Játékszer és gyógyszer – Ballai Attila publicisztikája

KEDD HAJNALBAN sokadszor állapítottam meg magamban, hogy Bill Shanklynek tökéletesen igaza volt. Természetesen nem általános érvénnyel, de emberekre, esetekre, nem is kevesekre, nagyon is. A Liverpool korszakos menedzsere mondta ugyebár, hogy „Vannak, akik szerint a futball élet-halál kérdése. Engem nagyon elszomorít ez a hozzáállás. Mindenkit biztosíthatok róla, hogy sokkal, de sokkal fontosabb annál.” És hogy ez miről jutott megint eszembe?

Reggeli futásom, inkább már kocogásom során padon görnyedő, viseltes figurát pillantottam meg a Népligetben. Húsz-harminc méterre járhattam tőle, amikor inkább visszafordultam, mert tapasztalataim alapján úgy éreztem, megszólítana, és se megállni, se tudomást sem véve róla, megbántani se akartam. Hajnalban a ligetben gubbasztva, egy szem magában, társ és kutya nélkül úgyis akadt elég baja szegénynek. Maga a világ. Fél órával később már a levezető sétámon vitt ugyanarra az utam, még mindig ott találtam, változatlan pózban. Ekkor már elmentem mellette. Felemelte a fejét, meghatározhatatlan színű és állagú baseballsapkája alól réveteg, vizenyős szemmel nézett rám, és kezdte a szokásos módon: Kérdezhetek valamit? Persze – feleltem, felkészülve a két, ilyenkor valószínű változatra. Az egyik, hogy pénzt kér. A másik, hogy valami egészen lényegtelen, indifferens dolog iránt érdeklődik – mennyi az idő, hol áll meg a villamos satöbbi –, csak hogy emberi szót halljon, hogy azzal áltathassa magát, valakivel beszélgetett, valaminek még a részese. Ám meghökkentő módon egészen váratlan kérdéssel rukkolt ki: Mit játszott a Fradi? Nyilván nem a női kézilabdások vagy a fiú pólósok BL-meccsére, hanem a Debrecen elleni futballbajnokira volt kíváncsi. Amelyet vasárnap este játszottak, mi pedig kedd reggel találkoztunk. Öt-egyre nyert – válaszoltam, és mivel némi érdeklődés, fény gyúlt a tekintetében, érzékeltem, hogy valóban tőlem tudta meg az eredményt. Másfél nap alatt nem akadt hírforrás – újság, rádió, bármilyen kütyü, földi halandó –, amiből, akitől értesülhetett volna róla. Télleg? – folytatta, nem tökéletes hangképzéssel, viszont felélénkülve, szinte már derűsen, és mindjárt hozzátette: Kik rúgták a gólokat? Kicsit még „elemeztük” a mérkőzést, a Ferencváros újabb bajnoki címét, egyéb témák, mint az ukrajnai háború, az időnként abszurd drámára hajazó hazai közélet, az időjárási frontok szóba sem kerültek. Aztán indultam tovább a dolgomra, ő pedig maradt a padon, a fa alatt.

Mondhatnám, hogy soha ehhez foghatót nem éltem át, de igen. Néhány hónapja, ugyancsak reggeli kocogáskor, a Duna-part felé egy bevásárlóközpont előtt haladtam el. Ki kellett kerülnöm a járdaszegélyen látszólag öntudatlan állapotban kókadozó két fazont. A lábuk kilógott az útra, belém is villant, ha valaki szűkebben veszi a kanyart, még áthajt rajtuk. Semmi értelmét nem láttam, hogy figyelmeztessem őket, a legelemibb kommunikációra is képtelennek tűntek, ám egyikük hirtelen felpillantott, és piros pólóm, kék nadrágom láttán azt rikkantotta: Hajrá, Vasas! Nem hiszem, hogy sokféle inger elhatolhatott volna a tudatáig, a lelkéig ebből a világból, de kedvenc csapatának színei még megindítottak benne valamit.

Bill Shankly ilyenkor valahol a felhők felett, gondolom, bólint egyet. Hát persze. Amit kinyilatkoztatott a futball jelentőségéről, szerepéről, azt nem viccnek szánta. Nem is az. Illetve, ismétlem, természetesen van, akinek őrült túlzás, de olyan is, akinek napi valóság.

Nem csak a sportág szakrális helyszínein, mondjuk, Brazíliában, ahol a futball vallás, ahol az 1950-ben elveszített világbajnoki cím miatti sokkban akkori beszámolók szerint többen a mélybe vetették magukat a Maracana lelátóiról, ahol, Rióban járva, magam is tapasztaltam, hogy a mindenséghez elég egy gatya és egy labda, amit a homokon mezítláb dédelgetnek, hiszen alapvetően három értelmes tevékenység létezik: focizni, focit nézni, a fociról beszélgetni.

Mondom, nem kell ilyen messzire menni, elég a Népligetig. Ott élte az életét „Szájmon”, Shankly tézisének legékesebb, két lábon járó bizonyítéka. A valódi nevét senki sem tudta, talán ő maga sem. Kívülről súlyosan sérültnek tűnt, belül valószínűleg a legegészségesebb emberek egyike volt. Kizárólag a sportnak köszönhetően. Minden Fradi-meccsen megjelent, sportágtól, korosztálytól, helyszíntől függetlenül. Bizton állíthatom, halvány fogalma sem volt róla, ki az Egyesült Államok elnöke, de azt vágta, ki a serdülő kettő tartalék balszélsője. Nem talált volna oda a Hősök terére, ellenben hibapont nélkül landolt a békéscsabai stadionban vagy a komlói sportcsarnokban. Mesélik, a Dalnoki-féle csikócsapat egyetlen edzését sem hagyta ki, a gyakorlatokat a partvonalon kívül a maga módján ő is elvégezte, egy idő után bejáratos lett az öltözőbe is. Én később ismertem meg, beszűkülten is teljes világában kivételesen kiegyensúlyozott, mindig derűs, boldog figuraként. Nem létezett számára más, csak a szenvedélye. És mert neki valóban nem a győzelem, hanem a részvétel, a valahová tartozás volt a fontos, és mert érdekes módon még a legridegebb, legmegközelíthetetlenebb klasszis részéről sem tapasztaltam soha egyetlen elutasító vagy bántó gesztust sem iránta, csalódás, kudarc, bánat sohasem érte. Talán akkor egyszer, amikor poénból úgy kecsegtették, a hétvégi bajnoki fordulóban beszállhat, azzal etették, bemondta a rádió is, hogy Nyilasi és Ebedli mellett ő játszik a középpályán, persze komolyan vette, és amikor a meccs előtt jó másfél órával kérték az orvosiját, elhűlten vallotta be, hogy nincs neki, pontosabban nem is tudja, mi az. Hát, akkor sajnos mégis Mucha kezd – sóhajtották a fiúk, miközben mindenki majd’ szétpukkadt a nehezen elfojtott nevetéstől, kivéve az önmagát vádló áldozatot.

Szájmon békéje mellett érdemes egy bekezdést szentelni annak is, hogy a leginkább embert próbáló időkben mit jelenthet, mit adhat a sport. Az első világháború lövészárok-barátkozásairól, a karácsonyi futballról, az 1939-es német agresszió előtt öt nappal vívott lengyel–magyar válogatott találkozóról már többen írtunk e hasábokon is, ezért hadd elevenítsem fel inkább azt, amit Rudas Feri bácsitól hallottam a kilencvenedik születésnapjára készített interjúban. Mesélte, hogy 1945 telén, amikor a pesti oldalon már nem hallatszottak lövések, csak odaát, Budán zajlott az ostrom, az első útja magától értetődően az Üllői útra vezetett. És egyáltalán nem lepődött meg rajta, hogy bár semmiféle kommunikáció, egyeztetés nem jöhetett szóba, szinte kivétel nélkül ott találta a csapattársait. „Felejthetetlen pillanat volt, amikor először összegyűltünk. Egymásra néztünk, és az volt a szemünkben, élünk, épségben maradt a pályánk is” – idézte fel. Az élet és a futball, ez a kettő volt a legfontosabb.

Miként három hete Beregszászon, a Buzánszky Jenő-emléktornán. Huszonkilenc gyermekcsapat mérte és adta össze erejét Kárpátaljáról a reggel nyolc órai kezdésre, az aknaszlatinaiak egyik ifjú játékosa hajnali fél négykor kelt, mert még el kellett gyalogolnia a buszos találkozó helyszínére is.

Mindezekért vagyok hajlamos elfogadni, hogy az emberiség egyik legremekebb, leghasznosabb találmánya a labda. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak játék-, hanem gyógyszer is. Aki egyszer a bűvkörébe kerül, annak minden bajára az. Kockázatok nélkül, ugyanakkor, ismerjük el, a kívülálló számára érthetetlen mellékhatásokkal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!