Amerikában már unják – Vincze András publicisztikája

Előre szólok: már megint a fociszabályok ­miatt dünnyögök egy sort. És igen, megint azt a nótát fújom, hogy – sajnos – a folyamatos reformokkal egyre inkább túlbonyolítják, mi több, egyre gyakrabban unalmassá teszik a játékot. A kimérésekkel, a visszanézésekkel, a milliméterre kivonalazott lesezéssel, a kéz volt, nem volt kéz fontoskodással. Ám miközben mi, a klasszikus futballt szívből, lélekből imádó európaiak csak pufogunk, hogy manapság mennyit áll a játék, aközben az amerikaiak léptek egyet előre: elég volt ebből az újkori vacakolásból! Ők nem húzzák tovább az időt (amúgy erről lesz szó!), hanem megpróbálják újra felpörgetni a focizást, mert látják, a lelátón ülő nézőknek (is) mind vontatottabbá váló labdarúgásnak egész egyszerűen nincs jövője.

Olvasom a hírt, hogy ha a játékos, akit az amerikai profi bajnokság, az MLS meccsein lecserélnek nem hagyja el a gyepet tíz másodpercen belül, a csapatát büntetik, ugyanis a sétálós időhúzása miatt az őt váltó futballista plusz hatvan másodperccel később lépheti át az oldalvonalat (kivéve, ha sérülés miatt van valami gikszer).

S láss csodát, a tesztidőszakban a pályáról lehívott futballisták majd’ száz százaléka képes volt megtenni tíz másodperc alatt a néhány métert a mészvonalig. Nyilván csak a hazai viszonyokat tudom szembeállítani az amerikai újítással, de a legutóbbi fordulóban volt olyan meccs, amelyen a megszokott cserepepecseléssel több mint egy-egy perc felesleges álldogálás volt az amúgy sem túl pörgős futballozás mellett, s ha ezt az adatot a két csapatra vetítem ki, mindjárt kijön a matek, hogy bizony így öt-nyolc, sőt akár tíz perc is eltelhet – a semmivel. Ami pedig a legfontosabb újítás (nekem legalábbis biztosan, ugyanis jó néhány publicisztikával ezelőtt is erről szólt a sóhajtozásom), hogy a játékvezetőnek az MLS-meccseken kommunikálnia kell a nézőkkel: miért vonta vissza a gólt, miért adta meg a tizenegyest, netán miért állította ki a játékost (mondjuk, ez nem akkora újdonság az Egyesült Államokban, hiszen ez a módi az NFL-ben és az NBA-ben is). Nincs mese tehát, a döntésekkel az amerikaiak egyértelműsítették, idegesítő számukra a szándékos időhúzás, a videóbíró-asszisztens sutyorgós módszere, plusz érzik, a helyszínen szurkolóknak követhetetlen, mi és miért történik, azt pedig én teszem hozzá (ezredjére), a VAR mára jóformán elvette a valódi gólörömöt. Sőt, újabban már azt a bizonyosságot sem adja meg, hogy száz százalékig tökéletes játékvezetői döntés születhet. Gyakorta előfordul ugyanis, hogy a néző hazatérve a stadionból, órákkal később a televíziós meccsismétlés során dühöngi ki magát, hogy elektro­nikus bíráskodás ide, visszanézés, elemzés és tárgyalás oda, ok nélkül leseztek vagy ítéltek kezezést a sporik.

Szóval, valóban hatékonyabb módszernek tűnik (sőt ez lett volna követendő már a VAR-bevezetés első pillanatától fogva), ha a játékvezetők a stadionkihangosítás segítségével elmagyarázzák, mit és miért ítéltek. Ettől persze nem lenne kevesebb tévedés, sőt a korábbi véleményemet továbbra is tartom, manapság is ugyanannyi a súlyos, eredményt is befolyásoló játékvezetői hiba, mint évekkel korábban, amikor még szó sem volt a VAR-ról. Annyiban változott a helyzet, hogy ezerszeresen felnagyítódott már jó néhány bíró tévesztése, ami – lássuk be – nem tesz jót a sportágat körülölelő hangulatnak. Tudom, hogy mindig ezen a VAR-on rugózom, s igen, hallgatom is eleget, hogy ugyan már, lássam be, kell ez a modernizáció, meg azt, hogy igazságosabb lett a játék, meg azt, hogy a pénz meg a biznisz meg az esélyek, vagyis tetszik, nem tetszik, szükség van arra, hogy minden kétes helyzetet kikockázzanak, elemezzenek.

És mégis…

Van bennem valami tüske, rossz érzés, hogy eközben módszeresen teszik tönkre a labdarúgást. Jelzésértékű tehát, hogy az amcsiknak elegük lett a vircsaftból. Azt nem lehet mondani, hogy az óceánon túl ne lennének vevők a kütyüzésre, mégis érzik, valami nem klappol, s hogy a különleges egyéniségeket mind inkább nélkülöző játék nemhogy száz, de már kilencven percig sem annyira érdekes, mint volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt. S még unalmasabb, ha sétálgatással és tanakodással telik el sok perc, s ha ez a tendencia folytatódik, akkor… Nyilván az Egyesült Államokban fontos, hogy valahogy fenntartsák, sőt fokozzák az érdeklődést, ha már hosszú-hosszú évtizedek óta öntik a pénzt a sportágba. Ahogy hajdanán Franz Beckenbauer, Pelé, úgy manapság is gigavilágsztár, Lionel Messi a marketingszereplője az MLS-biznisznek, azaz nagy névben, ikonikus, sőt világhíres szereplőben nem volt soha és most sincs hiány, de… Ez a játék, ami most zajlik, mégsem elég jó és nem elég pörgős. Most persze hallom a kritikát, micsoda hülyeség ez, mert éppen fordítva van, ám sajnos nem: a jelenkori szalonfutball ideig-óráig a kellékei miatt érdekes lehet az új generációnak, ugyanakkor azt is látni, hogy mindinkább képtelenség száz és még néhány percre leültetni a stadionszékre vagy a televízió képernyője elé a srácokat, mégpedig azért, mert őket ilyen töményen nem érdekli az időhúzás, a játékvezetők magánszáma, a sok magyarázat és utólagos változtatás az amúgy egyszerű és logikus szabályrendszerű játékban.

Amikor 1994-ben az Egyesült Államokban rendezték a labdarúgó-világbajnokságot, magam is tapasztalhattam, hogyan viszonyulnak a „soccerhez” a helyiek – sokuk már akkoriban kockára unta magát a meccseken. Szem- és fültanúja voltam egy baráti társaság kezdeti lelkesedésének, ami aztán a teljes értetlenkedésbe, sóhajtozásba csapott át. A nézőtéri kis csapat tagjai a legjobb négy közé jutásért rendezett svéd–román meccs első huszonöt percében még boldogan tapsoltak, amikor egy-egy szabálytalanság miatt szikrázott a levegő, de idővel elcsendesedtek, mert nem értették, mire a fájdalmas fetrengés némi szúnyogcsípésnek tetsző taszajtás vagy rúgás után. Az NFL-csatákon edződő hölgyek például nem is annyira a férfiatlannak tűnő jajgatáson csodálkoztak, hanem azon, miért áll annyit a játék, s mi a valódi stratégiája a labda körüli kergetőzésnek. S miközben európai szemmel nézve nem volt rossz (sőt!) a 2–2-re végződő, hosszabbítást és tizenegyesrúgásokat hozó meccs, aközben Amerikában nemigen lépte túl az ingerküszöböt egy-egy villanás, a hosszabbítást a lelátón végigásítozták, ám a tizenegyesrúgásokat legalább újraéledő lelkesedéssel kommentálták, mert akkor és abban a szituációban már számukra is volt érdekesség. A szimpla labda utáni rohangálás akkoriban sem nagyon jött be…

Na, a lényeg: túl hosszúak már a meccsek, és nem csak az amerikai szemnek. Ha a mostani, bizonyos „tíz másodperces csere” szinte száz százalékban megvalósítható, hamarosan eljöhet az a pillanat is, amikor nem lehet majd a VAR-vizsgálat miatt hosszú percekig tanakodni. Egyébként, ha normálisan lett volna bevezetve, s már eleve valóban a futballmeccsekre optimalizálva a módszer, nem is kellene több mint harminc másodperc ahhoz, hogy a játékvezető (a fülére mondott videóbírós segítséggel együtt) szinte hibátlan döntést hozhasson. A legjobbat akkor tennék a játékvezetéssel, s így a játékkal is, ha egyáltalán nem reklámoznák tovább, micsoda arzenállal kell felvonulni huszonkét játékos „megregulázásához”. A fenét nem érdekli ugyanis, ki ül a VAR-monitoroknál, akik amúgy a meccs bíróját nem a fontoskodásukkal, hanem azzal segítenék leginkább, ha extra gyors döntést hoznának (még egyszer: maximum harminc másodperc alatt), s nem lenne tanácskozás, monitornézegetés, sutyorgás, hanem szépen folyamatában zajlana a mérkőzés. S ha rossz ítélet születik, még akkor is megbocsáthatóbb a tévedés, mint amikor kiderül, hogy a videószobában öt perc alatt meghozott határozat volt marhaság. Az embernek leginkább abból van elege, hogy már évek óta arról győzködik, micsoda remek találmány a kontrolltechnológia. Rendben is van ez, csinálják, beszéljenek rá a játékvezető fülére, zizegtessék meg a karjára erősített rezgetőt, de elég ebből a cirkuszolásból, simuljon háttérbe az egész VAR, s legyen csupán olyan részlete a meccsnek, mint az, ahogyan a partjelző immár hosszú évtizedek óta a kis színes zászlóval lenget az oldalvonal mellett.

Hiszen a régi s egyszerűen érthető szabály szerint csupán a pálya tartozéka.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!