Maraspadori és Kvaradona – Bodnár Zalán publicisztikája

Az olasz bajnoki idény előtti beharangozókban itt, a Nemzeti Sportban vagy a Sportrádióban rendre azt hangoztattam, hogy milánói versenyfutást várok a scudettóért, a Juventust nem tartom bajnokesélyesnek, az alaposan megerősített Romát ellenben igen. És többször értekeztem arról, hogy az idényben a legnagyobb visszaesést a Napolitól várom, amelynek a kerete iszonyatosan meg- gyengült, az újonnan szerződtetett játékosok között nincsenek nagy spílerek, többnyire ismeretlen nevek. Ráadásul arról érkeztek hírek, hogy a klubot az ezredforduló idején látott hanyatlásából feltámasztó, a Serie C-ből az A-liga élcsapatai közé visszavezető tulajdonos, Aurelio de Laurentiis is megválni készül az egyesülettől.

Ehhez képest október közepén azt látjuk, hogy a címvédő Milan még úgy-ahogy tartja magát, az Inter és a Juventus jócskán a várakozás alatt teljesít, és a Roma is rendre lábon lövi magát – ezzel szemben a Napoli szárnyal. Nemcsak az olasz bajnokságban, hanem Európában is. Nem túlzás kijelenteni, hogy pillanatnyilag ott van a kontinens legjobb formában lévő csapatai között a Manchester Cityvel, az Arsenallal vagy a Real Madriddal együtt. Mentségemre szolgáljon, nem csupán nekem kell meakulpáznom a Napoli előzetes outsi­derré minősítése miatt, így kénytelen tenni a teljes olasz és európai sportsajtó is. Szórhatjuk a hamut a fejünkre.

Na de mire is gondolhattunk volna előzetesen, mint mély válsággal járó korszakváltásra azok után, hogy a scudettót éveken át hiába hajszoló déli együttes a nyáron csaknem minden emblematikus játékosától megvált?! Mint már néhány hónappal korábban tudni lehetett, a hihetetlenül technikás Európa-bajnok balszélső, Lorenzo Insigne Kanadába szerződött. A támadósor másik oldaláról a 106-szoros belga válogatott jobbszélső, Dries Mertens a Galatasarayba távozott, és a világ egyik legjobb belső védőjének számító szenegáli Kalidou Koulibaly is engedett a dúsgazdag kérők évek óta tartó udvarlásának, immár elfogadta a Chelsea busás ajánlatát.

Mely csapat tudná kiheverni, hogy a holt szezonban ennyi vérveszteséget szenved?

Merthogy a távozók helyére érkezők nevének hallatán mindenki csak a füle tövét vakargatta. A Chelsea-hez 38 millió euróért távozó Koulibaly posztjára érkezett apróért, hárommillió euróért a Fenerbahcétól a 25 éves dél-koreai belső védő, Kim Min Dzse. Hogy kicsoda? Nehéz volt elképzelni, hogy megüti az olasz élvonal szintjét. De érte ugye legalább csak hárommillió eurót adtak, ám mire fel dobtak ki tízmillió eurót a Dinamo Batumi 21 éves grúz támadójáért, Hvicsa Kvarac­heliáért? Senki sem értette, mi folyik Nápolyban. Védhető döntésnek talán csak azt lehetett nevezni, hogy kölcsönvették a Sassuolo 22 éves középcsatárát, Giacomo Raspadorit, akit Roberto Mancini szövetségi kapitány is magával vitt a 2021-es Európa-bajnokságra, igaz, csak tizenöt percet adott neki egyetlen meccsen – ő viszont egyértelműen csak Victor Osimhen cseréjének érkezett.

Legelőbb Kvarachelia hívta fel magára a figyelmet, valósággal berobbant a Serie A-ba a grúz fenegyerek. Első bajnokiján rögtön szerzett egy gólt a Hellas Verona otthonában, majd a másodikon a Monza ellen már duplázott, két bődületesen nagy góllal. Mivel a neve egyébként is megjegyezhetetlen és kimondhatatlan (pedig legfőbb ideje elkezdeni gyakorolni!), a nápolyi nép el is keresztelte nyomban Kvaradonának, az mégiscsak szebb asszociációkat kelt arrafelé. Azóta is csodát csodára halmoz. A Liverpool elleni BL-csoportmeccsen szabályosan bolondot csinált a világ legjobb jobbhátvédjei közé sorolható Trent Alexander-Arnoldból, megkerülős cselekkel és egyéb mutatványokkal alázta. Aznap, pályafutása első BL-meccsén még csak gólpasszal járult hozzá a Liverpool 4–1-es legyőzéséhez, a harmadik csoportmeccsen, az Ajax 6–1-es amszterdami megsemmisítésekor már megszerezte első BL-gólját is. A bajnokságban is termel szépen, a Napoli mezében játszott első tizenegy tétmeccsén hat gólt szerzett és négy gólpasszt adott. Nem csoda, hogy augusztusban ő lett a hónap játékosa a Serie A-ban. Szeptemberben pedig Kim Min Dzse, aki már el is feledtette Koulibalyt a szurkolókkal. A dél-koreai bekk egyébként az ESM-nél (Európai Sportmédia) is bekerült a szeptemberi európai álomcsapatba a sportújságírók szavazatai alapján.

A Napoli élen áll az olasz bajnokságban, olyan skalpjai is vannak már, mint a címvédő Milan, amelyet 2–1-re győzött le a San Siróban. A BL-ben immár az egész földrész ámulatát kivívta, a Liverpool elleni 4–1 és az Ajax elleni 6–1 között még Glasgow-ban elintézte a Rangerst is (3–0), így három forduló után maximális pontszámmal, 13–2-es gólkülönbséggel vezeti a csoportját. Mind a bajnokságban, mind a BL-ben a Napolinak van a legtöbb pontja (utóbbiban hármas holtversenyben), a legtöbb gólja és a legtöbb kapura lövése is.

A fentebb említetteken kívül olyan játékosok nyújtanak kiemelkedőt, akiktől senki sem várta. A lengyel Piotr Zielinski úgy irányít a támadók mögött, mintha világklasszis lenne. A kameruni André-Frank Zambo Anguissa labdák sokaságát szerzi védekező középpályásként, majd előremegy, és lazán bevág egy-két gólt. De mindkettőjüknél jobban dicséri Luciano Spalletti vezetőedző a szlovák Stanislav Lobotkát, aki szintet lépett az idén, igazi vezér a középpályán. Aztán ott van elöl Giacomo Raspadori. Mint említettük, Victor Osimhen mögé hozták cserecenternek, ám a nigériai csatár öt meccs után megsérült. Voltak olyan vélemények, hogy az előző házi gólkirály, Osimhen nélkül semmire sem megy a Napoli, ám a legnagyobb természetességgel előlépett Raspadori (amikor lecserélik, Giovanni Simeone szerzi a gólokat, azt az érzést keltve, mintha mindenki azonnal pótolható lenne egy ugyanolyan jó beugróval) – és már senkinek sem hiányzik Osimhen. Nekünk is friss emlékeink vannak Raspadoriról, néhány hete ő szerezte az első olasz gólt a csoportgyőzelemről döntő Nemzetek Ligája-mérkőzésen a Puskás Arénában, előtte három nappal az ő találatával nyertek Anglia ellen, a bajnokságban is eredményes volt már, a BL-ben két meccsen három gólnál tart. Neki is megtalálták már a becenevét a nápolyi szurkolók: Maraspadori. Naná! Egyébként is egyre gyakoribb az „isteni Diegóhoz” hasonlítgatás, az Ajax szétcincálása után még Spalletti is úgy nyilatkozott: „Ma Diego Maradona is büszke lett volna a csapatra”.

Nyilván nem véletlen Maradona mind sűrűbb emlegetése és a hozzá kapcsolódó párhuzamok. Eddig csak az argentin csillaggal a csapatban tudott bajnoki címet (1987, 1990) és európai kupát (UEFA-kupa, 1989) nyerni a Napoli. Márpedig ebben az idényben immár aligha lehet más a cél, mint begyűjteni egy nagy trófeát odahaza vagy Európában, az eddigi szereplés minden reményre feljogosítja a csapatot.

Bökkenő persze még bőven lehet. Mindenekelőtt az, hogy a trófeákat tavasszal kell megnyerni, nem pedig kora ősszel. A Napoli most annyira összeállt, hogy úgy tetszik, minden megy, mint a karikacsapás. De sohasem jó idő előtt ellőni a puskaport. A négyeseket, hatosokat a BL-ben célszerűbb volna a tavaszra tartalékolni, már persze ha ezek tartós cikkek lennének. Az év szokatlan szakában sorra kerülő novemberi-decemberi világbajnokság nagyon kettétöri a klubidényt, több mint egy hónapra leállnak a bajnokságok és a kupasorozatok, nyilvánvaló, hogy a januári folytatásban derül majd ki, melyik csapatnak milyen tartalékai vannak. És nyilván jönnek majd azok a napok, amikor minden labda kifelé pattan.

De arról a hídról majd akkor ugrunk le, mondhatnák arrafelé. A nápolyi ember amúgy is olyan, hogy akkor is vidám, ha az égvilágon semmi oka sincs rá. Miért aggódjon hát már most a tavasz miatt, miközben még a tél sincs itt? Miért ne élvezze ki, hogy most kifogyhatatlannak tetszik az üzemanyag a Vespából? Miért ne ünnepelje, hogy legalább három évtizede nem volt ilyen vakítóan és szerelmesen kék az ég a Nápolyi-öböl fölött?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!