(M)érték nélkül – Moncz Attila publicisztikája

Clemens Tönnies, a Schalke – kisebb megszakítással – lassan két évtizede hivatalban lévő elnöke augusztusban egy ünnepségen a klímaváltozással kapcsolatos küzdelem kapcsán feltett kérdésre azt találta mondani, „…Afrikába évente húsz erőművet kellene telepíteni. Akkor az afrikaiak nem vágnák ki a fákat, és nem csinálnának annyi gyereket éjszaka.” Ideiglenes jelleggel három hónapra fel kellett adnia a posztját, de novembertől újra ő vezeti a királykékeket. A német szövetség (DFB), a német futball-liga (DFL) és a német labdarúgás szinte egésze nem érezte úgy, hogy azonnali, érdemi változásokra lenne szükség. „…Afrikába évente húsz erőművet kellene telepíteni. Akkor az afrikaiak nem vágnák ki a fákat, és nem csinálnának annyi gyereket éjszaka.” Ideiglenes jelleggel három hónapra fel kellett adnia a posztját, de novembertől újra ő vezeti a királykékeket. A német szövetség (DFB), a német futball-liga (DFL) és a német labdarúgás szinte egésze nem érezte úgy, hogy azonnali, érdemi változásokra lenne szükség.

Jordan Torunarighát, a Hertha BSC korábbi német utánpótlás-válogatott játékosát 2020 februárjában a Schalke elleni kupamérkőzésen többször is becsmérelték a bőrszíne miatt. A meccs egyszer sem szakadt félbe, a futballistánál viszont a végén elszakadt a cérna, a kispadnál földhöz vágott egy rekesznyi vizespalackot, amiért megkapta a második sárga lapját, és csapata a hosszabbításban kiesett. Értelemszerűen a következő Német Kupa-találkozót eltiltás miatt kihagyja. A bekiabálások kapcsán citálhatnám többek mellett a Hertha egyik ificsapatának mérkőzését, amelyet a berlini srácok a rasszista hangok miatt nem voltak hajlandók folytatni, esetleg előjöhetnék a Bundesliga egyetlen női bírójára, Bibiana Steinhausra tett szexista megjegyzésekkel, de a lényeg ugyanaz maradna. A német szövetség (DFB), a német futball-liga (DFL) és a német labdarúgás szinte egésze nem érezte úgy, hogy azonnali, érdemi változásokra lenne szükség.

Dietmar Hoppot, a Hoffenheim tulajdonosát (és a német szövetséget) a múlt szombaton a Bayern München egyes ultracsoportjai nyomdafestéket nem tűrő módon sértegették transzparenseken saját csapata stadionjában. (A plakátok egyébként megjelentek már egy héttel korábban a Mönchengladbach–Hoffenheim mérkőzésen, s a mögöttünk hagyott fordulóban az 1. FC Köln–Schalke, a Dortmund–Freiburg és az Union Berlin–Wolfsburg találkozón is.) A német szövetség (DFB), a német futball-liga (DFL) és a német labdarúgás szinte egésze most érezte úgy, hogy eddig és ne tovább, véget kell vetni a labdarúgásban uralkodó ilyen jellegű gyűlölethullámnak.

És nem azzal van a baj, hogy minden potentát lépni akar, hanem azzal, hogy most és azért, amiért. Mert ezzel inkább olaj kerül a tűzre, mintsem közelebb jutnak a felek a megoldáshoz. Mert a Tönnies által megsértett „fél kontinens”, Torunarigha vagy Hopp Isten ítélőszéke előtt egyforma, szűkebb körben, Németországban a jelek szerint nem. Előbbi kettőt következmények nélkül lehet bántani, ugyanakkor a szurkolók okkal érezhetik azt, hogy Hopp „szent tehén”, és ha nála elérnek egy bizonyos határt, akkor lesz itt nemulass!

Csakhogy a drapériára írt Hurensohn (enyhe fordításban kurafi) kifejezés használata a német arénákban, mondjuk így, eléggé elterjedt. A Dortmund-drukkereknek, illetve a lipcsei Timo Wernernek ez az „eposzi jelzője” a saját stadionján kívül, emiatt viszont még egyetlen bajnoki sem szakadt félbe, sőt, a háromlépcsős protokollt (1. figyelmeztetés, 2. a játék megszakítása, 3. a meccs beszüntetése) sem léptették még életbe. Mi több, az UEFA és a FIFA által egy ideje már meghonosított eljárássorozat először szombaton, a Hoffenheim–Bayernen dübörgött. Ilyenkor azért nem kell azon csodálkozni, hogy nemcsak az elvakult, de a józanabb ítélőképességű szurkolókban is felvetődik a miért kérdése. Csak mert a DFB egyik fontos támogatójáról (az SAP ott van a tucatnyi kiemelt partner között), Franz Beckenbauer golfpartneréről, a Bayern egyik üzletfeléről (az megvan, hogy a bajorok új kosárcsarnokának a neve SAP Garden lesz?), Németország 15. leggazdagabb emberéről van szó? Úgy, hogy a kétezres években Uli Hoenessnek, a Bayern korábbi elnökének (részben a börtönévei miatt) vagy a neki bedobált banánokból export-import vállalkozást bármikor simán elindító Oliver Kahnnak a mostani sértések sokadik hatványát kellett eltűrnie, nem ritkán szó nélkül.

Ez az érem egyik oldala. A másik meg az, hogy Dietmar Hopp sohasem kapta meg a szurkolóktól az őt a futballba feccölt energiájáért és pénzéért megillető elismerést, illetve a DFB magatartása miatt tulajdonképpen rajta verik el a port. Őt már 2008-ban, a Hoffenheim első élvonalbeli idényében szó szerint célkeresztbe rakták a Dortmund ultrái, a felek közti „jó viszonyt” akkor megalapozták. A Borussia hívei folyamatosan tüntettek ellene, ő folyamatosan jogorvoslatot kért, és bár a DFB előző vezetősége megígérte, nem büntetik meg az egész BVB-tábort, az utolsó balhé után az új vezérkar úgy döntött, a következő két évben egyetlen dortmundi sem teheti be a lábát a sinsheimi stadionba. Ez meg ugye kollektív büntetés, amivel nem csupán az ultráknak van bajuk. Nem Hopp döntött így, de vele azonosítják a határozatot, így került újfent célkeresztbe.

Pedig az alapbűne – már ha ezt komolyan annak lehet tekinteni – csak annyi, hogy korábbi klubját (igen, ő amatőrként a Hoffenheimben futballozott) a saját pénzéből elkezdte felvirágoztatni, ami viszont a német lelátói kultúra szerint egyet jelentett a sikerek megvásárlásával. Merthogy a közönség szerint azt nem megvásárolni kell, hanem kiharcolni. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy Hopp sohasem a profi csapatba és a nagypénzű játékosokba „ölte” a pénzét, hanem az infrastruktúrába és az utánpótlásba. A klub annyira önálló lett, hogy az elmúlt években Hopp pénze nélkül is prosperált – elsősorban a kiváló átigazolási politika miatt. Az elmúlt három évadban a gárda 100.55 millió eurót költött játékosokra, viszont 170 millió eurós transzferbevételt könyvelhetett el. A Bayern csaknem háromszor ekkora kiadás mellett nem ért el ekkora bevételt.

Tipikusan az a helyzet, amelyikben az ember szép lehet, de okos nem. Ha Hopp hajdan a futball helyett mást választ, és azt az utat járja be, amit korábbi SAP-s partnere, Hasso Plattner, mindenki méltatná. Neki is lenne egy képzőművészeti múzeuma (Potsdam helyett bátran megépíthetné Hoffenheimben), amelynek a csodájára járnának, aztán sorra zsebelné be a dicséreteket. De neki, a jótékonyságra eddig 800 millió eurót fordító üzletembernek a labdarúgás a szerelme, ahogyan az egyik német lap fogalmazott, „ő a német futball egyik utolsó romantikusa”. És mint ilyen, nem csupán futballkultúrabeli problémát hozott felszínre, de meggyőződésem, hogy társadalmit is. Olyat, amelyben a szemben álló feleknek meggyőződésük, hogy az igazság az ő oldalukon áll, és még csak tárgyalni sem hajlandók a másikkal. (Pedig jó példa éppenséggel akad, hiszen a liga kedden jelentette be hivatalosan is, hogy a sorozatos szurkolói tiltakozások hatására 2021 őszétől a két felső osztályban eltörli a hétfő esti bajnokikat.) Mert az egyik oldal most is a lelátói akciók folytatását ígéri, a másik meg a talán ész nélküli megtorlást, ráadásul jócskán elkésve. A Bayern, a Dortmund és a Schalke szurkolói egyeztetve, ugyanazon célért talán sohasem küzdöttek még, ahogyan a vezetők és a játékosok sem voltak még annyira egységesek abban a kérdésben, hogy elég a lelátói agresszióból és önkényből. Csak közben a vezetőknek és a játékosoknak szükségük van a jó (és ez nagyon fontos kitétel!) hangulatot teremtő szurkolókra, a drukkereknek meg kellenek az imádnivaló figurák, akiket például a Hopp-birodalom adott a német futballnak – hadd ne menjek messzebb annál, hogy a jelenlegi Bayern-keretből és -stábból Gnabry, Alaba, a jelenleg sérült Süle, valamint Flick edző is eltöltött hosszabb-rövidebb időt Hoffenheimben.

Közben a részben saját maguk alkotta, írott vagy íratlan szabályok egy részére mindenki fittyet hány, párbeszédre senki sem hajlandó. A két szerelvény meg lassan a TGV sebességével száguld egymás felé.