Ne legyenek szent tehenek! – Bobory Balázs publicisztikája

Immár több mint egy hete véget ért a magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokság, vagyis lehetett emésztgetni az utolsó fordulóban eseményeit, főleg Fehérváron, ahol a csapat bronzérmet veszített el azzal, hogy két szabályosnak tűnő gólját nem adta meg Karakó Ferenc sporttárs, de erre még visszatérünk.

A VAR-rendszer rövid története tele van már egészen furcsa, néha hihetetlen, egyébként meg összeesküvés-elméleteknek kiváló alapot szolgáló sztorikkal, de aki azt hiszi, hogy ez magyar gond, annak érdemes elolvasnia azt a kilencpontos beadványt, amellyel a Wolverhampton Wanderers igyekszik elérni, hogy a klubok szavazzák meg a VAR megszüntetését a Premier League-ben. Jómagam a videóellenőrző rendszer bevezetése után vártam egy ideig, majd hasonlóképpen kezdtem el vélekedni, ahogy a „farkasok”, továbbra is azt gondolom, hogy a VAR sterilizálja az egyébként is egyre gépiesebb, monotonabb labdarúgást, alkalmas a szenvedély kiölésére, a nézhetőség és az élvezeti érték csökkentésére. De nézzük inkább a kilenc pontot, amelyet az angol klub szerkesztett. (Új bekezdésben a szerzői kommentár.)

1. A VAR hatással van a gólörömökre és a spontán szenvedélyre, amely a futballt különlegessé teszi.
Szomorú látni, hogy az élete legfontosabb gólját szerző játékos kirohan a világból örömében, majd percekig bizonytalanságban várja, hogy vajon belógott-e az orra vagy a térdkalácsán a kinövés lesre, és utána vagy csalódottan, logó orral baktat vissza, kedvező döntés esetén meg fut még egy kört második ünneplés gyanánt.

2. Frusztráltság és zűrzavar a stadionokon belül a hosszadalmas VAR-ellenőrzések és a rossz kommunikáció miatt.
Személyes tapasztalat, hogy a drukkerek egyenesen rühellik az ellenőrzés alatti várakozást.

3. Ellenségesebb légkör alakul ki a tiltakozással, a Premier League himnuszának kiabálásával és a VAR elleni énekekkel.
Az MLSZ képviselői is minden héten hallgathatják a vérmesebb szurkolók rigmusait, amikor dolgozik a VAR. A percek csak telnek, és olykor a játék szellemiségével tökéletesen ellentétes döntések születnek a videózás után.

4. A VAR eredeti céljának túllépése, a világos és nyilvánvaló hibák kijavítása; a rendszer túlzottan elemzi a szubjektív döntéseket, és veszélyezteti a játék folyamatosságát és integritását.
Azt szeretem a legjobban, amikor a videószobában olyan eseteket elemeznek öt-hat percig, amelyek első ránézésre még az asszony számára is egyértelműek, aki a vacsora készítése közben pillant csak a tévére. Aztán jöhetnek a száz-százöt perces meccsek…

5. A pályán lévő közreműködők elszámoltathatósága csökken a számukra biztonságot jelentő VAR miatt, ami a pályán a tekintély eróziójához vezet.
Konkrétan itt arról van szó, hogy a játékvezetők, az asszisztensek válláról lekerült a teher, a kétes esetekben már nem is akarnak dönteni, mindent rábíznak a VAR-szobában ülőkre, a kikockázott felvételekre meg a számítógépes vonalazásokra. Az asszisztensek lényegében biodíszletek, akiknek a bedobások, szögletek megítélésében maradt némi szerepük.

6. Folyamatos tévedések a VAR ellenére, a szurkolók képtelenek elfogadni a többszöri megtekintés és újrajátszás után az emberi hibákat, mindezek rontják a bizalmat.
Talán a legnagyobb negatívuma a rendszernek: a szubjektivitás továbbra is része maradt a labdarúgásnak, egyedül azt sikerült elérni, hogy sokkal töredezettebb, szaggatottabb lett a játék, ezáltal a szurkolók, tévénézők figyelme is kisebb, ne csodálkozzunk, ha szép lassan olyan sportágak felé fordulnak, amelyekben nem áll meg meccsenként kétszer-háromszor öt-hat percre a játék. A lehető legrosszabb pedig az, hogy a szurkolók többsége is látja, mi lenne a helyes ítélet, aztán a VAR-szoba vagy a játékvezető a monitor előtt másképp dönt. Ilyenkor nincs már kifogás, hogy a bírónak nincs videója, mert most már van, és mégsem sikerül jó ítéletet hozni. És persze olyan esetek is vannak, amikor a laikus többség a saját ismeretanyaga alapján ítélkezik, miközben a játékvezetői szabályzat egy pontja alapján valóban a bírónak van igaza, csak éppen sohasem derül ki a nagy nyilvánosság számára, miért született meg az adott ítélet.

7. A Premier League-meccsek gyors ritmusa megtörik a hosszadalmas VAR-ellenőrzések miatt, ezért a mérkőzések túl hosszúra nyúlnak.
Ez különösen az angoloknak fáj, hiszen büszkék a bajnokságuk tempójára, intenzitására – valóban, itthon előfordul, hogy ez nem túl feltűnő…

8. A VAR-döntésekről szóló folyamatos vita gyakran beárnyékolja a mérkőzést, és rontja a liga hírnevét.
Igen, a játékról, a cselekről, a védekezés művészetéről, egy szép gólról megfeledkezünk, amikor a VAR működése nem megfelelő, és ha ez gyakran előfordul, középpontba kerülnek azok a témák, mint amilyet most éppen a Wolves indított.

9. A VAR egyes ítéletei teljesen értelmetlen korrupciós vádakat szítanak.
A rendszer tökéletesen alkalmas arra, hogy pletykáknak, összeesküvés-elméleteknek adjon táptalajt, a szurkolók körében népszerű a gondolat, hogy hosszas videózások közepette időnként jár a döntéshozók agya, de ebbe inkább bele se gondoljunk.

Nos, ha minden igaz, a Premier League húsz csapatának képviselője szavazhat arról, hogy az angol bajnokságban éljen-e tovább a modern technika, vagy éljenek újra a hagyományos módok, azok az elvek, szabályrendszerek és berögződések, amelyek az elmúlt másfél száz évben a legnépszerűbb sporttá emelték a labdarúgást.
S akkor térjünk vissza a több mint egy héttel ezelőtti Fehérvár–Diósgyőr meccshez és utóéletéhez, mert aki újraolvassa a kilenc pontot és igyekszik megtalálni a közös metszetet az ott történtekkel, bizony érdekes megállapításokra juthat. Továbbra is szeretném, ha már együtt kell élni a VAR-rendszerrel, a játékvezető abban a pillanatban közölje a döntését a szurkolókkal, mi alapján született az ítélete, mert akkor most biztosan tudnám, miért nem adták meg a Fehérvár első gólját. Aztán jó lenne betekintést nyerni a vonalazás menetébe is, és beavathatnának, hogy mikor, melyik testrészhez kell húzni a vonalat, mert a Vidi második góljánál például a diósgyőri védő térdéhez igazították, miközben teljesen nyilvánvalóan a válla – amivel még érvényes gólt lehet szerezni – körülbelül húsz centivel közelebb volt a saját kapujához. Arról már nem is beszélek, hogy még a vonalazás alapján is egyvonalnak tűnt az eset, nem lesnek. Ilyenkor mindig a fülembe csilingelnek a FIFA és az UEFA elvei: „Segítsük a támadófutballt!” Na, ebben az esetben még ez sem sikerült.

Valóban azt gondolom, hogy a mai világban nincsenek előre lezsírozott helyezések, bajnoki címek, mint a hatvanas-hetvenes években, de a bronzcsatáért folytatott versenyfutás vége tökéletesen alkalmas volt arra, hogy itthon is összeesküvés-elméletek szülessenek, ahogy tavaly is, amikor a Honvéd nem kapott meg egy jogosnak tetsző tizenegyest a Puskás otthonában, és kiesett. Akkor éppen a fehérvári csapat járt jól, ebben az idényben viszont a bot másik végére került…

Végezetül továbbra is szeretném, ha a mérkőzést befolyásoló játékvezetői tévedések után a nagyérdemű értesülne arról, hogy a bíró a következő hétvégékből hányat pihen, mert a piros lapokkal sújtott vagy a renitens szurkolói miatt bűnhődő klubok büntetéseiről azonnal megtudunk mindent, viszont a JB tagjai továbbra is szentek, sérthetetlenek, burokban élnek, az egyetemes labdarúgáson belül államot képeznek az államban.

S bár személy szerint játékosként nekem is meggyűlt, meggyűlik a bajom a játékvezetőkkel, visszasírom a régi időket, amikor még nem gépek, szoftverek, technikák irányították őket.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!