Megnyomták a vészcsengőt – Vincze András publicisztikája

Várkonyi Sanyi bácsinak, a Népsport korábbi labdarúgó-rovatvezetőjének volt egy príma sztorija. Hallottam százszor (még az is lehet, hogy már írogattam erről), ám mindig szívesen hallgattam, amikor mesélni kezdte. A történet egy kerületi, de legendás fővárosi csapatról szólt – amúgy őskőbányaiként Sanyi bá a Sörgyár csapatában focizott, kortársai beszámolói szerint parádésan –, egészen pontosan arról, hogy az egyik meccsre a bíró elfelejtett elmenni (vagy valahol egy másik, kisebb, zajosabb és füstösebb „pályán” kötött ki...). Huszonkét játékos állt tanácstalanul a gyepen, s mivel akkoriban még a sokadosztályú bajnokikon is szép számban voltak nézők, nemhogy a felezővonal környékén, hanem a kapuk mögött emelkedő dombocskákon is bözsögtek az emberek, várva, hogy akkor bíró nélkül lesz meccs, vagy nem lesz meccs. A hazaiak edzője vakargatta a fejét, mígnem gondolt egyet, besétált a pálya közepére, és onnan kikiabált a nézők felé: „Nincs önök között véletlenül egy játékvezető?”

Sokáig nem kellett várni, sőt – mesélte Sanyi bácsi – a mesternek sem kellett kétszer kieresztenie a hangját, mert a drukkerek között az egyik ballonkabátos, cingár ifjú felemelte a kezét, hogy ő éppenséggel futballbíró lenne, mire a tréner rögvest nekiszegezte a kérdést, levezetné-e a meccset, ha már a jegyzőkönyvet kitöltötték, a pályát felvonalazták, felrakták a hálókat, a belépőjegyek is elfogytak – a ballonkabátos férfiú picit elgondolkodott, majd a következőket felelte: „Levezetném én, kérem szépen, de a sípot nem hoztam magammal...”

No, hogy hosszúra ne nyújtsam (és Sanyi bá is itt fordította meg a történet fonalát), természetesen akadt megoldás, ugyanis kiderült, hogy a domboldali szurkolók között toporgó és szotyizgató spori kerékpárral tekert el a pályára, úgyhogy szinte rögvest jött az ötlet, hogy akkor szépen tolja maga mellett a bringát a pályán, és ha szabálytalanságot lát, akkor csengessen bőszen. No igen... Anno nem is volt akkora tudomány a játékvezetés, mint manapság, egy bíró és egy partjelző is vidáman elfütyülgetett és lengetett (a megoldás az volt, hogy az oldalvonal mellett dolgozó spori az első félidőben az egyik, a másodikban a másik csapat térfelén nyargalászott, s így szépen kiegyenlítődött a tévesen behúzott lesek száma), de a futballberkekben járta az a legenda is, hogy az NB I-ben Kaposi Sándor egyedül, a kezdőkörből is levezényelte a Fradi–Újpestet, pedig akkoriban még Albert Flóriánék stoplija koptatta a salakot és a gyepet.

A mindent elsöprő futballrajongás jegyében így történhetett meg tehát, hogy valamikor a hatvanas évek hajnalán valahol a budapesti focidzsungelben nem harsogó füttyszó, hanem éles csilingelés jelezte, amikor lesről indult a csatár, vagy amikor vehemensen és szabálytalanul csúszott be a hátvéd, de a meccs legjobb pillanatait a reklamálás jelentette, mert a játékvezető addig és olyan hangosan csöngetett a bringakormányon, amíg a kidagadó nyaki erekkel üvöltöző rövidgatyás futballista el nem kezdett röhögni a helyzet abszurditásán... Szép volt, klassz volt, s hogy szóról szóra így volt a futballmese, netán a kültelki pályák öltözői, majd a szerkesztőségi szobák legendavilága színezte-e ki az évtizedek sodrásában, ma már meg nem mondhatom, de mint sztoriörökítő hiszek abban, hogy így történt, ami történt, ráadásul Várkonyi Sanyi bácsi is mindig hozzátette: ha futballozásról van szó, a magyarnál nincs leleményesebb.

Hanem van itt valami, ami aktuálissá teszi a régi sztorit, ugyanis a helyzet mára alaposan megváltozott, hogy mást ne írjak, már nem a bringa-, hanem a vészcsengőt nyomogatják a játékvezetés kapcsán...

A minap jelent meg lapunkban a cikk arról, hogy nincs elég futballbíró Európában (sem). Azt régóta tudni, hogy a fiatalokban nincs kedv, vagy inkább kurázsi ahhoz, hogy focibírók legyenek, még úgy sem, hogy (figyelem!) a jelenkorban azért szépen lehet keresni a sípolgatással. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) toborzót is hirdetett, ami érzékelteti, valóban vészes hiány van sporikból. Persze ezen (mármint hogy nincs elég futballbíró) nem is kell csodálkozni, mert elég nagy lett a fontoskodás az oldalvonalon kívül. Ha összeszámoljuk a „pálya tartozékait”, kiderül, hogy játékvezetőstől, partjelzőstől, negyedik bíróstól, a VAR-monitorok előtt gubbasztó elemzőstől majdnem annyi a szabályrendszerező és -betartató közreműködő a meccsen, mint ahány játékost egy csapatban kezdőként pályára lehet küldeni. Ezen még úgy-ahogy túllendülhetnénk (bár azért annyira nem bonyolult sportág a foci, hogy ennyien felügyeljék), ellenben elképzelhető, hogy ez a túlspilázott szerep már azoknak is kellemetlen, akiket fókuszba helyeznek. Néha arra gondolok, hogy hajdanán a téves ítéletek miatt a meccs végén beígért pofon sem volt annyira félelmetes a játékvezető számára, mint a jelenkori nyilvános kínpadra vonás, amikor is a VAR-vizsgálatok miatt ország, sőt világ előtt kell bolondot csinálniuk magukból a kikockázott, milliméterekre kihegyezett esetek kapcsán. A jelenkor meccsein szakmányban vonnak vissza tizenegyest, adnak sárga vagy piros lapot, érvénytelenítenek gólt, s ebben a robotizálásban válik feltűnővé, esély sincs arra, hogy emlegetni és kacagni való bírósztorik szülessenek egy-egy emlékezetes meccs, sok-sok különös egyéniségű játékos, továbbá ezernyi rendkívüli szituáció kapcsán. Mert amíg csak futballozni kellett, addig a játékvezető számára is élettel teli (volt) a játék, na de mi dumálnivaló lesz majd néhány év múlva abban, hogy „...és akkor a VAR-vizsgálat után visszavontam a gólt!”

Leírtam már tucatszor, de most is megteszem: eszement vállalkozás, hogy egy-egy meccsre az amerikai űrhivatal, a NASA teljes számítógépes arzenálját a pálya mellé kell telepíteni. Hol van már az a világ, amikor az edző kikiabált a drukkerhadnak, és a nézőtérről lehívta a ballonkabátos figurát, legyen kedves meccset vezetni, mégpedig azért (sőt, kizárólag azért), mert futballozni jó. Manapság bringacsengőről szó sem lehetne, hiszen a sípnak is van pótsípja, a sárga és piros lapokat felírja a tartalék játékvezető is, ha lendül a partjelző zászlaja, akkor a felkarra erősített kütyü rezeg, míg távol a stadiontól, elszigetelve a világtól, a vibráló, üvöltő, gyönyörűséges örömmel teli atmoszférától szigorúan elzárva, valami lehűtött, hermetikus környezetben villódzó monitorokon feszülten lesi néhány, a meccset valószínűleg körömrágva figyelő, szorongó ember, hogy mi a helyzet a védővonal mögé néhány centiméterrel belógó karokkal, homlokokkal és focicsukaspiccekkel...

Nem is működik jól és – ami a labdarúgás esetében talán a legfontosabb szempont – emberien a rendszer.

Vitatkozhatunk még évekig, írhatják a szakcikkeket, jöhetnek a hozzászólások, hogy a technikával igazságosabb lesz a foci, de azért az figyelmeztető jel, hogy a jelenkori bitang nagy modernizációban egyre többször kell futballkonferenciát rendezni, például arról, hogy mi a helyzet a lesszabállyal (az utóbbi öt évben legalább öt új módszerrel kísérleteztek már, de eddig sehogyan sem sikerült ki­ókumlálni a százszázalékos megoldást, ráadásul VAR ide vagy oda, a bajnokságok indulása óta legalább öt nagy játékvezetői tévedést láthattunk már itthon és külföldön), s hogy e cikk apropójához is megérkezzünk, legutóbb már arról ment a polemizálás, miként lehetne bírómezbe öltöztetni a játékvezetés iránt még úgy-ahogy érdeklődő ifjakat. Nos, a válasz egyszerű: nem lehet tömegesíteni a játékvezetést, mert ehhez a szerephez valami különleges és valójában megmagyarázhatatlan kedv és vágy is kell. Ami viszont az elmúlt néhány év sodrásában fehéren-feketén kiderült: ahogyan az élet sok másik területén, úgy a labdarúgásban is az ügyeskedő „rendezvényszervezőké” a terep, vagyis azoké, akiknek mindenre és mindig vannak ötleteik, akik hihetetlen attraktivitással tudják fényezni magukat, s akiket nyilván nem érdekel, hogy miközben sohasem látott bevételekről, érdeklődésről és szórakoztatásról beszélnek, aközben az egyre direktebb és erőszakosabb uniformizálásukkal a szakadék felé lökdösik a labdarúgást, miközben a konvencionális tételeken nem tudnak változtatni, mert – nem is lehet.

A konklúzió tehát kissé régimódi lesz: csak kiderül, hogy a meccsjeleneteket nem lehet tervezőasztalon megrajzolni, úgyhogy talán érdemes lenne inkább körülnézni a kültelki pályákon is, hátha valamelyik (mű)füvesen felbukkan egy cingár alak, aki síp nélkül is képes levezetni egy meccset.

Az pedig egyenesen jelzésértékű lenne, hogy a spori bringával érkezett a helyszínre...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!