Egy előre bejelentett öngyilkosság krónikája – L. Pap István publicisztikája

Az ökölvívás 1904 óta egyetlen (1912) kivétellel mindig ott volt a nyári olimpiai játékokon. Az itt szereplő amatőr műfaj folyamatosan párhuzamosan futott a profival, amely már csak eltérő szabályrendszere miatt sem kerülhetett fel soha a programba, de a NOB-ot ez nem zavarta, az amatőrök hosszú évtizedeken át magas szinten képviselték a sportágat.

Most viszont már készül az amatőr ökölvívás partecédulája: 1904–2024, élt 120 évet.

Jövőre Párizsban még ott lesznek a bunyósok, ám négy évre rá Los Angelesben könnyen lehet, hogy nem. Mindeközben nemzetközi szövetségük (IBA) úgy viselkedik a sportdiplomáciai porondon, mint egy elszabadult hajóágyú. Orosz elnökkel, orosz pénzből, az olimpián már rég persona non grataként. Tokióban még a korábbi vezetőkhöz is köthető gyanús pénzügyek, no meg az elvtelen bíráskodás, napjainkban éppen az orosz–ukrán háború miatt.

Természetesen régen sem feltétlenül makulátlan urak álltak a szervezet élén – mint ahogyan persze a hivatásosoknál sem, sőt –, ám a második világháború után a szovjet blokk megjelenése garantálta az amatőr szellem minőségi továbbélését. A pénzt az olimpizmus környékéről tűzzel-vassal irtó amerikai NOB-elnök, Sir Avery Brundage (hivatali ideje: 1952–1972) így került közös platformra a legvadabb hidegháborús években a szovjetekkel és csatlósaikkal, akik a profi bokszban kizárólag a gyűlölt kapitalizmust látták.

Ekkor még volt nívó az olimpiai tornákon, az amatőrök igazi legendákat adtak a világnak, hogy ne menjünk messzebb: az 1948 és 1956 között triplázó Papp László szorosan Puskás Öcsi mögött a legismertebb magyarnak számított. És a kubaiak megjelenése sem tett rosszat az ötkarikás válfajnak, a Papp utáni második háromszoros bajnokot, Teófilo Stevensont hiába csalogatták dollárkötegekkel a profik, a lehetséges Muhammad Ali (Cassius Clayként maga is olimpiai bajnok: 1960, félnehézsúly) elleni csatára Castro alattvalójaként csakis nemet mondhatott. Mint ahogyan már a rendszerváltozás után a harmadik „háromszoros”, Félix Savón sem lett soha profi, de az ő idejében még az amatőröknél is maradt minőség a ringben. Nagyjából akkor tűnt el, amikor a kubai óriás abbahagyta, márpedig ennek már több mint két évtizede.

Elnökként 1986-tól 2006-ig a pakisztáni Anwar Chowdhry uralta az AIBA-t (Nemzetközi Amatőr Ökölvívó-szövetség – tavalyelőtt változtatta a nevét IBA-ra), aki szerényen Professzornak szólíttatta magát, és olyan tekintélyuralmi rendszert működtetett, hogy öröm volt nézni. Első főtitkárát, Karl-Heinz Wehrt az NDK, az európai elnököt, Emil Zsecsevet Bulgária adta, közös bennük az erősen gyanítható KGB-s vonal, Wehrnél a Stasival megbolondítva.

Az 1988-as szöuli olimpia irtózatos botrányai (a legismertebb közülük a későbbi profi legenda, Roy Jones Jr. ellen a hazai Pak Szi Hun elleni fináléban elkövetett minősített pontozói csalás) után maga Chowdhry szorgalmazta a pontozógép bevezetését, de mivel amögött ugyanúgy emberek ültek, mint ma a VAR-szobákban, ez sem oldott meg semmit. Megjelent, majd lekerült a fejvédő, bokszoltak a hagyományos háromszor három perc helyett ötször, majd négyszer két perceket, be-, majd kivezették a 20, később 15 pont különbségnél a mérkőzés végét jelentő technikai döntő fölényt, feltűntek a szorítóban a nők, London óta az olimpiákon is, az egész sportágat jobbra-balra változtatgatták, a régiből szinte csak Papp Laci örökbecsű mondása maradt: „Fekvő embert még sohasem hoztak ki győztesnek…” (Persze teljesen ez sem igaz, nyert már kiütött bunyós, ha a mérkőzésvezető úgy látta, hogy szabálytalanul terítették ki, mint például 1984-ben a Los Angeles-i elődöntőben, amelyben a jugoszláv sporttárs így léptette le Evander Holy­fieldet, hogy ezzel olimpiai aranyérmest csináljon a másik ágon döntőbe jutó honfitársából…)

Chowdhry tudott élni, kisebb vagyonokkal halmozták el a világversenyeken az alattvalói, a meccseket feldíszített bőrkanapéról nézte a ring mellől, úgy viselkedett, mint egy maharadzsa, az 1997-es budapesti világbajnokságon például könnyebb lefolyású infarktust kapott a Stadion szállóban, amikor 74 évesen igénybe vette két konzumhölgy szolgálatait, szerencsére megúszta, így a vb Kokó és Madár aranyáról maradt emlékezetes.

A Professzor már elmúlt nyolcvan, amikor az éhes távol-keleti alattvalók megpuccsolták, de ha valaki azt hitte, a tajvani NOB-tag, Vu Csing-kuo 2006-os érkeztével eljön a kánaán, tévedett. Vu és köre félprofi ligák ötletével tört be az amatőrök közé, az ebben bokszolók nem veszítették el amatőr státusukat, mi több, 2016-ban Rióban a hivatásosok is indulhattak – volna, mert végül alig néhányan érezték úgy, hogy be kellene vállalni az amúgy rizikós kihívást. Egy óvatos promóter például aligha támogatta abban a hibátlan mérleggel álló, netán világbajnok védencét, hogy kitegye magát a kockázatnak, amit az amatőr ringben egy minőségi kubai, üzbég vagy kazah bunyós jelent…

Vuék alatt vált végképp követhetetlenné az AIBA könyvelése, súlyos pénzek forogtak és tűntek el, a sportágnak pedig szépen lassan elege lett belőlük, és az AIBA öt éve mindörökre kitiltotta a szorítók környékéről az elnökét – jöhetett a „szovjet” vonal. Először is az üzbég, de orosz útlevelet is birtokló Gafur Rahimov, aki nem kisebb bravúrt tudott felmutatni, mint hogy egy sor ország mellett még a saját hazájából is ki volt tiltva, tekintettel a globális heroinpiacon elfoglalt magas pozíciójára. Ez verte ki a biztosítékot a NOB-nál, amely az AIBA-t az olimpia környékéről is elűzte, saját hatáskörbe vonta az ötkarikás ökölvívótorna megrendezését, a feladatra külön munkacsoportot alapított (Boxing Task Force, az amatőrként és profiként is mindent megnyerő, a hivatásos WBO-tól érkező Kovács Kokó István is a tagja volt), és Tokióban le is vezényelte a versenyeket.

Rahimovnak kitelt az ideje, befutott Moszkvából Umar Kremljov, no meg a Gazprom pénze, amivel legalább az AIBA pénzügyi háttere kisimult. Maga Kokó főtitkárként, nagy tervekkel, a sportág megmentésének nem titkolt céljával, bizakodva vágott bele a kalandba a lausanne-i
AIBA-iroda élén, ám Kremljovról gyorsan kiderült, hogy a vezetési módszerei finoman fogalmazva sem kompatibilisek a nagyvilágban elfogadottakkal, és a bunyó a NOB-nál továbbra is bűzös problémahalmaz maradt.

Az oroszok sportolóit az intézményesített dopping miatt már eleve jó ideje vegzálják, Tokióban vagy a legutóbbi két téli olimpián is csak olimpiai zászló alatt indulhattak, de legalább ott voltak, viszont az Ukrajna ellen indított háborúval a sportágak nagy részéből (a nyíltan társutas fehéroroszokkal együtt) egy tollvonással kiírták őket. Kivéve például a teniszezőket, legújabban a Thomas Bach által karakteresen megnyilvánuló NOB-ot – és természetesen az IBA-t.

Kremljov mintha direkt csinálná. Elnöki újraválasztásánál már a demokratikus látszatra sem figyelt, így kilőve a nyugati világ által támogatott holland kihívóját, az orosz–ukrán konfliktus kirobbanása óta is ragaszkodik a Gazpromhoz (nem úgy az illúzióit vesztő Kovács Istvánhoz, aki már nem főtitkár, vissza is menekült a profi WBO-hoz), egyáltalán nem izgatja, hogy szinte mindennap új szövetség jelenti be távolmaradását az idei női és férfi vb-től az orosz és fehérorosz bunyósok részvétele miatt, a jövő évi olimpiához pedig végképp nem lesz semmi köze.

Újabb NOB-munkacsoport dolgozik azon, hogy Párizsban rendben menjenek a dolgok a ringben és a ring körül, és a krakkói Európai Játékokkal az élen bőszen szervezi a kvalifikációs tornákat. Minderről az IBA hivatalosan tudomást sem vesz, sőt azt lebegteti, hogy majd ő is rendez ilyeneket, tényleg olyan, mint egy máig is harcoló második világháborús német alakulat…

Gabriel García Márquez negyven éve irodalmi Nobel-díjat kapott az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című regényének megjelenése után. A kolumbiai mester nem volt híján a képzelőerőnek, de ilyen figurákról, mint az amatőr ökölvívást nyilvánvalóan öngyilkosságba hajszoló Umar Kremljov, ő sem álmodhatott.