A sport h-moll miséje – Deák Zsigmond publicisztikája

Két férfi, egy eset, hogy a korábbi népszerű (nyugat)német krimisorozat címét idézzem, noha első blikkre az egy eset, pontosabban a két eset ugyanazon kaptafára húzása nem magától értetődő. A sportág legalább nyilvánvalóan közös, mégpedig a labdarúgás, a helyszínek légvonalban nagyjából ezer kilométerre fekszenek egymástól: Budapest és Dortmund. Fővárosunkban az FTC brazil szélsője, Marquinhos bejelentette, szívesen szerepelne a magyar válogatottban, a Ruhr-vidéken pedig az egykori Liverpool-játékos, Jamie Carragher a CBS televízió szakkommentátoraként a hazai kemény magban „dolgozta” végig a Paris SG elleni Bajnokok Ligája-elődöntő első mérkőzését.

Kibontva a részleteket talán világossá válik, mire akarok kilyukadni. Nézzük először a magyarországi történetet. A Nemzeti Sport munkatársa, Borbola Bence remek interjút készített a pályafutása eddigi talán legjobb idényét futó Marquinhosszal. A 24 éves brazil futballista megköszönte a Fradiban felé áradó bizalmat Dejan Sztankovics vezetőedzőnek, dicsérte a szurkolótábort, boldogan emlegette a bajnoki cím megszerzése utáni ünneplést, megígérte a hasonló eredményes folytatást, válaszolt az esetleges távozását firtató kérdésre, majd a végén némileg váratlanul kibökte: „A családom is megszokta, megkedvelte Magyarországot, szeretünk itt élni. Olyannyira, hogy a közelmúltban el is kalandoztak a gondolataim… Eszembe jutott, mennyire szeretem ezt az országot és a magyar embereket. És ha úgy adódna, szívesen játszanék a magyar válogatottban! Több mérkőzését is láttam a csapatnak, feltűnt, mennyire szervezett, jól összerakott együttes, tényleg úgy érzem, szívvel-lélekkel tudnék ezért az országért futballozni. A kisfiam a nyáron lesz kétéves, Budapesten született, és ha ránézek, eszembe jut, milyen büszke lenne rám, ha a Fradi meze mellett a magyar válogatottét is láthatná rajtam.”

Hoppá! – mondhatnánk, főképp, ha tudnánk, van-e, és ha igen, mekkora valóságalapja annak, hogy mindez meg is valósulhat. Lapunk a szakma szabályainak megfelelően természetesen rákérdezett az MLSZ-nél, a futballszövetség sajtóosztályának munkatársai pedig papírformaválaszt adtak. Mármint egy általános szöveget, amelynek végén leszögezték, „az ebben a témában megjelenő információkat azonban a továbbiakban sem kívánjuk kommentálni.”  Most bennfenteskedve sejtethetnénk, hogy információink szerint egyelőre nem történt konkrét lépés Marquinhos honosítására. Ám például Willi Orbán kapcsán hasonlóan indult az egész, aztán tessék, a lengyel anyától és magyar apától Németországban született kiváló védő 2018 ősze óta kulcsembere nemzeti csapatunknak. Jó példa a francia

Loic Nego is, aki nem a „mi vérünk”, mégis szívvel-lélekkel szolgálta-szolgálja a magyar futballt és a válogatottat.

Ezúttal nem mennék bele, hogyan illeszkedne a Ferencváros dél-amerikai „tűzgolyója” szakmailag, emberileg Marco Rossi keretébe, ezt döntsék el az arra hivatottak, ha egyáltalán releváns a felvetés. (Hozzáteszem, aki a nemzetközi porondon is szintet lépő legjobb hazai klub húzóembere, az vélhetőleg a koronás címeres mezben sem vallana szégyent.) Inkább arrafelé kanyarítanám a mondanivalómat, ami szerintem a konkrét eseten túlmutat. Adva van egy brazil labdarúgó, aki nálunk légióskodik, méghozzá eredményesen, s elmondása alapján szívesen játszana a magyar válogatottban. Vajon miért? Hazája extra színvonalú válogatottjába nyilvánvalóan nem férne be, de véleményem szerint itt mégsem arról van szó, hogy „árulná magát”. Elvégre klubszinten érdeklődnek iránta gazdag kérők Dél-Amerikától a Közel-Keletig, attól, hogy momentán itt játszik, felesleges magyarrá válnia, anyagilag semmivel sem járna jobban meggypiros mezben. Emberileg és szakmailag viszont hitem szerint igen. Nyilván fogalma sem volt róla, mi fán terem Bulgária, azon belül Plovdiv, ahová Brazíliából érkezett 2021-ben, alig túl a huszonegyen, mint ahogy az 1995-ös BL-szereplő Fradi posztere sem lógott cajari gyerekszobája falán, tehát 2022-ben újabb, számára (zöld-)fehér foltot kellett felfedeznie. S mit tapasztalt nálunk (ellentétben Bulgáriával)? Kiváló infrastrukturális feltételeket, a szakmai fejlődés lehetőségét, sikereket, remek hangulatot klub- és válogatott vonalon egyaránt. Marquinhos most úgy van vele, ha mi szeretjük őt, ő és a családtagjai szeretnek minket, a közeg inspiráló, jó itt élnie, akkor érdemes és felemelő lenne számára ehhez a közösséghez tartozni. Ennek adott hangot.

Idealista vagyok? Elképzelhető, de az is, hogy igazam van. A közösséghez tartozás nagyszerűsége fogott meg Jamie Carragher esetében is. Pedig aki több mint hétszáz meccset, ebből több mint ötszáz bajnokit húzott le a Liverpool FC mezében, s itt töltötte a teljes pályafutását, annak nem kell elmagyarázni, milyen érzés az ilyesmi. You’ll never walk alone – Sosem vagy egyedül: a legendás klubhimnusz épp erről szól. S ez az ember most valami hasonlót tapasztalt meg az Anfieldtől távol, idegenben, Dortmundban, ott is a híres Sárga falban (Die Gelbe Wand), ahogy a helyi szurkolók egyedülálló B-közepét nevezik. Érdemes megnézni a különböző internetes videómegosztókon, ahogy Carragher a PSG elleni BL-elődöntő helyszíni tudósítójaként „elvegyül”, ahogy csatlakozik a társasághoz, ahogy befogadják, ahogy érzi magát. Nem vitatom, a rátukmált sörök elfogyasztása bizonyára elősegítette a tökéletes asszimilálódását, de akkor is… Akinek nincs hozzá szíve és igénye, az képtelen lenne erre. Jamie Carragher egy röpke mérkőzésre dortmundi törzsszurkolóvá vált, a világ egyik leginspirálóbb drukkerhadának elismert tagjává.

Számtalanszor leírtuk, de nem lehet elégszer, hogy a sportnak éppen ez a lényege, az egyedülálló közösségi élmény, akár magát a sportot űzve, akár szurkolóként. Marquinhos nálunk, Carragher Dortmundban tapasztalta meg ezt a legfrissebben. Tisztában vagyok vele, vannak olyan csapatok, helyek, időszakok is, ahol az ilyesmi nyomaiban sem fedezhető fel, épp ezért kell megbecsülni azokat a csapatokat, helyeket és időszakokat, ahol nagyon is. Kedves kollégám mesélte, néhány éve kint volt egy magyar bajnokin, s lemérte, a 37. percben hangzott fel először valamelyik szurkolótáborból, hogy „hajrá”! Addig mások szidásával voltak elfoglalva. Persze az agresszivitás, az indulatok nyilvánvalóan jelen vannak a stadionokban, részben az ellenféllel együtt, balettelőadáson, kamarakoncerten egyik sem fellelhető. Ugyan ki ellen kellene játszani Johann Sebastian Bach h-moll miséjét? Idén januárban hallgattam meg legutóbb minden idők talán legnagyobb komponistájának remekművét a budapesti Zeneakadémia nagytermében, mit mondjak, zene volt füleimnek és a lelkemnek egyaránt. Vallom, jellegében és külső jegyeiben más, mégis hasonló érzés átélhető a sportban is. A h-moll mise után, fogalmazzunk úgy, belül és kívül egyaránt mosolygó emberek százai sétáltak ki a patinás épületből a Király utcára, s van egy olyan érzésem, a nyári labdarúgó Európa-bajnokság meg a párizsi olimpia kapcsán lesz példa hasonlóra: közös és felemelő élményre.

Ezt tapasztalták meg Marquinhosék is. Ja, és még valami: a brazil focista október 23-án született, nemzeti ünnepünkön, az 1956-os forradalom évfordulóján. Mi ez, ha nem isteni jel?