Jövés-menés – egykor és most – Malonyai Péter publicisztikája

NEM BÚJHATOK KI A BŐRÖMBŐL, a közelmúltban véget érő átigazolási hetek alatt és után leginkább a magyar futballistákra figyeltem. Közülük is azokra, aki alacsonyabb osztályból kerültek az első osztályba, hivataloskodva: a felfelé áramlásra voltam kíváncsi. Az ok egyszerű: az adatok megmutathatják, létezik-e fokozatosság a karrierépítésben, s persze azt is, hogy a hátország háttér-e egyben.

Sok illúzióm nem volt, hiszen a mi bajnokságunkat elárasztja az import – labdarúgásunk nem lesz jobb ettől, legfeljebb az eredményesség javul. Jó esetben persze, mert játéknaponként kiemelhetünk jó néhány légióst, aki nem csupán a futballunk nívójához, hanem csapata aktuális szerepléséhez sem járul annyira hozzá, mint ideális lenne.

De ez már régi, immáron állandósuló történet. Inkább visszamegyek a múltba. Nem visszasírva a régi időket – ahol a pénz diktál, nincs visszaút –, inkább tanulságként, hogy másképp is lehet, pontosabban – lehetett.

Hatvan esztendeje, 1964-ben remek évet zárt a magyar futball. Az Európai Nemzetek Kupájában (ma már Európa-bajnokságként tartjuk számon) harmadik lett a válogatott úgy, hogy ha belőjük a ziccereinket a spanyolok elleni elődöntőben (1:2), az első helyért játszhatunk. Baróti Lajos válogatottja mellett Lakat Károly csapata is remekelt, hiszen megnyerte a tokiói olimpiát. a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK) és a Vásárvárosok Kupájában (VVK) a tavaszt várta a Győr és a Ferencváros. Aztán a folytatásban az ETO a legjobb négy között búcsúzott, a Fradi pedig megszerezte a trófeát.

De még csak 1964 van, és november 23. Az átigazolási időszak első napja. Amikor a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út), az MLSZ székházában nagy volt a sürgés-forgás. Az átigazolási bizottság tagjai (Hegyi Gyula elnök, Honti György főtitkár, Hámori László, Baróti Lajos szövetségi kapitány és Börzsei János) mindent figyeltek, az adminisztrációért felelős Kneisz Béla bácsi pedig a csapatok képviselőinek osztogatta az átigazolási formanyomtatványt, és elmondta, az egész magyar futballban körülbelül 12 ezer klubváltás lesz.

Az NB I-ben persze fékezettebb volt a habzás, mindenesetre már az első napokban akadt szenzáció: a válogatott kapusa, Szentmihályi Antal bejelentette, hogy elmegy a Vasasból. A csapatot edző Illovszky Rudolf meg volt sértve („A Vasas soha semmiféle okot nem adott arra, hogy így viselkedjen”), s biztos volt benne, hogy a játékos marad. Nem tette, nem adták ki, kivárta az egy évet, majd az Újpesti Dózsába igazolt. A korszakra is rávilágító háttérről Szentmihályi évtizedekkel később elmondta, hogy vetélytársa, Varga László rádumálta arra, hogy közöljék a vezetőkkel, el akarnak menni, döntsék el, melyikükre számítanak, és melyiküket engedik el. Aztán csak Szentmihályi tett eleget a megállapodásnak, Varga cserbenhagyta. Ő pedig – rá jellemző módon – kiállt a vállalása mellett.

Mielőtt belemennék a részletekbe, érdemes megnézni, mi motiválta a labdarúgókat a klubváltásra. A pénz akkor is szerepet játszott. Az átlagkereset 1964-ben 1500–1800 forint volt, a futballistáknál ez felmehetett 3000 forintra (mai áron 363 ezer nettó, hiszen adózás nem volt), ehhez jött még némi prémium, kalóriapénz (hivatalosan 120 forint), külföldi túrákon zsebpénz, meg persze a feketén adott forintok.

A labdarúgók igényei nem különböztek az átlagtól, televízióra (ár: 4000-5000 forint), hűtőszekrényre (3500-4500), mosógépre (3-4000) vágytak, és persze a luxusnak számító autóra (40-50 ezer). Az átlagember nyilván tovább volt kénytelen spórolni mindezekre, a futballistáknak még az is segített, hogy klubjuk elintézte, hogy hozzájuk is jussanak (hiánygazdálkodás). A legnagyobb kincs a lakás volt, amelyik klub otthonhoz tudta segíteni a a labdarúgót, előnyben volt a többiekkel szemben. És az is számított, ha a családtagokat jól fizető állásokhoz tudták juttatni.

A klubok ezekkel a juttatásokkal tudták kompenzálni azt a tényt, hogy a hivatalosan dolgozó játékosaiknak nem adhattak kiemelkedő fizetéseket – a futballért semmiképpen. A lehetőségek nem voltak egyenlőek. Egy felmérés szerint a Bp. Honvéd (hadsereg) és az Újpesti Dózsa (belügy, rendőrség) szinte azt csinált, amit akart, ahogy a szintén a belügyhöz tartozó Pécsi Dózsa is (be is hívhatták a sorköteleseket), a Vasasnál segített a nehézipar, meg a szóbeszéd, hogy Kádár János pártfőtitkár a csapatnak szurkol. Az MTK-nál a textilipari háttér és a szurkolók anyagi áldozatvállalása segített, ahogy az FTC-nél is sokat számítottak a drukkerek, ahogy írták, a „jelentős társadalmi támogatottság”. Kiemelik még a Győrt is, köszönhetően annak (is), hogy a gazdaságban élenjáró vagon- és gépgyár igazgatójának, Horváth Edének országos politikai befolyása volt.

Ilyen volt tehát a környezet, ám azért az sem közömbös, hogy az alacsonyabb osztályok minőségi merítési lehetőséggel szolgáltak a kluboknak. Bizonyíték rá, hogy 1964-ben az NB I-ben összesen 60 átigazolást hagyott jóvá az MLSZ, az 1965-ös bajnokságban aztán harmincan szerepet kaptak új csapatukban.

Például a 22 esztendős Dunai Lajos, aki az NB II-ből feljutó, NB I/B-s III. ker. TTVE-től érkezett az MTK-ba, és már néhány forduló után ezt írták róla: „Az, hogy az újonnan igazolt fiatal egycsapásra alapembere legyen egy nagycsapatnak, kulcspozícióban szerepeljen, ez már nagyon ritka.” A centerhalfra Baróti Lajos szövetségi kapitány is felfigyelt, bekerült a B-válogatottba, majd a nagyoknál is játszott két meccset. Esélye volt rá, hogy ott legyen az angliai világbajnokságon (1966), de úgymond, az életmódjával nem szolgált rá az utazásra. Aztán Mexikóvárosban (1968) olimpiai bajnok lett, 1975-ig 236 meccse volt az NB I-ben.

Nagy fogás volt a Salgótarjáné is az Szegedi VSE-től érkező, 17 esztendős Kocsis Lajos megszerzésével. A később rossz utakra (is) tévedt istenáldotta tehetségről már az első NB I-es esztendejében áradoztak a lapok, némi fenntartással: „Kocsis Lajos fiatal ember. Hogy ma még szertelen, szeleburdi, ez nem hiba. Hogy még többet cselez, mint kellene? Erről le lehet szoktatni. Nem lő pontosan? Meg lehet rá tanítani. De ha netalán rossz irányban akar fejlődni, akkor ott kell lenni mellette. Nehogy egy ígéret megint csak ígéret maradjon.”

Aztán 33 válogatottsággal, 308 NB I-es meccsel költözött (már a Bp. Honvédtól) Gyulára, de témánk szempontjából fontosabb, hogy amikor például a tarjániak 1966-ban a Népstadionban győzték le 3:1-re az MTK-t, szerzett két gólt, rendre kicselezett mindenkit, így a 20 ezer néző vastapsa köszöntötte a levonuláskor.

A Vasas sem járt rosszul Molnár Dezsővel, más kérdés, hogy végül nem aknázta ki teljesen a benne rejlő lehetőségeket. A 25 éves szombathelyi jobbszélső hosszas huzavona után került a Fáy utcába, 1965 már a harmadik év volt, amikor hívták. Hogy mehetett, kellett hozzá a „vasipari háttér” (kontra vasút), az pedig szintén kortünet, hogy a feljutás elmaradása miatt bosszús szombathelyiek kígyót, békát kiáltottak rá. „Három éven át sűrűn hívtak Pestre, mások is… De én betyárbecsületből is kitartottam. Hiába… Egyesek azt mondták a hátam mögött, de a szemembe is, hogy direkt hagytam ki gólhelyzeteket, nehogy a csapat feljusson, én pedig mehessek” – kesergett Molnár, aki 1972-ig 154 meccset játszott a Vasasban, és nyolcat a válogatottban.

Bevallom, nincs türelmem hozzá, hogy megszámoljam, most éppen hány futballistát igazolt, vett árendába innen-onnan a 12 NB I-es csapat, az viszont nem tartott sokáig, hogy megtudjam, hányan érkeztek alsóbb osztályból. Éppen egy csapatnyi, tehát 11. Az úgynevezett felfelé áramlás tehát vagy nem divat, vagy nincs meg rá megfelelő minőség.

Mindez annak fényében érdekes, hogy az NB I, a pályára lépőktől függetlenül – a magyar labdarúgó-bajnokság.

Papíron.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!