Kell egy csapat! – Moncz Attila publicisztikája

A Bayern Münchennek meg kellett élnie, hogy az ellenfelei már nem félnek tőle és már nem is tisztelik. A Bayern Európa királya.

A saját példáimon tudom, hogy tíz hónap rengeteg. Ennyi idő alatt le lehet adni húsz kilót, az eredményeknek hála, a balatonakali „domb” tetejére fel is lehet tekerni (naná, hogy vasárnap ezt tekintettem a Bayern-győzelem első előjelének), nem pedig „négykézláb”, kerékpárt tolva megérkezni, és így tovább. De azért ezek semmiségek ahhoz képest, amit bele lehet sűríteni egy Mönchenglad­bachtól elszenvedett 3–0-s bajnoki vereség és egy PSG elleni 1–0-s Bajnokok Ligája-döntős siker közötti időszakba.

Az individuumok olykor házon belül is lesajnált hordájából a német média szerint már a Barcelona elleni 8–2 során megszületett az új szupercsapat, de azért kellett – még ha ez a mai időkben elmebetegül is hangozhat – a korona is. Az pedig a korábbi BL-meneteléstől eltérő körülmények között került fel hatodszor is a bajor fejekre. A PSG lett az első csapat, amely a Tottenhammel, a Crvena zvezdával, az Olympiakosszal, a Chelsea-vel, a Barcelonával és a Lyonnal ellentétben legalább az egyik meccsen nem kapott három gólt a Bayerntől, illetve nem szaladt bele legalább egyszer kétgólos vereségbe. Ez nem egy gálázva összehozott 1–0 volt, hanem egy olykor szenvedős, idegbajos (de Lisszabonban legalább nem született sorsfordító gól a 88. percnél később, mint a Bayern négy korábbi fináléja esetében) győzelem. Ami valahol méltó volt ahhoz is, hogy a játékosok egyénenként mit szenvedtek végig, mondjuk, csak az elmúlt két évben.

Az egyik a katasztrofális 2018-as vb után krízisbe került, volt, hogy négy mérkőzésen három kapitális hibájából is gól született. A másikra a túl őszinte, olykor a saját csapatát bántó megnyilatkozásai miatt azt mondta Mehmet Scholl, a Bayern legendája, hogy „...a német labdarúgás Greta Thunbergje” (utóbbi egy fiatal klímaaktivista).

A harmadikat Joachim Löw szövetségi kapitány a vb után kivágta a válogatott keretéből, sőt már több átigazolási időszakban is felvetődött, a Bayern­nek sincs rá szüksége, és már látták megérkezni a Juventusba, a PSG-be vagy a Chelsea-be. A negyedik, játsszon bármilyen jól is, képtelen bekerülni a legmagasabb bérűek szűk elitjébe. Az ötödiknek vajon hányszor kellett szembesülnie a „De mit keres itt egy kanadai?” kérdéssel, főleg úgy, hogy balszélsőnek érkezett, és 19 évesen kell(ett) elsajátítania a balhátvédposzt fortélyait.

A hatodik két német huszonéves miatt kiszorult a kezdőből, ráadásul nagyon menne Liverpoolba. A hetedik 2018. nyári érkezése után csak kóválygott, képtelen volt beilleszkedni a Bayernbe. A nyolcadik 2018-ban még a Hoffenheimben szerepelt, előtte néhány évvel meg azt mondta rá Tony Pulis menedzser: „Sohasem lesz azon a szinten, hogy a West Bromban futballozzon.”

A kilencedik már biztosan nem Bayern-játékos, ha 2019 novemberében nem menesztik Niko Kovac vezetőedzőt, mert akkoriban csak a keret 19-20. labdarúgójának számított. A tizedik az elmúlt két idényben több mint 200 napot hagyott ki sérülések miatt, és 2018-ban, mindössze 22 évesen komolyan gondolkozott a visszavonuláson. A tizenegyedik hiába a világ (egyik) legjobb centere, válogatott szinten nem nyerhet semmit, klubszinten csak elveszített BL-döntője van, az idén pedig a France Football döntése miatt nem lehet aranylabdás, hiába nyert meg egyéniben és csapatban is mindent. A plusz egy pedig 2019 novembere, 54 éves kora óta irányíthat először élvonalbeli gárdát.

Neuer – Kimmich, Boateng, Alaba, Davies – Thiago, Goretzka – Gnabry, Müller, Coman – Lewandowski. Vezetőedző: Flick.

Sorrendben így fest a tizenkettek bandája. De elő lehetne hozakodni a cserékkel is, az egyébként zseniális Perisictől a 80 milliós Lucas Hernándezen át a 2013-as első tripla óta arrafelé imádott Javi Martínezig. Mert legkésőbb az év elejétől mindenki egy irányba húzta a szekeret, nem szövegelt, ha nem annyit játszott, amennyit szeretett volna. Flick arcot, stílust és hitet adott a csapatnak, munkával érte el, hogy kétmeccses meg három hónapos szerződés után most egy hároméves megállapodás legyen a zsebében.

Aligha véletlen, hogy Karl-Heinz Rummenigge, a klubot működtető gazdasági társaság első embere a banketten tartott győzelmi beszéde után egyetlen embert hívott fel külön is a színpadra. Azt, aki még arról is gondoskodott, hogy a meccs előtt minden játékosa videót kapjon otthonról, a szeretteitől. Aki élete legnagyobb pillanatában sem azzal foglalkozott, mekkora tettet hajtott végre, hanem azzal, mekkora megtiszteltetés neki és stábjának ezt a csapatot irányítani.

Ahogyan Szeli Mátyás kollégám megjegyzi a 8–9. oldalon található anyagában, vele került a helyére a kirakós utolsó eleme. Mert addigra minden más a helyén volt a pályán, a stábban és a vezérkarban is. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a kiegészítő emberekről, pedig nem kellene. A csapatmenedzser Kathleen Krügert, a 35 éves korábbi játékost nemhogy befogadták a profik, de ő lett a titkok őre, vasárnap este pedig az egyik megafon kezelője az ünneplők között. Herbert Hainer klubelnök, az Adidas korábbi ügyvezető igazgatója volt a „partiállat” a győzelmi banketten, amelyen olykor olyan parádés dobosok szolgáltatták a talpalávalót, mint Kimmich vagy Javi Martínez.

Ők is benne vannak abban, hogy mára a Bayern München – elsősorban Rummenigge álmát megvalósítva – világmárka lett. Eleve szimbolikus, hogy az ő Internazionaléba igazolása (1984) óta tart a klub gazdasági szárnyalása, a tudatos, német következetességgel zajló gazdálkodás eredményeképp a mostani lesz majd a 28. pénzügyi év, amit profittal zár az egyesület. Akár csak hasonlóra sincs példa a világfutball elitjében.

A Franz Beckenbauer, Uli Hoeness, Kalle Rummenigge hármas egy tízmilliós forgalmú klubból mára több száz millió eurós multinacionális vállalkozást kreált. És most már mindhármuknak van egy-egy olyan BL-győzelme, amikor kirakatembernek vallhatták magukat. 2001-ben még Kaiser Franz volt a császár, 2013-ban már – még a börtönkorszaka előtt – Hoeness, most pedig Rummenigge. Utóbbi volt az, aki a német helyett a világpiacot akarta megcélozni, és bár Hoeness-szel voltak emiatt konfliktusai, ő nyert. Na és a Bayern München. Ráadásul egyikük sem volt a posztjához sírig ragaszkodó vezető, hanem kinevelték az utódokat. Mert ahogyan már a pályán is lehet látni a három-négy év múlva esedékes Bayernt (a vasárnapi kezdőből heten legfeljebb huszonévesek, 32-nél pedig csak a kapus Neuer öregebb), úgy a vezérkarban is. Hasan Salihamidzic már nem csupán sportigazgató, de elnökségi tag is, Oliver Kahn pedig deklaráltan Rummenigge utódja lesz, úgy, hogy utóbbi 2021 végéig még a hivatalában marad, és amolyan mentorként segíti a korábbi Titán „hatalomátvételét”. Nem lennék meglepve, ha Philipp Lahmnak, illetve majd Manuel Neuernek is menne előbb-utóbb egy „Melegíts, vár a vezetőség!” üzenet.

Ha esetleg bárki is véletlennek találná, hogy ők mindannyian már játékoskorukban is köthetők voltak a Bayernhez, az nem a véletlen műve. Mert az érem egyik oldala, hogy ilyen szintű klubra ma már csakis gazdasági társaságként lehet tekinteni, a másik pedig az, hogy hosszú távon sikeres csak akkor lehet egy ilyen vállalkozás, ha a benne lévők egy (nagy) része ismeri az alapelveket, képes azonosulni velük, mi több, tovább is tudja adni őket. A Bayernre életműveként tekintő Hoeness megnyugodhat, már „berkeken belül” vannak azok, akik az FCB és a siker DNS-ét is magukban hordozzák.

Ráadásul a 2013-as triplázással ellentétben most még csak irányváltásra sem kell felkészülni. Akkor Jupp Heynckesről tudvalévő volt, hogy nyugdíjba megy, akkor Pep Guardiola új korszakot hozott, de a BL-ben nem tudott ismételni. Flicknek viszont „csak” csiszolnia kell a már így is tökéletesre hajazó művén.