás mellett, míg a DVSC – talán még DMVSC – fel nem jutott az élvonalba, és az első „derbin” úgy megszokásból fel is ugrott a Fradi góljánál, csak éppen a megdöbbent Loki-tábor kellős közepén.

Nálunk úgyis sokáig magától értetődő volt a kettős szurkolás, amikor a helyi együttes mellett valamelyik fővárosi klubnak is „kötelező” drukkolni, lehetőleg persze nem egyazon osztályban, mert akkor előfordulhatnak a fentebb részletezett problémák. A legkisebb településeken talán ma sincs ezzel gond, de hogy valaki debreceniként Fradi-, diósgyőriként Honvéd-, netán fehérváriként Újpest-szurkoló legyen, miközben saját városa klubját is lelkiismeretesen buzdítja, az a mai lelátói etikettbe azért már nem nagyon fér bele. És ha kiesik egy csapat? Na, akkor kerül igazi válaszút elé az ember: az NB II-ben sok tábort rázott már össze az egy-két éves kényszerszünet, de nem ritkán a jóval alacsonyabb osztály csak a nyerő, márpedig, mondjuk, diósgyőriként egy körzeti bajnokin egy addig sosem hallott faluban a düledező korlátot támasztani a laikus számára aligha tekinthető az ultraélet legmagasztosabb pillanatainak. Pedig éppen hogy az lenne, a perc, amikor tényleg értelmet nyerhet az a sokszor megénekelt hűség, amikor elválik, ki a hangember és ki az, aki a klubszínekért és persze a baráti közösségért ott folytatja, ahol a sikerek idején abbahagyta.

„Veled az úton, veled a gondban, veled a jóban, veled a bánatban.”

Szépen hangzik a Vidi-induló is, és nincs kétségem afelől, hogy a szurkolók jelentős része akkor is kimegy majd a meccsekre, ha búcsúzik a csapat. Mi a helyzet azonban a játékosokkal, ők is pályára akarnak lépni, ha a Köln helyett netán a Szentlőrinc és a Tiszakécske az ellenfél? Hány futballista érzi majd olyannyira felelősnek magát az esetleges kiesésben, hogy azt mondja, uraim, én is elszúrtam, jóval kevesebb pénzért is maradok itt egy(-két) évig, hogy visszajussunk? Van-e olyan játékos Fehérváron (Kispesten, Mezőkövesden, azaz a majdani kiesőnél), aki nem muszájból, jobb ajánlat híján folytatná egy szinttel lejjebb, hanem meggyőződésből, együttérzésből, saját elveinek megfelelve, mert úgy érzi, ennyivel tartozik a szurkolónak, a klubnak, a kerületnek, a városnak?

Hogy ez mekkora naivitás, és persze hogy nincs ilyen?

Ugye ismerős Alessandro Del Piero neve – és története. Bevallom, Roma-drukkerként sosem kedveltem a Juvét, a legkevésbé sem zavart, hogy száműzték az élvonalból, sőt, részemről maradhatott volna még néhány évtizedet a Serie B-ben. Del Piero is egy volt a sok nemszeretem juvés közül – mindaddig, amíg azt nem mondta, hogy megy ő is a másodosztályba. Ha nagyon váltani akar, valamelyik olasz nagycsapat úgyis szerződtette volna, ha pedig az illendőség kedvéért országot is cserél, simán talál magának egy jó kis spanyol, angol vagy német klubot. De az első pillanatban kijelentette, hogy esze ágában sincs távozni, követi a Juventust, ahova csak kell, és vélhetően az ő nyilvános kiállása révén sikerült Buffont, Nedvedet, Camoranesit, Trezeguet-t is rábírni a maradásra. Del Piero gesztusát sosem felejtik el a Juve-szurkolók (őt nyilván kevésbé érdekli, de nem felejtettem el én sem), hiszen társaival együtt saját személyes karrierjük egy részét áldozták fel a bajba került klubért. Ugyanilyen legenda az AS Romában tizenöt idényt lehúzó Francesco Totti, aki ugyan nem kényszerült alászállni csapatával, ám fénykorában sem ment el olyan riválisokhoz, amelyekkel esélye lett volna BL-t nyerni, vagy Lampard, akinek a Chelsea-vel, Gerrard, akinek a Liverpoollal forrt össze a neve. Furcsa, de majdnem folytattam a sort Messivel, mert néha még mindig úgy érzem, Barcelonában játszik, sosem hittem volna, hogy valaha távozik onnan – persze a nemzetközi szövetség szigorú szabályai megakadályozták, hogy maradjon.

„Élhetek bárhol, ide jövök haza, hűség, büszkeség...”

Szól az újpesti nóta, és talán nincs is olyan lila-fehér ének, amelyben a hűség szó ne fordulna elő – igaz, a címervita miatt volt egy kis különállás, amikor máshol töltötte a meccsnapokat a csapat, mint a szurkolótábor, na de ha nem is rendeződött még minden, a hangulat legalább visszatért.

Borzalmasan elüzletiesedik a futball, és néha bizony az igazi drukker is eladja magát, félreteszi elveit, megköt olyan kompromisszumokat, amelyek ellen korábban sikítva tiltakozott, de közben mindig megnyugtatja magát, hogy ezt csakis a szeretett klub érdekében teszi. Mert tényleg szereti: ha nem tetszik neki a címer, ha nem tetszik neki a szkenner, ha nem tetszik neki az új név, ha nem tetszik neki a sok-sok vereség, akkor sem a klubot utálja, legfeljebb a vezetőt, az edzőt, egy-két bénácska sztárt. És lehet, hogy egyszer csak elhidegül a kedvenctől, nem megy többet meccsre, de hogy megcsalja, más színekbe öltözzön, na, az ki van zárva. Hogy milyen érzés hónapokig, évekig futball nélkül élni egy futballszurkolónak, arról az újpestiek mellett persze mesélhetnek a fradisták, a fehérváriak, a kispestiek, szinte minden nagyobb tábor, amely a múltban ilyen-olyan okból kitiltotta önmagát a stadionokból. De most – kegyelmi állapot! – mindenki visszatért, és a hátralévő fordulókban a szurkolók még megmutathatják, mit is jelent számukra az a sokszor hangoztatott hűség, amikor a dobogóért hajtó, avagy pláne a szörnyű idény után bent maradni szándékozó csapatok mellé kell odaállni.

Mert Európa nyilván vonzó, de tetszik, nem tetszik, még a Tiszakécske is ellenfélre vár.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!