Lélek-tan – Moncz Attila publicisztikája

Végre vége a meccsnek, és sikerült megúsznom. Nem estem össze. Semmit sem érzek. Nem vagyok ideges. Nem vagyok boldog. Semmi sincs. Minden mindegy. Az eredmény is.

Michael Richter, a Kicker riportere írta le ezeket a gondolatokat a minap az Impression Depression (leginkább a „Benyomások a depresszióról” szókapcsolat adja vissza a szándékot) nevű kiállításon a virtuális valóságba tett utazása alatt szerzett élményeiről. Mert ma már talán nem számít annyira tiltott témának írni-beszélni az ilyen jellegű betegségről, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. 2011-ben például Conor Nagle brit újságíró még így fogalmazott az öngyilkosságot elkövető walesi szövetségi kapitány, Gary Speed nekrológjában: „A mentális betegség még mindig tabu a sportban, de a probléma nem annyira a sportolókkal magukkal van, hanem a részünkről velük szemben támasztott téves elvárásainkkal.”

Az, hogy erről már az érintettek sem feltétlenül beszélnek lesütött szemmel, nagyban köszönhető a Robert Enke Alapítvány lassan évtizedes munkájának. Hogy én itt és most nem Niko Kovac és a Bayern München házasságának felbomlásáról írok, jelentős részben az elmúlt napokban a német médiában megfigyelhető kampánynak köszönhető. Ha ez szinte egyenrangú téma a világ egyik legnagyobb futballklubjának válságával, ráadásul nem felszínes kérdéseket hoz újra és újra felszínre, akkor nagyon nehéz szó nélkül elmenni mellette. Különösen ha hozzáteszem, hogy tíz éve, november 8-án, e sorok megjelenése napján játszotta utolsó mérkőzését profiként az alapítvány névadója, Robert Enke, a német válogatott és többek között a Benfica, a Barcelona, valamint a Hannover kapusa. Aztán két nappal később leparkolt egy vasúti átjáró közelében, sétált 100 métert, majd ráállt a sínekre egy 160-nal érkező vonat elé.

Emlékszem, annak idején szinte óránként váltották egymást a hírek, hogy miért lett öngyilkos a kapus. Sokáig tartotta magát, hogy nem tudta túltenni magát lánya, a szívbetegségben elhunyt kétéves Lara elvesztésén, de ma már tudni lehet, nem ez volt a kiváltó ok. Hanem régi ellensége, a depresszió. „Nem váltott ki nála újabb depressziót, nem emelte a betegség egy újabb szintjére – mondta Teresa Enke, a kapus özvegye. – A férjem mártírként halt meg. Jó lett volna, ha tanúja lehetne annak, honnan hova jutottunk el. Hogy megtapasztalja, a téma már nem tiltott terület, hogy ezzel kapcsolatban az emberek nyitottabbak az inter­akcióra. Nem nevetnek rajta. Képesek arra, hogy érzékenyen reagáljanak a témára, és meghallgassák egymást. Az a legrosszabb, ha elrejtjük ezeket az érzéseinket. Túl sok energiával fizetünk érte. Nem ez a helyes viselkedés, ahogyan a férjem esete is rámutatott.”

Teresa Enke a férjéről szóló, „Robert Enke – a hősök is lehetnek depressziósak” című dokumentumfilm díszbemutatóján állt a nyilvánosság elé Hannoverben. Az esemény társadalmi összefogást is eredményezett, a vetítésen megjelent többek mellett Florian Holsboer, a müncheni Max Planck Intézet pszichiátriai osztályának vezetője és Uli Hoe­ness, a Bayern München elnöke is. Előbbi azért küzd, hogy a depressziót ne lelki betegségnek tudják be, hanem a test hibás működésének, utóbbi pedig aközben is szakított időt erre, hogy a klubnál éppen a Kovac-saga epizódjai pörögtek óráról órára. Kettejüket azért is emeltem ki, mert összeköti őket Sebastian Deisler személye. Deislerre évszázados tehetségként tekintettek Németországban, 22 éves korában már alapembernek vette meg a Bayern, de ő sem bírta el a terhet. Hoeness mentorként segítette, Holsboer később a kórházi kezelését irányította – a társadalomnak meg tudták menteni, a labdarúgásnak nem. De ő legalább belátta, hogy orvosi segítség nélkül, önerőből nem lehet kimászni a bajból, ha a korábban elképzelt álomvilág összeomlik.

Mert sokszor, sok helyen lehet olvasni-hallani, hogy az elit sportolók az álmukat élik, és eközben hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy lecsupaszítva ők is hétköznapi emberek, nem gépek. Kikerülhetnek a csapatból, megsérülhetnek, elcserélhetik, eladhatják őket, erre pedig habitustól függően, továbbmegyek, korábban kapott felkészítésből (vagy annak hiányából) kiindulva eltérően reagálnak. És ebben benne van a depresszió lehetősége. Az egészségügyi világszervezet, a WHO 2018-as kimutatása szerint a földön 300 millió ember szenved a depresszió különböző formáitól, már csak a nagy számok törvénye alapján is muszáj közöttük sportolóknak is lenniük. Vannak is, a nagyobb nyilvánosságot kapó, nem futballistaesetek közül az öngyilkosság határára sodródó kétszeres olimpiai bajnok atléta Kelly Holmes vagy a mániákus depresszióval kórházba kerülő egykori nehézsúlyú bokszvilágbajnok Frank Bruno, esetleg a síugró négysáncversenyt elsőként négyből négy diadallal megnyerő Sven Hannawald példája lehet intő. A labdarúgásban pedig Enke vagy Speed történetén kívül is tudunk esetekről, szerencsére kevésbé súlyosakról. Deislert már említettem, de például a Schalke-korszakban erősen depressziós Ralf Rangnickból mára újra elismert futballszakember lett, Stan Collymore páciensből gondozóvá vált, mások meg legalább eljutottak odáig, hogy mernek róla beszélni.

Igaz, lehet, kicsit későn, mint a minap Michael Sternkopf, aki 1990-ben a Karlsruhétól az egyik legnagyobb német tehetségként a Bayern Münchenbe igazolt, aztán rövid idő alatt teljesen más pályára állította a karrierjét. A világszínpad helyett a Freiburg, Bielefeld, Offenbach útvonalon át jutott el a nyugdíjig, majd már az Osnabrück marketingeseként rájött, ő már jóval korábban kiégett. „A Bayernnél hirtelen fontos szerepet kaptam, ami összetört. Pedig én csak futballozni szerettem volna. Akkoriban az volt a mondás, jobb, ha erről a csapatod nem tud, mert különben veszélybe kerülhet a pályafutásod. Ezzel viszont nem csökkent a nyomás, mert magamban kellett tartani mindent. Odamentem a csapatorvoshoz, doktor Müller-Wohlfahrthoz. Azt mondtam neki, alig tudok koncentrálni. Remegek. A szemem gyorsan elfárad. Hiába buzdítanak 49 500-an, aki beteg, ilyenkor azt az ötszázat hallja meg, aki ellene van.”

A profi futballisták szervezete, a FIFpro 2016-os kimutatása szerint a játékosok 38 százaléka már találkozott a depresszióval – két év alatt 12 százalékot emelkedett a számuk! Az érintettek kilenc százaléka már a pályafutása alatt alkoholhoz nyúlt, 25 százalékuk pedig a visszavonulást követően. 65 százalékuk a labdarúgással hozta kapcsolatba a lépését... A többségük igyekezett csökkenteni a betegség jelentőségét, sokkal fontosabbnak érezte a pályafutását, mások meg abba a hibába estek, mint Enke, hogy folyamatosan attól féltek, egyszer abba kell hagyniuk, amit a legjobban szeretnek, a futballt. A segítséget pedig kevesen vették igénybe, és ez még ma is így van, jóllehet a szakmai segítségért folyamodók egyre többen vannak. Andreas Marlovits, a Hannover korábbi pszichológusa így vélekedett erről: „A pszichológia megpróbál betörni a játékba, a baj ott lehet, hogy sokan úgy érzik, ez csak kudarchoz köthető, s ez Damoklesz kardjaként lebeg fölöttük, de fölöttünk is.”

Persze a média és a társadalom kölcsönhatásának problémája is megkerülhetetlen. Ma már a negatív hír előrébb való a pozitívnál (szerintem itt illendő a saját portánkon sepregetni, 2006-ban nálam azonnali felmondást ért, amikor Beckham esetében a futball helyett a nőügyeiről kellett volna írnom), nagyobb nézettséget, „klikkszámot” képes generálni, a fórumok, kontrollálatlan internetes platformok pedig még több veszélyt rejtenek magukban. „Tiszteletlen a társadalom. Az internet katasztrofális eszköz. Ha a törvényhozóknak nem sikerül megoldaniuk, hogy kövessék a neten sértegetőket, a nyomást gyakorlókat, az arc nélkül vádaskodókat, sokkal nagyobb nehézségeink lesznek, mint most” – mondta ezzel kapcsolatban az említett hannoveri vetítésen Hoeness.

A depresszióval kapcsolatba hozott futballisták számát elnézve most sem kicsik.