Umberto Saba megérdemelte a tiszteletjegyet

A közelmúltban Budapesten is bemutatott olasz színdarab, a tragikus sorsú edzőpáros, Tóth Potya István és Kertész Géza élettörténetét feldolgozó A Lajhár és a Potya egyik jelenetében elhangzik néhány sor Umberto Saba (1883–1957) trieszti költő Gól című verséből. A színészek párbeszéde alapján a költeményt a Tóth Potya István edzette Triestina ihlette – ez idehaza eddig ismeretlen információ, a futballkulturális érdekességek iránt fogékonyak szemében szinte szenzációszámba menő felfedezés. Csak egy baj van vele: nem igaz. A Triestina stimmel, a magyar edző is, ám a forrásokat tanulmányozva kiderül, nem Tóth Potya Istvánhoz, hanem Csapkay Károlyhoz és – áttételesen – Weisz Árpádhoz kapcsolódik az alkotás.

A félreértés magyarázata, hogy a vers megjelenésének évében, 1934-ben dolgozott Tóth Potya István is a triesztieknél, váltva Csapkay Károlyt, így akár a Ferencváros négyszeres bajnok trénere is ülhetett volna a padon, miközben a jeles költő a lelátóról csodálta a játékot. Hogy mégsem így történt, azt magától a szerzőtől tudjuk. „Saba és a labdarúgás a véletlen folytán találkozott” – írja magáról, egyes szám harmadik személyben Storia e cronostoria del Canzoniere (Az énekeskönyv története és kronológiája) című könyvében.

Itt részletezi a szerencsés eset részleteit is, elbeszélve, hogy egy fiatal barátjától kapott tiszteletjegyet az 1933. október 15-én, vasárnap rendezett Triestina–Ambrosiana mérkőzésre. A vendég milánói csapat – az Internazionalét nevezték Ambrosianának akkoriban – a forduló előtt a Serie A táblázatának első helyén állt, egy ponttal megelőzve a bajnoki címvédő Juventust, így jóval esélyesebbnek számított a mezőny alsó harmadában ragadt trieszti házigazdáknál. Az irodalmi élet ismert alakja lányával és annak barátnőjével ment ki a mérkőzésre, amelynek lüktetése, drámája, izgalma teljességgel magával ragadta. A líra és a valóság más pályán mozog, a stadionélmény ihlette vers ennek a legjobb példája. Giuseppe Meazza, a milánóiak csatárcsillaga a kapu mellé rúgta aznap tizenegyesét, elszalasztva csapata legnagyobb helyzetét, így a találkozó 0:0-as döntetlenre végződött. Mi más lehetett tehát az események szülte vers címe, mint a Gól?

Pontosabban Goal, hiszen Saba ragaszkodott az ősi brit játék eredeti, angol írásmódjához, amely választás az utókor elemzői szerint burkolt lázadással ért fel abban az időben, amikor a Benito Mussolini-féle fasiszta rezsim nacionalista szellemét követve az élet egyéb területeihez hasonlóan a nyelvben is elvárták a határozott olaszosítást. Ekkoriban terjedt el az olasz sportpályákon a „goal”-ból lett „gol” helyett a ma is használt „rete” („háló”) kifejezés. Saba a Cinque poesie per il gioco del calcio (Öt költemény a labdarúgáshoz) című tematikus ciklusában szerepeltette leghíresebb futballversét, a Squadra paesana (Falusi csapat), a Tredicesima partita (Tizenharmadik mérkőzés), a Tre momenti (Három mozzanat) és a Fanciulli allo stadio (Kölykök a stadionban) mellett.

Ma is az olasz futballirodalom közkedvelt darabja a Gól (a Végh György-féle magyar fordítás címéhez híven használjuk „ó”-s változatban), amelyről számos elemzés, tanulmány jelent már meg. Ám az őszinte játék szépségét, a Triestina által megtestesített „kiscsapatérzést” talán egyik sem ragadja meg olyan pontosan, mint Salvatore Ritrovato költő, kritikus, irodalomtudós írása: „Saba Triestinájában különleges tehetséggel megáldott futballisták játszanak (köztük az ígéretes összekötő, Nereo Rocco), akiknek a vágyuk csupán szórakozni és szórakoztatni a közönséget, kiharcolva a bent maradást: de ebben a társaságban kitapintható minden vidéki kiscsapat prototípusa, amelyben tökéletesen keveredik az élet érdek nélküli, hálás szeretete, az emberi nosztalgia és a költészet lendülete. Saba megrajzolt futballvilágában nincs helye Aranylabdának és Ezüstcipőnek, csak a hősies szellemnek, amely a másokért küzdés virtusával száll harcba a mérkőzéseken. Ennek ösztönzője nem más, mint a mélyen gyökerező érzés, hogy tartozunk valahová, magunkat adhatjuk, és élhetjük a természetes életünket, olyanok lehetünk, mint bárki más a hétköznapokból.”

Azon a bizonyos Triestina–Ambrosiana mérkőzésen mindkét csapatot magyar edző irányította, a triesztieket az akkor 39 éves Csapkay Károly, a milánóiakat a csapatot 1930-ban már bajnoki aranyéremhez segítő, 37 éves Weisz Árpád. Ami Csapkayt illeti, a futballista-pályafutását Firenzében, a Libertas Firenze és a Fiorentina csapatában befejező sportember edzőként 1926 és 1939 között bebarangolta át fél Olaszországot, dolgozott a Fiorentina, az Aquilia Montevarchi, a Triestina, a Palermo, a Napoli, a Venezia és a Pisa együttesénél, mielőtt hazatért a Diósgyőr kispadjára. Az 1933–1934-es idényben végül felkapaszkodott a Triestinával a tizennyolc csapatos bajnokság 11. helyére, megközelítve az előző szezonban elért 8. helyezést.

A Nemzeti Sport 1933 nyarán a milánói Lo Schermo Sportivo lap véleményét idézve írt a magyar tréner munkásságáról: „Ha van egyesület, amely könnyen, meggondolás nélkül adja el játékosait, válik meg akár legjobbjaitól is, az a Triestina. Azért, mert Csapkay neveltjei, a rövidnadrágosok között mindig akad olyan, aki az eltávozott nagyágyút helyettesíteni tudja. A 13. bajnoki forduló után vette át Csapkay a Triestinát, amikor a csapat hét ponttal állott a Padova mögött. Most a Milannal döntetlent játszott, a tizedik helyen áll már s hat ponttal megelőzte Padovát. Tehát óriási pontszerzést végzett. S ha kérdezitek, mi volt ennek a sikernek a titka, Csapkay ezt mondja: »Félre az öregekkel!«”

A magyar edzőket Triesztben különösen megbecsülték. Andreides Gábor 1938, a párizsi ezüst című könyve így foglalja össze a városban tapasztalható magyar trénermozgást: „Tóth Potya István először az 1930–1931-es idényben vezette a csapatot, az első távozását követően Révész Béla váltotta, aki egy évig dirigálta a trieszti csapatot (1931–1932). Csapkay Károly 1933–1934-ben, Nemes Kovács Lajos két ízben, 1937-ben, és 1939-ben is »beugrott«. Az 1938–1939-es idényben, amelyben öt edzője is volt a klubnak – köztük négy magyar –, Nehadoma János is vezette egy ideig a csapatot. 1930 és 1937 között, amikor Nereo Rocco az ötvenes, s főleg a hatvanas évek legnagyobb hatású olasz edzője játszott a Triestinában, Tóth-Potya, Révész, Konrád és Csapkay is az edzője volt! Plemich Ferenc Rudolf 1939–1940-ben és 1942–1943-ban trenírozta az 1918-ban megalapított piros-fehér együttest.”

Akit pedig a statisztikákon túl érdekel a korabeli Triestina-mérkőzések varázsa is, annak Umberto Saba mellékelt versét ajánljuk.