Keleti érzelmek – Bobory Balázs publicisztikája

Mondhatjuk, hogy az elmúlt hetekben hátamra vettem a világot, és olyan országokban ismerkedtem a helyi futballkultúrákkal, amelyek számunkra még meglehetősen egzotikusak, és talán egy ideig azok is maradnak, bár a globális trendeket látva azért erre sem tennék már nagy összeget.

Talán nem túlzok, hogy a Magyar Sportújságírók Szövetsége válogatottjának tagjaként a grúziai kirándulás alkalmával találkoztam leginkább az itthoni mentalitással, szokásokkal, aztán Egyiptomban (szintén játékosként), a múlt héten pedig az ománi kispályás labdarúgó-, azaz a socca-vb tudósítójaként már egészen furcsa, mégis kellemes élményekkel gazdagodtam.

Amit eddig is tudtam, az tovább erősödött bennem: a futball nemcsak sportág, hanem maga az élet sava-borsa, érzelmek gyűjtőhelye, amely egyszerre racionális és érthetetlen. Békét szül és feszültséget termel; néha alantas cselekedetekre ösztönöz, de sokkal inkább a jóra, a tisztességre; kivált viharokat, de ugyanolyan gyorsasággal képes beköszönni a csend; a vitát, veszekedést mosoly és kézfogás váltja fel. A labdarúgás talán az egyetlen, amely világunk összes szegletében ugyanazt a szenvedélyt váltja ki nagy tömegekből, legyen szó játékosokról vagy éppen szurkolókról.

Grúziában egyre fontosabb a futball és több a sportágba áramló pénz is, ne lepődjünk meg, ha válogatottjuk nyári Eb-n mutatott felvillanásai lassan állandósulnak Európa elitjében. A mentalitáson akad még mit csiszolni, a szinte a semmiből felhúzott „luxusüdülőhelyen”, Batumiban egy kicsit „patópál­uras” volt minden a torna lebonyolításával kapcsolatban, állandóan változtak a helyszínek, időpontok, és az ezekkel kapcsolatos aggodalmakra csak legyintettek a helyiek: „nyugi, majd minden megoldódik!”. Ez többnyire így is lett, csak nem mindig úgy, ahogy eredetileg ki lett találva. A torna helyszínéül szolgáló komplexumnak két kézilabdapályája is volt, így párhuzamosan rendezhették volna a meccseket, csak éppen kapuból kettő akadt, így az egyik küzdőtérre a gyerekek szivacskéziedzésein használt mobil ketrecek voltak felállítva, amelyek sokkal kisebbek az eredeti kézilabdakapunál, és ha valaki kapufát lőtt, akkor fel is dőltek, a románok ellen például Csillag Peti kollégám ezért nem vágta be a kipattanót a hálóba. De igazából ezen senki sem akadt fenn, sőt, végtelenül barátságos hangulatú volt a torna, a szervezők még arra is figyeltek, hogy az azeri és az örmény csapat ne játszhasson egymás ellen. Egyébként a két együttes vezetője a torna előtti sorsoláson méterekre kerülte egymást, egyvalamiben viszont egyet gondoltak: futsallabdával szerették volna játszani a tornát a megszokott ötös nagyságú helyett, ebből született a legrosszabb megoldás: négyes labda, de nem a futsalban használt, hanem amilyennel U8-ban játszanak a gyerekek. Persze a résztvevőket ez sem zavarta, remek hangulatú és színvonalú torna (csapatunk a hetedik lett) után olyan harmadik félidő következett, ami sokaknak emlékezetes marad.

Egyiptomba – ugyancsak a zsurnaliszták csapatával – még inkább kíváncsian utaztunk, és fogalmunk sem volt, mi vár ránk. Nem kellett csalódnunk, sohasem tapasztaltunk olyat, mint ott, pedig láttunk ezt-azt az elmúlt években a pályákon. A mezőnyben mindössze két európai együttes kapott helyet (rajtunk kívül még a román), illetve az Egyiptomban tanuló fekete-afrikai egyetemisták indultak egy csapattal, egyébként hat hazai gárda vívott egymással öldöklő csatát. A laikus ember azt gondolná, hogy amikor összegyűlik mintegy száz amatőr futballista, akkor vidáman eljátszadoznak, mindenki élvezi e sportág szépségeit, a vesztes elfogadja, hogy kikapott a jobbtól, és a végén talán még békegalambokat is eregetnek a résztvevők… Nos, erről a viadalról mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy csendesen, rendben zajlottak volna a mérkőzések.

A mi meccseink nagyobb botrányok nélkül értek véget, de amikor, mondjuk, két egyiptomi alakulat csapott össze, ott mérkőzésenként legalább egyszer megállt öt percre a játék dulakodás, tömegjelenet vagy éppen vitás bírói ítélet miatt, és mindenki hangosan hadart, kiabált, húsz ember mondta a pálya közepén a magáét, és nem lett volna váratlan, ha elcsattan néhány pofon. Szerencsére erre nem került sor, a heves vérmérsékletű helyiek bazárokban tapasztalható svunggal magyaráztak egymásnak, mintha éppen egy szép szőnyeget akarnának eladni, megvenni, csak éppen az áron még alkudoznak. A határt egyszer sem lépték át, ám előfordult, hogy egy csapat levonult a pályáról, és tízpercnyi győzködés után sikerült visszarimánkodni a focistákat a pályára. A legszebb az egészben, hogy a lefújás pillanatában az addig ősi ellenségnek tetsző játékosok ölelkeztek, egymást átkarolva vonultak le, mintha korábban semmi sem történt volna.

Ami Egyiptomból a bronzérem megszerzése mellett a legemlékezetesebb: a helyiek túláradó szeretete. Csapatunk egyes tagjai valódi sztárnak képzelhették magukat, ennyi közös fotóra soha sehol sem kérték fel őket, ami talán köszönhető a sportszerű, barátságos viselkedésnek és talán az átlagosnál jobb futballteljesítménynek is. A torna elérte célját, kontinenseken átívelő barátságok, ismeretségek kötődtek, de régóta tudjuk, hogy erre is jó a futball.

Sokkal nagyobb volt a tét Ománban, ahol az amatőrnek mondott – a szabályok szerint profik nem lehettek a csapatokban –, amúgy kiváló képességű kispályás labdarúgók randevúztak a negyvencsapatos socca-vb-n. Az nem volt kérdés, hogy pénz akad a közel-keleti országban egy nívós torna megrendezésére, a torna alatt előforduló bakik nem a helyi, hanem a nemzetközi szövetség ama­tőrségének voltak betudhatók. Ha valamit a rendezők szemére lehet vetni, akkor az az, hogy nem népszerűsítették megfelelően az eseményt a fővárosban, Maszkatban. Erre panaszkodott a magyar nagykövet, Fodor Barnabás is, aki annak köszönhetően drukkolt a helyszínen a mieinknek, hogy a magyar szövetség meghívta őt. A csoportküzdelmek során még a hazaiak meccsein sem telt meg a két­ezres aréna, viszont ahogy nőtt a tét, úgy lett egyre nagyobb a tömeg, s Omán meg is nyerte a világbajnokságot – őket nem zavarta az autentikus B-közép, amely úgy kántálta végig a találkozókat, mintha müezzin énekelt volna negyven percen keresztül. Két éve egyébként az omániak épp a budapesti vb-n ígérték meg, hogy otthonukban megnyerik majd a tornát – akkor ezen még jót nevetett mindenki, ugyanis a játékosok lába „fordítva volt betekerve”. Csak a szándékot aztán tett és rengeteg anyagi ráfordítás követte, az ománi „amatőrök” a vb előtt egy hónapos edzőtáborba vonultak, és már híre sem volt azoknak a kutyaütőknek a csapatban, akik a fővárosunkban még botorkáltak a pályán. A gyorsaság, a magas technikai képzettség pedig párosult azzal, amiben talán a közel-keleti együttesek a leggyengébbek: a taktikai fegyelemmel. A múlt hét végére a helyiek már megőrültek a soccáért, az amúgy nyugodt, békés, mindig kedves és érdeklődő drukkerek óriási ünnepet csaptak – a világbajnoki győzelem után talán megittak fejenként három-négy teát is… Mi sajnos nem örülhettünk ennyire, a nyolcaddöntő volt számunkra a végállomás.

Ami tényleg összeköti a három rendezvényt, az a sportág mérhetetlen szeretete és tisztelete, amin persze egyáltalán nem lepődtünk meg. A nyugati világban fogynak az érzelmek, a jéghideg üzleti világ rátelepszik a labdarúgásra is, kelet felé fordulva viszont még megtapasztalható az érintetlenség, a rácsodálkozás, az öröm és a rajongás, amely a szenvedélyből fakad, és nincsenek elnyomva az emóciók.

Jó volt ezt (újra) látni, megérezni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!