Búcsúkönnyek, búcsúsörök – Csinta Samu publicisztikája

Egyre-másra ugranak fel képernyőmön a futballistákat, edzőket búcsúztató rövid videók. Amolyan apró sikerkollázsok, amelyek többnyire a „csak a szépre emlékezem” jegyében születtek, mindenekelőtt gólok – de legalább gólpasszok – és védések, ha pedig minden kötél szakad, látványosabb szerelések. A képsorok alatt szomorkás zene szól, amihez jobb esetben ellágyult arckifejezések társulnak, olyanok, amelyeken marconább hátvédek maguk is elcsodálkoznak, hogy gyengébb pillanataikban ők is képesek hasonlókra. A záró kép pedig az elköszönésé, írásban, sokszor a búcsúztatott anyanyelvén, ami kétségtelen szép gesztus ebben a globalizálódó világban.

Egyszóval a búcsú nosztalgiája lengi be a futballvilágot, mintha valaminek végérvényesen vége szakadt volna. Pedig csak a bajnoki és kupaidény ér véget Európa-szerte, amit az alig több mint három hét múlva kezdődő kontinensbajnokság hozott a megszokottnál is előbbre.

Azt hiszem, nem tehetek róla, hogy képtelen vagyok teljes empátiával kezelni a jelenséget. Mert lehet, ugyebár, néhány oka annak, ha egy játékos elköszön korábbi csapatától. Például az, hogy lejárt a szerződése, és a továbbiakban nem tartanak rá igényt, vagy azért, mert a klub nem akar, esetleg nem tud lépést tartani a labdarúgó joggal vagy alaptalanul megnövekedő anyagi igényeivel. Ez tekinthető a szokványosabb változatnak, ilyenkor ritkábban tör ki balhé a felek között, a jól bevált formula szerint békével köszön el egymástól munkáltató és munkavállaló. Az indulatokat és frusztrációt egy időre mindenki üvegcsébe zárja, legalábbis amíg tart az aktív pályafutás, betyárbecsületből sem szokták nyilvánosságra hozni a közös folytatásról tartott esetleges tárgyalásokon elhangzottakat. Talán majd egyszer, amikor a futballistának már nem kell attól tartania, hogy a következő állomáshelyén megelőzi a kedvezőtlen minősítés.

Aztán van az elcsábított, a leendő csapatával titokban már korábban megegyező focista esete. A régmúlt-közelmúlt nem egy hasonló esetet ismer, ilyenkor a felek ritkán szoktak mosolyogva elköszönni egymástól. Persze azért többnyire elbúcsúznak, hiszen egyrészt a csábító rendre kifizeti a kivásárlási árat, másrészt ki az klubvezető, aki a továbbiakban fikarcnyit is megbízik egy „röghöz kötött” futballistában. Még akkor is, ha egyetlen percre sem engedik pályára. A rossz szellem ugyanis óhatatlanul belengi az öltözőt, zavart okoz a fejekben, békétlenséget szít a közösségben.

No meg vannak a „kifutó” szériák, azok a labdarúgók, akiket jobbik esetben egyetlen idényre, maximum félórákra bevethető vészmegoldásként alkalmaznak, már ahol egyáltalán van erre keret. A bölcsebbje tudomásul veszi az idő múlását, igyekszik mindent kifacsarni, ami még az óhatatlanul a végéhez közeledő pályafutásban rejlik, hasznossá tenni magát, és amikor menni kell, hiteles könnycseppek kisajtolására is képes az utolsó nyilvános fellépésen. Őket többnyire a szurkolók sajnálata kíséri ki képletesen a stadionból, főleg, ha a búcsú előtt az illetők több évet töltöttek együttesükben, miközben sikerült a szebbik arcukat mutatniuk. Természetesen létezik a túlsó pólus is, az ott elhelyezkedők folyamatosan elégedetlenkednek a nekik jutó elenyésző játékidő miatt. Az idők szavának meghallására süketek ritkán hagynak maradandó emlékeket maguk után, és amikor végre sikerül megszabadulni tőlük, szinte hallani a hatalmas fellélegzést.

A játékosok jövés-menésének ideális változata nyilván az, amikor mindenki jól jár az üzlettel: a futballista több pénzért szélesebb perspektívát kínáló lehetőséghez – értsd: csapathoz – jut, az eladó klub pedig számottevő summáért cserében hangsúlyozhatja, hogy mindig is a labdarúgók érdekét tartotta szem előtt, a távozónak sok sikert kíván, és bármikor szívesen visszavárja. A szurkolók pedig szívfájdalommal, de megértéssel kezelik a veszteséget, feltéve persze, ha a távozó nem valamelyik ősi rivális címeréről jelenti ki mindjárt másnap, hogy ő igazából mindig is odatartozónak érezte magát.

Olyan ez az egész kavalkád, akár az élet: tele kegyes hazugsággal, megcsalással és megcsalatással, no meg újabb és újabb „örök” hűségeskükkel.

Egy csapat ereje azonban legalább olyan mértékben múlik a szakmai vezetőn, mint a legnagyobb sztár jelenlététől vagy épp hiányától. Talán egy kicsivel még inkább. Nem véletlen, hogy az edzők útvonalát legalább olyan érdeklődés övezi, mint a legjobb futballistákét. Liverpoolban, de talán a világ valamennyi részén hónapok óta búcsúztatják Jürgen Kloppot, akinek irányításával a „kárókatonák” sokévnyi szürkeség után visszakapták régi pompájukat. A Szoboszlai Dominik érintettsége miatt mi, magyarok az átlagnál hevesebben latolgatjuk, mit hozhat az immár a holland Arne Slot kezébe letett jövő nemcsak az angol klubnak, hanem a magyar válogatott csapatkapitányának is. Mindkét szakember búcsúzásáról videók sokasága készült, az üres lelátók előtt a kezdőkör intimitásában könnyező Klopptól a motivációs tehetségével domborító Slot-filmecskékig, akinek elköszönését a Feyenoordtól ennek ellenére sem övezi nemzeti gyász.

Nyilván sokakban megfogalmazódott a kérdés: az érzelmekre és könnyzacskókra közvetlen ráhatást leszámítva mi értelme van ennek a hollywoodi körítésnek? Nyilván elsősorban a klub kommunikációs arcélét színesítő praktikákról van szó, közben könnyen elképzelhetőnek tartom Klopp csendes magányát, amint a kamerák jelenléte nélkül is kiült a kezdőkörbe, hogy gondolatban elbúcsúzzon a Koptól. Bár az Anfieldben talán nincs is néző, csak szurkoló. Úgy tetszik azonban, hogy a „hírdömping-világarénában” csak a harsonával, hatásos vágásokkal, nosztalgikus zenével vagy harsogó klubindulóval felerősített videók képesek elérni a milliós nagyságrendben szembeömlő filmecskék által eltompított fogyasztói érzékenységet.

Miközben Claudio Ranieri végleg lelép a színről, Mauricio Pochettino távozik a Chelsea-től, és bizonyára sok további hasonló változás készül a futballkulisszák mögött. Ezek végkimenetelét garantáltan befolyásolják majd az Európa-bajnokság fejleményei, hiszen az ilyen nagy tornán bemutatott kiugró produkció elképesztő mértékben képes hatni az egyes klubok pénzügyi „fegyelmére”. A jelenségre a július 14-i berlini döntőt követően lesz érdemes visszatérni.

Addig azonban talán csatlakozzunk a kommentáradatok tanúsága szerinti nagy többséghez, bár túl sok magyar aligha részesült a Marco Reus által fizetett búcsúsörből. A Borussia Dortmundtól 12 évnyi hűség után elköszönő futballista a csapat legnagyobb szurkolói csoportja, a Südtribüne tagjait hívta meg a kocsmába. Mi tagadás, meglehetősen eredeti módon: a stadion közelében lévő kocsma hirdetőtáblájára rögzített cetlin. Nem tudom, hányan éltek a lehetőséggel, bizonyára sokan, hiszen Reus a klubhűség élő szobrának számított. Levezetésként talán keres még némi aprópénzt Charlotte-ban, de ezt már aligha rója fel neki bárki is. Honfitársa, a realos Toni Kroos visszavonulásának bejelentése pedig egyenesen a porosz iskolát követi – ha ebben a műfajban van egyáltalán ilyen. Annál rangosabb búcsú, mint amilyet egy kontinensbajnokságon lehet megtenni, aligha képzelhető el.

Ám mint írtam, igazából csak a május és a mostani klub- és kupaidény ér véget. Az eme alkalommal kilépők pedig csak még emlékezetesebbé teszik a pillanatot. Az ősztől más szereposztásban, de folytatódik az örökkévalóság.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!