Korszakalkotó – Bobory Balázs publicisztikája

A múlt hét végén Cristiano Ronaldo először játszott mérkőzést a Juventus zebracsíkos mezében, a klub primavera, azaz tartalékcsapata ellen. Nem telt el nyolc perc a találkozóból, amikor a portugál zseni kilépett Federico Bernardeschi hajszálpontos indításával, majd néhány igazítás után bevarrta a labdát a jobb felsőbe. Az ötezer néző befogadására alkalmas Villar Perosa-i pályán tizenötezren üvöltöttek fel gyönyörűségükben, még akkor is, ha a gól előtt a nagy szerzeménynek cseppet sem kellett megfeszülnie, nem kellett akkora sprintet kivágnia, mint mondjuk a spanyolok elleni júniusi világbajnoki mérkőzésen, és a védők sem tettek meg mindent, hogy utolérjék – ez a gól mégis mérföldkő lehet nemcsak a Juventus, hanem az egész olasz futball életében is.

Azt talán nem kell hosszabban ecsetelni, hogy a torinóiak miért adtak százmillió eurót egy 33 éves, fizikai állapotát tekintve azonban sokkal fiatalabb futballistáért. A Juve hét éve egyeduralkodó Olaszországban, az ellenfelek igazából a lába nyomába nem érnek, nincs az a mély gödör vagy sérüléshullám, amely veszélyeztetné a soros scudetto megnyerését. A cél most teljesen egyértelmű: a Bajnokok Ligája-trófea elhódítása. A zebrák 2015-ben és 2017-ben is – általános meglepetésre – eljutottak a sorozat fináléjáig, de aztán a Barcelona, illetve a Real Madrid legyőzése már megoldhatatlan feladatot jelentett. Bár a Juventus kerete akkor is tele volt remek futballistákkal, hiányzott az a világklasszis, aki ezeknek a találkozóknak az eldöntésére született.

Az idei nyár meghozta a közvélemény elképedését kiváltó transzfert, a torinóiak a lehető legjobb pillanatban kapcsoltak – ahogy, mondjuk, az elmúlt években Paul Pogba, Dani Alves, Sami Khedira vagy éppen Emre Can esetében is –, s bár messze nem ingyen, de megszerezték a földkerekség jelenlegi leghatékonyabb futballistáját, aki korábban mozdíthatatlannak tűnt a Real Madridból.

A lépés történelmi tett lehet.

Sokan elemezték már korábban a CR7 szerződtetésével együtt járó pozitív gazdasági folyamatokat, így ezt most hagyjuk is. Sportszakmai értelemben a portugál választása első körben a Juve számára fontos, olyan jelzés a világ labdarúgásának és főszereplőinek, hogy gyertek, itt van a Serie A, amely él és virul, nem rosszabb, mint a Bundesliga vagy éppen a La Liga, van itt négy-öt versenyképes csapat, amely meghatározó lehet Európában.

Olaszhonban most erre van a legnagyobb szükség, mert akkora válság talán nincs is, mint amekkora már volt néhányszor a futball ottani történetében, ám tény, az elmúlt években megtépázódott a presztízse: az első osztály elvesztette a varázsát, a válogatottból hiányoznak a kreatív klasszisok, a csapat így ki sem jutott az oroszországi világbajnokságra. Az itáliai futballnak most kell a lendület, a lökés, amelyet a világklasszis Cristiano Ronaldo és az általa kiváltott pezsgés indíthat el.

Ha a múltban kutakodunk, kiderül: az olaszok néhányszor már felálltak a padlóról jóval nagyobb ütések, sőt kiütések után is. A második világháborút követően, 1949-ben a Torino futballcsapatát szállító repülőgép lezuhant, a játékosok közül senki sem élte túl a balesetet, a tragédiában a válogatott gerince veszett oda. Csaknem két évtized kellett, amíg az olasz csodataktika, a sokak által szitokszóként használt catenaccio visszaemelte a világ élvonalába az ottani labdarúgást, amely azonban a hetvenes évek végén a bűnszervezetek és a korrupció – ismertebb nevén: a totóbotrány – miatt szépen újra elsüllyedt.

A Milant és a Laziót 1980-ban a „Totonero” következményeként visszasorolták a második vonalba, játékosok tömkelegét tiltották el, többek között a legjobb olasz csatárt, Paolo Rossit is, mégpedig három esztendőre. Aztán az olasz szövetség belátta, hogy a példastatuálás sok mindenre jó, de arra nem, hogy eredményes legyen a válogatott, így Rossi büntetését két évre csökkentette, aki így ott lehetett az 1982-es spanyolországi világbajnokságon. S ha már ott volt, minden rossz előjel ellenére hozzásegítette csapatát a vb-címhez, hiába tartotta mindenki a legnagyobb favoritnak Brazíliát vagy éppen Németországot. Rossi gólkirály lett, az olasz futball pedig a következő húsz évre elfoglalta vezető helyét a sportágban.

A legjobb játékosok egytől egyig a Serie A-t választották, a nyolcvanas évek közepén a Platini-féle Juventus, a végén a holland triumvirátus (Gullit, Van Basten, Rijkaard) vezérelte Milan volt Európa legjobb csapata, és még nem is ejtettünk szót a Maradona-fémjelezte Napoliról vagy a Matthäust, Klinsmannt, Brehmét foglalkoztató Internazionaléról. A csodás kilencvenes évek eleje a Milané, a vége a Juventusé volt, de még 2003-ban is olasz házidöntőt rendeztek a BL-ben, éppen utóbbi két együttes részvételével.

És talán ment is volna minden így az idők végezetéig, ha nem robban ki 2006-ban a calciopoli, azaz a vesztegetési botrány, és ki nem derül, hogy az olasz futball nem tisztult meg, a bajnokság a klubvezetők olcsó játékszere, akik a játékvezetőket is a markukban tartják. Az olasz válogatott úgy utazott el a németországi világbajnokságra, hogy a Juventust visszasorolták a Serie B-be, az élvonalban nem hirdettek győztest, és még annak is besározódott a neve, aki életében még csak nem is füllentett.

Azonban Buffon, Cannavaro, Pirlo, Totti és Del Piero túl jó futballista volt ahhoz, hogy egy kis daccal felvértezve ne nyerje meg a vb-t, irányt mutatva ezzel az olasz futballnak a túléléshez. José Mourinho Intere 2010-ben még futott egy nagyot, és megszerezte a Bajnokok Ligája-trófeát, és csak ezután köszöntött be a viszonylagos sötétség.

Igaz, hogy pokoljárása után a Juventus ekkor kezdte meg Antonio Conte vezetésével a felemelkedést és a tudatos építkezést, de közben például Milánóban mindkét klubnál érthetetlen átigazolási politikával, folyamatos mellényúlásokkal rombolták le a nimbuszt, s apasztották le alaposan a kasszát is. Ráadásul kiöregedtek a 2006-os sztárok, és nem volt minőségi utánpótlás.

Európa pedig beárazta a Serie A-t, a világklasszisok elkerülték Olaszországot, csak meccset játszani jártak oda. A szövetség, utolsó lépésként, az eredményt soha el nem érő Gianpiero Ventura szövetségi kapitányi kinevezésével elérte azt, hogy a squadra azzura az oroszországi világbajnokság felhígult mezőnyébe sem jutott el. Az idős edzőnek annyira nem volt tekintélye, hogy a svédek elleni pótselejtező visszavágóján Daniele De Rossi nem volt hajlandó beállni a hajrában, inkább a mellette ülő, érthetetlenül mellőzött Lorenzo Insignére mutogatott, hogy őt cserélje be a kapitány – talán ő valóban segíthetett volna a támadásban teljesen impotens csapaton.

Ilyen körülmények között valóságos ajándék, hogy Cristiano Ronaldo madridi konfliktusai után új kalandra vágyott, és miután Angliában és Spanyolországban már a csúcsra ért, megpróbálja ugyanezt Itáliában is egy nem kevésbé patinás liga együttesében, az olasz klubfutball jelenleg kimagaslóan legjobb csapatában. Torinói szerződtetése valóban hívószó, jelzés lehet másoknak, a milánói csapatoknál már nem hiánycikk a pénz, paripa, fegyver, Nápolyban és Rómában is impozánsak a tervek; az olasz futball visszakerülhet az őt megillető helyre.

Hétvégétől már itt a varázslat, rajtol a Serie A, s néhány éven belül kiderül, valóban új időszámítás kezdődött-e 2018 nyarán.