Futballviccekről komolyan – Csillag Péter publicisztikája

„Minden tréfa egy apró forradalom” – jegyezte meg George Orwell angol író, az 1984 című kultregény szerzője. „A forradalom olyan, mint a bicikli – tette hozzá Marjane Satrapi francia írónő –, ha nem forog a kereke, elbukik.” Az orwelli forradalmat itt néhány futballviccel tartjuk mozgásban, hiszen így vagy úgy, végső soron a lázadás és a humor is a valóság jelenségeire ad csattanós választ. Például a magyar népbetegségként emlegetett alkoholizmus problémájára.

„– A maga férje olyan, mint egy focilabda.
– Miért?
– Minden reggel a kapuban találom, berúgva…”

Karinthy Frigyes óta humorban nem ismerünk tréfát. Ezen a téren nincs ködösítés, nincs tabu, nincs elkendőzés. Már az 1973-as vicc is férfias szembenézésre szólított fel a Ludas Matyiban: „Beszéljünk már egyszer bátran, nyíltan, kertelés nélkül, hibákat feltáró teljes őszinteséggel – leg­alább a norvég futballról!”

Hát igen, a pártsajtó kőkeményen detektálta a társadalom legégetőbb gondjait, a norvég futball ügyét piszkálgatni mindig is merész kísérletnek számított. A történelmet gyakran a viccrovatban írták, a norvég futball kérdése a médiatörténet későbbi időszakaiban is aktuális maradt, csak a norvégokat néha tyúkoknak nevezték. A késő Kádár-kori lanyhuló munkaverseny időszakában lehetett olvasni: „A baromfiudvarba a szomszédos sportpályáról bepottyant egy futball-labda. A kakas megállt mellette, s minden oldaláról alaposan megszemlélte a furcsa, idegen tojást. Aztán odahívta a tyúkot és szelíden így szólt: – Nézd, édesem, nem szemrehányásképp mondom, de figyeld meg, hogy más baromfiudvarokban mennyivel nagyobbak a teljesítmények.”

És ha már teljesítmény: az önostorozás régen belénk égett reflexét az 1970-es évektől indult iszaposodás, majd egyre mélyülő futballposvány a végletekig felerősítette. A hazai futballvicckultúrában elmerülve nem nehéz megállapítani: a slágertémát évtizedeken keresztül a magyar labdarúgást maró kegyetlen gúny, ritkábban szellemes önirónia adta.

„Nemzeti identitás...
Kérdi az apjától a fiú:
– Apa! Mi az a foci?
– Nem t’om fiam! Mi magyarok vagyunk!”
„A világ tetején...
– Mit csinálnak a magyar futballválogatott játékosai, ha megnyerik a vb-t?
– ???
– Kikapcsolják a Playstationt.”

„Kutyaharapást szőrével...
Bemegy a kocsmába egy ember a kutyájával.
– Bekapcsolhatnám a televíziót? Az enyém ugyanis elromlott, a kutyám meg nagy rajongója a magyar fociválogatottnak, és sosem hagy ki egy meccset sem.
A csapos beleegyezik, bekapcsolják a készüléket, a kutya leül. Támad a csapat, rúg egy nagy kapufát. A kutya felugrik a bárpultra, két lábra áll és elkezd táncolni. A csapos álla leesik:
– Úristen, ez ám az öröm! És mit szokott csinálni, ha a csapat gólt rúg?
– Azt nem tudom, még csak három éve van nálam a kutyus.”

Amióta véget ért a kutya világ, befagyni látszik az öntépő viccvonal is, ami humorkulturális szempontból talán veszteség, a labdarúgás koordináta-rendszerében azonban tagadhatatlan dicséret. Amíg olyan tartalomsemleges, önmagáért való élceken kell mosolyognunk (néha kissé kínlódva), mint az alábbiak, addig nem érheti kritika Marco Rossi csapatát.

„Köti a karóhoz...
– Mi az: ugat, harap és focizik?
– ?
– Labdarúgó-Eb.”

„Reflektorfényben...
– Hogyan lehet felismerni a focistákat?
– ???
– Négy árnyékuk van.”

„A hármas sípszóig tart...
Pistike elkésik az iskolából reggel. A barátja megkérdezi tőle:
– Te, miért késtél el ma reggel?
Mire Pistike:
– Focimeccsről álmodtam, de hosszabbítás volt, így tovább kellett aludnom.”

Persze a modern futball korában is megtalálja céltábláját a leleményes kritikus.

„– Azt mondta a feleségem, hogy kér egy drága bundát születésnapjára.
– És?
– Kiírtam neki dvd-re a tavalyi Siófok–ZTE meccset.”

A humor tökéletes eszköz arra, hogy metsző öngúnnyal megmutassuk, milyenek vagyunk valójában.

„Kovács kérdi a haverját:
– Figyelj, te miért sántítasz?
– Semmiség, szimpla focibaleset!
– Nem is tudtam, hogy szoktál focizni.
– Nem is. Csak kikapott a válogatott, és mérgemben belerúgtam a tévébe.”

A futballközegben még mindig bántóan középkori női szerepértelmezésről, faragatlan vicctémaként kezelt, partvonalon túli asszonysorsról szolgál kendőzetlen jelentéssel néhány régóta keringő példa. Itt nem hat a púder, a futballmeccs mint a házastársi kapcsolat­ápolás alternatívája évtizedek óta meredek poénok tárgya. Ízelítőnek álljon itt egy szinte kedves bókkal felérő csipkelődés.

„A feleség rosszallóan csóválja a fejét, amikor a férje a meccsre készülődik.
– Apukám, neked többet ér a Fradi, mint én?
– Légy erős szívecském, még az MTK is!”

A játékosokat kifigurázó élcelődéseknek is igen gazdag a tárháza, Angliában annak idején a Manchester United középpályása sem úszta meg.

„David Beckhamet megkérik, hogy számoljon el 13-ig. Mire ő elkezd számolni:
– 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 12, 13.
– De hát a tizenegyest kihagytad!
– Azt mindig kihagyom.”

A „Spice Boy”-on, a körülrajongott médiasztáron könnyű volt fogást találni.

„– Hogyan csavarja be a villanykörtét Beckham?
– Csak feltartja a levegőbe, a világ úgyis körülötte forog.”

A személyre szabott tréfák közül kiemelkednek a Francesco Tottinak szentelt darabok, a nem éppen kifinomult műveltségéről híres Roma-csatár ihlette tételek akkora sikernek számítottak Olaszországban, hogy több könyv is megjelent belőlük.

„Katasztrófa…
Szörnyű tragédiáról számolnak be a római lapok: »Tűz ütött ki Francesco Totti házi könyvtárában, mind a két könyv porig égett.« Az érintett csalódottan veszi tudomásul a hírt: »Pedig a másodikat el sem kezdtem kiszínezni.«”

Humorral nemcsak embereket, de népeket is lehet szórakoztatóan – és garantáltan igazságtalanul – jellemezni.

„Skót futballvicc.
Szélsőséges lelátói reflex: a Glasgow Rangers egyik szurkolója annyira izgult a csapat legutóbbi meccsén, hogy idegességében a saját cigarettájára gyújtott rá.”

„Osztrák futballvicc.
Az új edző mondja az első játékosértekezleten: – És ne úgy gondoljanak rám, mint főnökükre. Inkább úgy, mint a barátjukra, akinek mindig igaza van.”

„Angol futballvicc.
A középcsatár elmegy az orvoshoz, panaszkodik, hogy nem bírja az iramot, a második félidőre már alig áll a lábán. Az orvos megvizsgálja, majd széttárja a karját.
– Nem tudom megmondani, mi okozhatja a maga baját. Talán az ital teszi.
– Jól van – mondja a játékos –, akkor majd visszajövök, ha kijózanodik, doktor úr.”

A végére már csak egy égető kérdés maradt:
„– Van Nistelrooy?”
A válasz szigorú, a forradalom elbukott:
„– Nincs.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!