Tutujgatás – Bobory Balázs publicisztikája

A múlt héten rendezték meg az „Egy nap az utánpótlásért” című konferenciát, amelyen – szerintem nagyon helyesen – Szoboszlai Zsolt is beszélt a nevelőmunkáról, és az egyébként a magyar közegben kissé unortodox módszereiről.

„Tutujgatjuk itthon a gyerekeket!” – jelentette ki egy ponton a székesfehérvári szakember, a Liverpool sztárja, a magyar válogatott csapatkapitánya, Szoboszlai Dominik édesapja, és erről azért sok minden eszembe jutott, amit érdemes továbbgondolni.

Utánpótlásedzői karrierem legfontosabb állomása volt az általa irányított Főnix Gold FC, amelyben naponta láthattam, miként dolgozik, hogyan viszonyul a gyerekekhez, a szülőkhöz, milyen gyakorlatokat vezényel, mi bosszantja és mit talál fontosnak a tehetségek gondozásánál.

Egy biztos, a tutujgatás nem volt a műfaja, szigorúnak – és ami fontos –, következetesnek bizonyult, de ahogy elmondta, nem igaz, hogy nem dicsérte soha a fiát vagy a többi srácot. Viszont mindig kíméletlenül őszinte volt, nem számított, hogy nyolc- vagy tizennégy éves gyerekkel beszél, nem csomagolta be a véleményét, tisztán, érthetően kommunikált.

Az már más kérdés, hogy ez miként csapódott le a gyerekekben, akik természetesen mindannyian egyediek, és tökéletesen egyéni hangnemet igényelnének, de mivel a futball csapatsport, ennek megvalósítása többnyire lehetetlen.

Kilenc vagy tíz éve lehetett, amikor a Főnix remek, 2000-es korosztályának edzését néztem „Nagy Szobi” mellől, a tréning végeztével pedig a csapzott Csoboth Kevin huppant le a Gombócleső utcai műfűre, mellé éppen a „Kicsi”, azaz Dominik ült. Zsolt valamiért nagyon mérges volt az Újpest és a magyar válogatott jelenlegi támadójára, korholta is alaposan, amin a mellette helyet foglaló társa elmosolyodott. Na, abban a pillanatban ő is megkapta a magáét. Már akkor eszembe jutott, hogy ez a fejmosás vajon miként csapódik le a gyerekben, és persze voltak kétségeim, hogy ez nem okoz-e maradandó károkat a gyermeki lélekben.

Ezek a kérdések főleg azért fogalmazódtak meg bennem, mert abban az időben egészen mást tanítottak az edzőképzésen, a Főnixet pedig ezeken a tanfolyamokon legtöbbször különutassága miatt fekete bárányként tüntették fel, az ott alkalmazott módszereket – legyen az mentális felkészítés vagy edzéselmélet – teljesen elutasították, mindössze a 2010-es évek közepétől változott ezen a téren a helyzet. Örömmel tapasztaltam legutóbbi képzésem alkalmával, hogy sok olyan tétel került be az MLSZ jelenlegi tananyagába, amely a kis fehérvári klubnál több mint tíz éve is alapvetés volt. Viszont a gyerekek mentális felkészítésének tananyagba foglalt ismérvei még mindig távol vannak attól, amit Szoboszlai Zsolt képvisel, és erről érdemes lenne rengeteget beszélni.

Tutujgatjuk a gyereket...

Ez a rövid, egyszerű mondat a kiindulópont.

Egyértelmű, hogy nemcsak a labdarúgásban, de minden sportágban az elsődleges cél, hogy megszerettessük a gyerekkel az adott tevékenységet, ott fogjuk a srácot a pályán, köteleződjön el, és a játékból kiindulva úgy gondoljon később arra, amit csinál, hogy szeresse és a belső motivációja – nem a trénere vagy szülei akarata – lendítse folyamatosan előre. Az egészen kicsiknél a legfontosabb, hogy a nevelőedző kiváló pedagógus is legyen, mert abban a korban a lélek ápolása ugyanolyan fontos, mint az ügyesség képzése, és bizony könnyedén el lehet veszíteni óriási tehetségeket néhány rosszul megválasztott mondattal, figyelmetlenséggel, nemtörődömséggel. Ellenben talán az a legfontosabb, hogy az igazságot sohasem szabad elhallgatni gyerek és szülő elől, a hamis illúziók, a hibás önkép vagy éppen a torz apai, anyai elvárások sokkal károsabbak a gyerek fejlődésére, mint az edzői őszinteség.

A Főnix sohasem volt tömegsport-egyesület. A képzési elvek szerint a kis létszámú foglalkozásban hittek, hisznek, amelyben a legjobbak egymás ellen küzdenek edzésen is, akik pedig le vannak maradva, más feladatokat végeznek. És bizony, aki nem üti meg a szintet, nem maradhat sokáig ott csak azért, mert jól érzi magát, sajnos néha fájdalmas a búcsú már kicsi korban is.

Ellenben ha Szoboszlai Dominiknak nem lettek volna olyan ellenfelei napról napra, akik mindig arra késztették, hogy a legjobbat hozza ki magából, nem tartana ott, ahol most. Ha kilencévesen nem kellett volna megküzdenie azért, hogy kicselezze az egy az egy elleni párharcban soros ellenfelét, nem jutott volna az európai futball csúcsára. És bizony, ha lelkileg nem tudta volna feldolgozni, hogy egészen kiskora óta édesapja nemcsak szülői, hanem edzői szerepben is instruálja, elveszett volna a futball számára.

Ki kell mondani, a Főnix 2000-es korosztálya olyan volt, mint amikor versenylovakat futtatnak és a résztvevők egymást is hajtják. Aki nem bírta az iramot vagy a közeget, esetleg az edző stílusát, kiesett a versenyből, de ebből az alomból többek között Szoboszlai Dominik, Bolla Bendegúz vagy éppen Csoboth Kevin is elég erős volt, hogy kibírjon minden szenvedést, és lelkileg is végtelenül megedződve, keményen lépett már a kamaszkorba, onnan pedig a felnőttfutballba.

Ahogy a magyar csapatsportokat szemléljük, világosan látszik, hogy a legnagyobb baj akkor van, amikor a fiatalok az utánpótlásból szeretnének átlépni a felnőtt-, profi közegbe, és a legtöbbször nem képességbeli, hanem mentális problémák miatt nem tudnak alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Ezer összetevője van, miért tűnnek el a rendszerből évekre – lásd Varga Barnabás – vagy örökre a tehetségek, esetleg miért nem tudják befutni azt a pályát, amire predesztinálva vannak, de azon mindenesetre érdemes elgondolkodni, hogy az a burok és általános jólét, amit a jelenlegi akadémiai rendszer nyújt nekik, tényleg elősegíti-e a lelki, mentális fejlődésüket, vagy ezen a téren néhány módosításra lenne szükség.

Nem, nem arra gondolok, hogy tudatosan rombolni kellene a nagyon helyesen megálmodott és elkészült létesítményeket, eszközöket, sőt, a megfelelő infrastruktúra az alapfeltétele mindennek. Viszont nagyon sok esetben azt látni, hogy a túlzott jólét elégedetté teszi a fiatalokat, minden természetessé válik, amit meg kellene szerezniük, és amikor tényleg olyan versenyhelyzetbe kerülnek, amikor szinte a lét a tét, leblokkolnak, és nem tudják kihozni magukból, amit addig elsajátítottak, megtanultak.

Nincs nálam a bölcsek köve, de Szoboszlai Zsoltnak is kellett tizenöt év meg egy felnevelt Európa-klasszis gyerek, mire leültették egy ilyen konferenciára, hogy „Jóember, te mit csinálsz másként?”

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Szoboszlai-módszer vegytisztán működne másol is, de sokkal több ilyen beszélgetésre lenne szükség, és fel kellene használni ezeket a tapasztalatokat ahhoz, hogy több labdarúgónk, kézilabdázónk vagy kosárlabdázónk legyen rezzenéstelenül kemény és eredményes már 23 évesen a világ élmezőnyében, amikor rászakad a teher.

A lehető legjobb, ami a magyar sporttal történt, hogy az infrastruktúra, az anyagi háttér immár lassan másfél évtizede adva van a fejlődéshez, azonban sok területen az eredmények nem igazolják a befektetés mértékét, ez pedig sokáig nem mehet így tovább. Nem ártana még hatékonyabb ellenőrző, felülvizsgálati rendszer, és ha szükséges, szakmai beavatkozás, ha itt-ott látszik, hogy zsákutca felé tartunk.

Mindennek az alapfeltétele a nyitottság az újra, a másra, legyen belföldi vagy külföldi a példa. Szoboszlai Dominik pályafutása első nyolc évét egy nem túl jó állapotú, néha beázó műfüves kispályán töltötte, vagyis nem minden a mögöttes tárgyi tartalom, az csak óriási lehetőség a szakmai munka felépítése mellett.

És hogy tutujgassuk-e a gyereket? Semmiképpen. Óvjuk, segítsük, de muszáj tudatosítani benne, hogy a legédesebb álmait csak akkor érheti el, ha szüntelenül buzog benne a tettvágy, a küzdeni és győzni akarás, és bizony ezért szenvedni kell, és több mindent elviselni.

Akár az emelt edzői hangot is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!