Jó vétel, kellemes szórakozás – Malonyai Péter publicisztikája

ELŐTTEM A FOTÓ, Baróti Lajos szövetségi kapitány áll a tábla előtt, és krétával a kezében magyaráz Tatán a válogatottjainak, Sándor Csikarnak, Albert Flórinak, Göröcs Jánosnak, Sipos Ferencnek és a többieknek. Történik mindez a múlt század hatvanas éveiben, s gyerekként mindig irigyeltem a táblát, hiszen fel volt vonalazva, gondoltam, milyen jó lenne gombfocihoz.
ELŐTTEM A FOTÓ, Baróti Lajos szövetségi kapitány áll a tábla előtt, és krétával a kezében magyaráz Tatán a válogatottjainak, Sándor Csikarnak, Albert Flórinak, Göröcs Jánosnak, Sipos Ferencnek és a többieknek. Történik mindez a múlt század hatvanas éveiben, s gyerekként mindig irigyeltem a táblát, hiszen fel volt vonalazva, gondoltam, milyen jó lenne gombfocihoz.

Jut eszembe ez arról, hogy hol van ma már a tábla, ezerféle kütyü segíti a játékot, annyi van belőle, hogy a környezetemben szerintem csak műszakilag is magasan kvalifikált pályatársam, Vincze Andris érti őket. Legyen elég annyi, hogy ma már aligha írható le az akkori dicséret, mely szerint „azt játszotta a csapat, amit Baróti Lajos felrajzolt a táblára”.

Az én szintemen még a televízió érthető a leginkább. Jóvoltából valóságos meccsdömping zúdul rám a hétvégeken. A válogatott szünet előtt, az esztendő 45. hetének zárásaként előfizetőként 38 meccset kaptam. Nyilván van, aki megkövez, de a jóból is megárt a sok. Hogy érthetőbb legyek: amikor a feleségem családjának bemutatkoztam, s leendő anyósom megtudta, mennyire szeretem az otthon sohasem tálalt vadast, akárhányszor csak mentünk hozzá utána, többnyire azt főzött. Sohasem mertem neki bevallani, hogy tartson egy kis szünetet, legyen rántott hús, székelykáposzta, paprikás csirke, akármi más. Így jártam az egyik nagynéni puncstortájával is, de ezt csak a tények kedvéért.

Harmincvalahány mérkőzést persze lehetetlen végignézni, bele-belesandítani esetleg, de a meccscunami is hozzájárul ahhoz, hogy jobban bennem élnek azok a közvetítések, amelyeket gyerekkoromban láttam, láthattam, s nem csupán az esztendők során természetes meszesedés miatt. Ha futball volt a tévében, minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam, pedig csak 1971-ben vettük otthon az első készüléket. Egy Minivizort (képátló: 28 centiméter, de robbanásmentes képcső!), amit nem igazán a sportközvetítésekre terveztek.

A lényeg, hogy az úgymond fékezett habzású Minivizor érkeztéig vándoroltam hol ide, hol oda, hogy meccseket lássak.

A legbiztosabb pont a nagyapám volt. Nem volt közel, kétszeri átszállással buszoztam el hozzá, de ugyebár a család az család. Az öreg 1960-ban, a római olimpiára kíváncsian vett televíziót, egy AT 505-ös Oriont (később Duna néven lett a kirakatok ura). Úgy mentem el megnézni a család jövevényét, hogy meccs is legyen benne. Ez volt a Bp. Honvéd–FTC rangadó (2:2), s elkezdődött a rajongásom Albert Flóri iránt. No nem a meccs jóvoltából, hiszen valós a Népsport másnapi tudósítása, hogy „szinte egyáltalán nem volt játékban”, úgy látszik – írta másnap Tabák Endre –, hogy „az elmúlt hetek, hónapok sok feladata kissé megviselte a fiatal középcsatárt”. Ami a közvetítést illeti, a kor jellemzője volt, hogy a bemondó így fejezte be a felkonferálást: „Ehhez kívánok önöknek jó vételt és kellemes szórakozást.” Mert a „Hiba a közvetítővonalban” felirat legalább annyiszor előkerült, mint manapság egy-egy gól ismétlése, meg a hatos (meg akárhányas) pozíció értőn gondolt elemzése.

Ennél azonban fontosabb, hogy a nagyapám és a sógora összeveszett azon, hogy jó futballista-e a 19 esztendős ifjú Albert, a nagyapám váltig állította, hogy igen, nagyon is, kit érdekel a csípőre tett kéz. Én rá szavaztam (imádtam, ez kölcsönös volt persze), de megkérdeztem, hogy miért. Nem nyújtom, a következő héten kézen fogott, s kivitt az Üllői útra a Fradi edzésére, ahol – ne kérdezzék, miért – egyszerűen rajongani kezdtem Flóriért. Hogy később, jóval később megtisztelt a figyelmével és sokat beszélgettünk, az nem csupán dicsekvés, hanem példa rá, hogy néha azért megvalósulnak a gyerekkori álmok.

De vissza a tévéhez! Mindenevő voltam, voltunk. Öt évvel később legjobb barátomnál (azóta is az) néztem az Ausztria–NDK vb-selejtezőt, döntetlen lett a vége (1:1), ez nekünk jó volt, hiszen ez a mi csoportunk volt. A mindent eldöntő NDK elleni meccset (3:2) megint a nagyapámnál néztem, ágyban fekve, mert hozzám később ért el a bárányhimlő, de még vakarózni is elfelejtettem Novák Dezső szabadrúgásgóljánál és Farkas János győzelmet jelentő lövésénél (Albert adta a gólpasszt, de csak hogy kerek legyen a történet).

És ha már Farkas... És vele (világraszóló góljával) a magyar–brazil az 1966-os világbajnokságon (3:1). Zamárdiban nyaraltunk a barátomnál, a házban nem volt televízió, ezért belógtunk a szomszédos gyógyszerészüdülőbe. Nem volt egyszerű, meg kellett várnunk, amíg a beutaltak nekiindulnak az étteremben lévő közös készülék felé, s úgy elvegyülni közöttük, hogy senki se vegye észre, addig nem látott minket ott. Sikerült. Ahogy a negyeddöntő Szovjetunió elleni vereségekor (1:2) is, ám ekkor óvatosabbnak kellett lennünk, mert nem esti, délutáni meccs volt, júliusi verőfényben.

Az 1970-es világbajnokságot, a nálam mindmáig legjobb brazil csapat által megnyert döntőt (Olaszország: 4–1) viszont csak később, már az internet korában élvezhettem igazán, újranézve. Aktuálisan ugyanis vagy húszan szorongtunk barátomék pasaréti lakásában, nekem pedig csak a kanapé legszélén jutott hely (kicsit elkéstem...), ez olyan volt, mintha az egykori Népstadionban a kapu mögött, a C- vagy T-szektor alsó sorában ülnék.

Ez volt az utolsó vándorlással egybekötött tévés meccsnézésem. Azt pedig hozzáteszem, hogy igencsak felfújt aggodalom volt az MLSZ részéről, hogy a közvetítések ártanak a nézőszámnak. Például 1967-ben az élő adás ellenére 70 ezren látták a Népstadionban a Vasas–Bp. Honvéd rangadót (1:0). Más kérdés, hogy az előtte lévő Fradi–Dózsa (3:0) jobb meccs volt (de a Honvéd, a Vasas meg a nagypolitika ugyebár...), ezt a szemtanú hitelességével mondhatom. Nem bírom ki: Albert Flóri ezen a meccsen „18 méterről olyan erővel továbbította a bal felső sarokba a labdát, hogy Szentmihályi rá sem tudott mozdulni”. Nem volt jellemző rá a távoli lövés, de ekkor ezt kívánta a szituáció.
A hetvenes években egyébként már messze volt a hőskor, egy 1971-es statisztika szerint a sportközvetítésekre az adásidő 14.1 százaléka jutott. Szép szám, hiszen csak a mindenható politika (26.5), a játékfilmek (14.8) és az ismeretterjesztés (14.4) előzte meg.

Más kérdés, hogy a közvetítés technikája nem mérhető a maihoz. Akik benne voltak, meglehet, szakmailag megcáfolnak, de bennem (és mégiscsak nekem szólt az egész...) az maradt meg, hogy jó messziről, nagytotálban érkezett el hozzám a meccs, hogy hány kamera kellett hozzá, fogalmam sincs. Az viszont biztos, hogy nem volt huszonvalahány, mint mostanában, amikor közelebbről láthatom azt is, amit nem kéne, s a helyszínen talán észre sem vehető. Nekem például a legérdekesebb jelenetek közé tartoznak a lefújás utáni percek, figyelem, ki kivel pacsizik, ölelkezik, kinek gratulál – ezek a gesztusok a kezdetek óta jelen vannak a futballban, s remélem, meg is maradnak (emberi oldal). Még úgy is, hogy csak röhögök azon, hogy a felkent sztárok a szájukat eltakarva sugdolóznak egymással. Ha a lányok tették az osztályban, képzelhető, mit kaptak tőlünk (emberi oldal 2.)

Van egy alapmű, Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyve, amely – Baksi Sándor kritikája szerint – azoknak készült, „akik nemcsak látni, de érteni is akarják azt, ami a pályán zajlik, hogy a meccsnézés ne passzív kikapcsolódás, hanem komplex élmény, mi több, intellektuális gyakorlat legyen”.

Vallom, hogy tartsuk tiszteletben egymás gyarlóságait (is), maradi vagyok – vallom be (nem először), az intellektualitásról pedig annyit, hogy inkább én legyek okos és ne a telefonom. Így aztán minden kütyük iránti (távoli) tiszteletem mellett úgy gondolom, hogy a futball roppant egyszerű játék, mindig a jobbik nyer, a legjobb, ha az a csapat, amelyiknek drukkolok.

Ez nem dolgozható fel digitálisan, szív kérdése.

Szerencsére.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!