Kopár dombok, barnálló szántók, apró falvak között kanyarog az út Putnok felé. Maszatos gyerekek szotyiznak az árokszélen, rozsdás bicikli a düledező kerítésnek döntve, a lilára festett házfalról mállik a vakolat. Szőlősardó, Kánó, Imola, Ragály és Zádorfalva már mögöttünk, most hagyjuk el Kelemér településtábláját, telefonál is nyomban Zsíros László az előttünk haladó kocsiból, csak szól, hogy ebben a községben volt lelkész Tompa Mihály.
Csendesen fogynak a kilométerek, Roland nem tűnik feszültnek. A kérdésekre szűkszavúan, de udvariasan válaszol, nem beszél feleslegesen, nem is nagyon igényli a szót, elmerül a saját világába. Több mint két óra van még a kezdésig, nem kell az órát figyelni, autóval jó korán odaérünk a Sajóvölgye Focisuli–Gyöngyös U17-es bajnoki mérkőzés putnoki helyszínére. Máskor meccs előtt cselezős videókat néz a telefonján, a hosszú buszozás során persze bőven jut is ideje ilyesmire: szülőfalujától, Szalonnától edelényi átszállással néha másfél óráig is eltart az út Kazincbarcikára, ahonnan már a csapatvezetők viszik tovább a putnoki pályáig. A csaknem háromórás ingázás is jelentős tehertétel a 15 éves fiatalembernek, a buszjegyre költött majdnem ezerötszáz forint meg pláne. A Kalocsai család anyagi lehetőségeit ismerve a napi edzéslátogatás erőn felüli elvárás lenne, jó, ha a heti négy edzésből kettőre eljut Roland, azokra is sokszor csak „Laci bácsi” vagy valamelyik Sajóvölgye-edző különfuvarja segítségével. Az edzésmulasztás viszont nem maradhat következmény nélkül, a csapattársak előtt sem lehet követendő példa, bérelt helye még egy Farkas János-díjas futballistának sincs a putnoki együttesnél. Az előző szombaton, a Jászberényi FC ellen ki is maradt a kezdő csapatból, csak az 55. percben állították be, 2–0-s vezetésnél. A vége 8–0 lett, Kalocsai Roland 35 perc alatt öt gólt rúgott...
Ha már statisztika: a szalonnai grundról kiemelkedő, a versenyszerű futballt csupán 12 éves korában elkezdő, 2005-ös születésű tehetség igazolt játékosként első idényében 27 mérkőzésen nem kevesebb mint 74 gólt szerzett a Kazincbarcika színeiben, nem csoda, hogy 2019-ben lecsapott rá a Sajóvölgye – itt az aktuális évadban 18 mérkőzésen 37 gólnál tart. Ennyit a fiú hivatalos pályafutásáról. Ami pedig a nem hivatalost illeti, arról azok a szalonnai tizen- és huszonévesek tudnak mesélni, akikkel nap mint nap sötétedésig vívja a végtelen derbiket a helyi általános iskola betonos kispályáján, a fájdalmasan lepusztult Bónis-Gedeon kastély oldalában.
„Minden cigánytelep mögé futballpályát kellene építeni. A gyerek nem fog elindulni, ha három-négy kilométert kell gyalogolnia, hogy eljusson edzésre. Viszont ha ott van rögtön a lehetőség, elég füttyenteni egyet, és két perc múlva már harmincan jönnek játszani. Az egyik mezítláb, a másik bakancsban, a harmadik gumicsizmában az ilyen-olyan, göröngyös pályára. A műfüvön meg táncoljanak csak a balett-táncosok. Egy biztos: a kölykök közül sokban ott van a vele született tehetség, amely a mostoha körülmények között csiszolódik ki.”
Kalocsai Roland édesanyjával, Ivett-tel telefonon beszélgetünk, főként az edzésre járás nehézségei adják a témát. Néhány hónapja egy agresszív férfi erőszakosan viselkedett a csendes fiúval a buszon, azóta rossz érzésekkel száll fel. Megoldást jelenthet a bentlakás a putnoki sportközpontban (a vírusstop után talán lesz is rá lehetőség), a szalonnai asszony szerint azonban ennek is van kockázata. Mint mondja, korábban egyszer már beköltöztették fiát az épületbe, ám az egyedüllétet és a stresszt nehezen viselte, végül érte ment és hazavitte. |
Javaslatát Kalocsai Roland felfedezője, Zsíros László fejtette ki még az évek óta elhagyatott szalonnai pályánál tett sétánk során, mielőtt elindultunk volna Putnok felé. Muszáj ejteni néhány szót a 70 éves sportszervező tevékenységéről, amely önmagában is tanulságos jelenség korunk futballviszonyai között. Tulajdonképpen a futballrendszer tömegesítési törekvésének megtestesítője, vagy inkább rendhagyó nyúlványa a sajószentpéteri illetőségű férfi által alapított és működtetett Játszi Foci-mozgalom, amelynek célja, hogy helyszíni toborzók segítségével becsatornázza a csapat nélkül maradt falvak gyerekeit a környékbeli egyesületekhez. Tudvalévő, hogy a taotámogatásnak és más pályázati forrásoknak is feltétele a működő utánpótlás, az ilyen módon anyagilag ösztönzött mennyiségi „teljesítménykényszer” pedig sokszor a gyerekgyűjtés alternatív útjai felé tereli a klubokat. Kellenek az új igazolások, ami önmagában nem baj, az már annál inkább, ha az erőltetett statisztikajavítás hozadékaként létszámhiányos, vereségre ítélt kölyökcsapatok vergődnek a bajnokságokban, esetleg az alkalmilag jegyzékbe vett fiatal kezét a szükséges adminisztráció után elengedi a haszonélvező egyesület. Ez azonban már nem Zsíros László felelősségi köre, az ő vállalása csupán a terepmunka, a faluszéli grundok figyelése és az egyesületi igények kielégítése.
„Járom a vidéket, és ha ügyes gyereket látok, igyekszem valamelyik környékbeli egyesülethez közvetíteni. Jól ismernek ezekben a körökben. Előfordul, hogy jön egy telefonhívás, Laci bácsi, segítsen nekünk, kellene egy U14-es vagy U16-os csapat, esetleg egy komplett Bozsik. Hogy az mit takar? Teljes garnitúrát, vagyis U7-et, U9-et, U11-et, U13-at. Én meg összeszedem nekik a gyerekeket. De nem kell ám nagyon győzködni senkit. Volt falu, ahonnan egy négytagú U7-es csapatot kellett volna összeszednem, mégis tizennégyen toporogtak a kilencszemélyes kisbusz ajtajánál. Most melyiket hagyjam ott? Ezeknek a gyerekeknek nincs más lehetőségük, csak a futball. Némelyikük olyan büszke volt az első meccse után, hogy este le sem akarta venni a csapat mezét, inkább abban aludt.”
Kalocsai Roland a nagyszüleinél lakik. Nagyapja, Béla nem volt otthon délutáni látogatásunkkor, csak a családtagok által elmondottak alapján rajzolódik ki előttünk a rendkívül szigorú, unokáját is keményen fogó, színesfémöntödében dolgozó egykori futballista alakja. A nagymama, Anna néni kedves asszony, meleg hangon beszél unokájáról, az „inasról”, ahogy errefelé a gyereket mondják, jó szívvel készíti el Rolinak kedvencét, a kínai csirkét, és azt is megígérte, estére befűt majd neki a szobájában. „Nem rossz fiú a Roli, hallgat rám. Szótlan típus, bemegy a szobába, ki se nagyon jön onnan. Ebben valahogy nem egyeznek a testvéreivel. Mostanában a szomszéd gyerekkel rákapott a magyar kártyára, de nem csavarog el, ha el is megy itthonról, csak focizni az iskolához.”
Vagy futni a falu körül: mint Roland elmondja, reggelenként gyakran elindul, hogy erőnlétileg is pótolja a kimaradó putnoki edzésmunkát. Szalonnán élnek a szülei is, meg két kisebb testvére, de – ahogy a házban beszélik – valahogy úgy alakult, hogy a nagyszülők vették szárnyaik alá. Régebben együtt lakott a három generáció a telepen, aztán mindenki talált magának saját fedelet Szalonnán, Anna néni megfogalmazása szerint „beköltöztek a városba”. A szülők elfoglaltak, a nagy Roland (vagy Toló, ahogy a futballpályán hívják a Rudabánya 34 éves betonhátvédjét) fakitermelőként dolgozik, Ivett alkalmazott a Bosch üzemében, kötött a beosztása. Édesapját ritkábban látja a fiú, biliárdozni szoktak együtt néha, édesanyjával szorosabb a kapcsolata, ha közösen töltik az időt, vele előszeretettel néz tévésorozatokat. A digitális oktatás nehézségei az Ózdi Surányi Endre Szakképző Iskola kazincbarcikai intézményének kilencedikes diákját is megviselik, pályaképe azonban világos: a civil szakmák közül egyedül a rendőri vonzza, a terve mégis egészen más.
„Futballista akarok lenni” – visszhangzik fülünkben a szalonnai konyhaasztalnál hallott határozott kijelentés, amelyet Roland szemrebbenés nélkül toldott meg a következőkkel: „Ha választani lehet csapatot, azt mondanám, a Manchester Cityben vagy a Manchester Unitedben játszanék a legszívesebben.” Egyelőre azonban Szalonna–Putnok viszonylatban épül Roland pályafutása, amelyre kétségkívül ráirányította a figyelmet a tavaly ősszel elnyert Farkas János-díj. Nem titok, a mi érdeklődésünket is az elismerés keltette fel Roland sorsa iránt, borsodi utazásunkra valós helyzetének felmérése, az előrelépési lehetőségei és nehézségei megismerése hajtott minket.
Nem árt ezen a ponton rögzíteni, amit a Farkas János-díjról tudni érdemes. A Vasas egykori 33-szoros magyar válogatott csatáráról, az 1989-ben, 47 évesen elhunyt cigány származású olimpiai bajnokról elnevezett kitüntetést Zsíros László alapította hagyományteremtő jelleggel: az angyalföldi labdarúgó özvegyének támogatásával kiosztott elismerés a Játszi Foci hátrányos helyzetű tehetségei közül illeti a legkiválóbbat (az úgynevezett „Farkasles” program keretében), a kiosztóra a megnyert 1964-es tokiói olimpia döntőjének évfordulóján, október 23-án kerítenek sort. Tavaly, az első ilyen eseményen a Magyar Olimpiai Bizottság, valamint a Vasas és az Adidas is különdíjat adott át Kalocsai Rolandnak.
Autózunk Putnok felé, a fiú hallgatagon figyeli az utat, talán az előtte álló feladat jár a fejében. A Farkas-díj után a városi tévé látogatása nem hozott szerencsét, azon az őszi napon még a tizenegyese is kimaradt, most nincs jele annak, hogy az újságriport kizökkentené csendes nyugalmából. Bekanyarodunk a Sajóvölgye Focisuli putnoki központjának parkolójába, Rolandot elnyeli az öltözőépület.
A Sajóvölgye–Gyöngyös meccs kiegyenlített játékot hoz, a csatár az első félidőben ragyogó cselezőkészségéről többször tanúbizonyságot ad, a helyzetkihasználásnál azonban balszerencsésnek mutatkozik. Gól még nem esik, amikor a második félidő elején rúgást kap, le kell cserélni, a bokája sérült meg.
De nincs még veszve semmi. Manchester nem került ezen a délutánon se közelebb, se távolabb, ahogyan Szalonna is maradt a helyén – a legbiztosabb pont a világtérképen.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 27-i lapszámában jelent meg.)