Italia '90, te vagy az? – Bodnár Zalán publicisztikája

Ma kezdődik a végjáték a labdarúgó európai kupasorozatokban. Kedden és szerdán a Bajnokok Ligájában rendeznek elődöntőt, csütörtökön az Európa-ligában és az Európa-konferencialigában. Tizenkét csapat reménykedhet még tehát, hogy kontinentális kupát nyer – közöttük öt olasz. A 2022-es bajnok AC Milan és a 2021-es aranyérmes Internazionale a legrangosabb sorozatban, a BL-ben vitézkedik – és éppen egymás testén át juthat be az isztambuli döntőbe, első párharcukra szerdán kerül sor, hivatalosan a Milan pályaválasztása mellett –, a Juventus és az AS Roma az El elődöntőjében van érdekelve, a Fiorentina az Ekl legjobb négy csapata között küzd.

A tizenkét elődöntősből tehát öt olasz, még mindig ízlelgetni kell ezt az információt (az itáliai futball elfogult híveként jelenthetem: nyami, finom!). Az összkép érdekében: a mezőnyben van még két angol (Manchester City, West Ham United), egy német (Bayer Leverkusen) és két spanyol (Real Madrid, Sevilla) csapat a többi topligából, illetve egy-egy svájci (Basel) és holland (AZ Alkmaar) együttes. Vagyis éppen annyi csapatot ad a Serie A e szakaszban, mint a Premier League, a Bundesliga és a La Liga együttvéve. Totális és szokatlan olasz uralom.

Hogy mennyire szokatlan, összeszámoltam, hány olasz klub szerepelt az európai elődöntőkben a legutóbbi olasz BL-győzelem, az Internazionale 2010-es sikere óta, íme: 2011 – 0; 2012 – 0; 2013 – 0; 2014 – 1; 2015 – 3; 2016 – 0; 2017 – 1; 2018 – 1; 2019 – 0; 2020 – 1; 2021 – 1; 2022 – 1.

Tehát tizenkét idény alatt összesen kilenc együttes, most meg egy idényben öt! Rendben, a Konferencialigának a jelenlegi csak a második kiírása, de akkor sem sokkal jobb a leltár olasz szempontból, ha a BL-negyeddöntőket is belevesszük, hogy az El-elődöntőkkel együtt ugyanúgy tizenkét csapattal számolhassunk: 2011 – 1; 2012 – 1; 2013 – 1; 2014 – 1; 2015 – 3; 2016 – 0; 2017 – 1; 2018 – 2; 2019 – 1; 2020 – 2; 2021 – 1; 2022 – 1.

Persze egyelőre ez még csak részsiker, könnyen lehet, hogy ennek ellenére egyetlen trófeát sem visz haza olasz gárda, simán elképzelhető, hogy ismét csak angol és spanyol klubok örülhetnek a végén, mint az elmúlt évtizedekben általában. Hiszen a BL-ben a Manchester City–Real Madrid párosítást tekintik a legtöbben az előrehozott döntőnek, az El-ben a Sevilla igazi specialista, most is favoritnak tekinthető, és nyilván az Ekl-serleg is lehet a West Ham Unitedé.

Ha tudnánk, hogy egyetlen sorozatban ér majd célba Serie A-együttes, arra tippelnénk, hogy az öt közül éppen a leggyengébb, vagyis a Fiorentina lesz az. A firenzeiek a Basellel meccselnek az Ekl-döntőbe jutásért, és minden esélyük megvan a továbbjutásra. A bajnokság első felében kemény időszakot élt át a Viola, még a kiesés réme is fenyegette a bajnokságban, de az idény végére remekül összeállt, most már feljött a nyolcadik helyre, és bejutott az Olasz Kupa döntőjébe is. Pillanatnyilag azt hiszem, első számú esélyese a harmadik számú UEFA-sorozatnak.

Az Európa-ligában sem reménytelen bízni egy Juventus–Roma olasz házi döntőben, már csak a finálé helyszíne, a Puskás Aréna miatt is üdvös forgatókönyv lenne ez, gyanítom, a torinói és a római klubnak is több szurkolója van Magyarországon, mint a Sevillának és a Leverkusennek. Ugyanakkor tartom, hogy a Sevilla a favorit, mint a sorozat legtöbbszörös győztese és mint a Manchester United elbúcsúztatója.

A Bajnokok Ligájában is nehéz elképzelni végső olasz győztest a címvédő Real Madrid és az Erling Haalanddal feltuningolt Manchester City mellett, de már az is nagy fegyvertény, hogy biztosan lesz finalista itáliai csapat Isztambulban (ahol a Milannak van egy rendezetlen számlája...), az Inter 2010-es diadala óta csak a Juventus jutott be a döntőbe 2015-ben és 2017-ben, de mindkettőt elveszítette. A Napoli negyeddöntőbeli kiverésekor még a Milan tetszett esélyesebbnek erre, ám az utóbbi hetekben Simone Inzaghi együttese rálépett a gázra, így teljesen megjósolhatatlan az olaszos BL-összecsapás kimenetele, pláne úgy, hogy Rafael Leao sérülés miatt vélhetően nem játszhat.

Szóval nincs garancia arra, hogy új trófeák is kerülnek az olasz klubok vitrinjeibe, de azt gondolom, mostantól bármi történik is (a BL-döntős szereplés már tuti), ez már biztosan sikeridénye lesz az itáliai klubfutballnak.

A nagy kérdés az, hogy ez egy „kifutott” éve a calciónak, vagy tartósan sikeres marad, és el lehet könyvelni, hogy újabb fényes fejezete kezdődik az olasz labdarúgásnak, s visszatér azokba a magaslatokba, amelyekben a kilencvenes években járt. És hát ezzel függ össze az az alapkérdés, hogy minek köszönhető az idei remek széria. Mert túl sok előjele nem volt, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a Roma Ekl-diadala révén tavaly májusban tizenkét év után újra európai kupát nyert egy olasz együttes.

A La Gazzetta dello Sportot is foglalkoztatta a téma az elmúlt hetekben, és azt a magyarázatot adta, hogy az egy-másfél évtizedes hanyatlás után az itáliai klubok ráébredtek, hogy ha már gazdaságilag nem versenyezhetnek a Premier ­League-gel, a spanyol óriásokkal vagy a PSG-vel, a saját útjukat kell járniuk. Letértek arról a ­rossz ösvényről, hogy drágán vásároljanak sztárokat, és inkább a know-how-ra alapoztak, hiszen az olasz edzők továbbra is a legképzettebbek és a legkeresettebbek a világon, újra tekintélye lett a jó védekezésnek, és kiderült, hazai tehetségből sincs olyan nagy hiány, mint gondolták, legalábbis nem rosszabb a helyzet a többi topligához képest a saját nevelésű játékosok terén (Franz Beckenbauer mondta egyszer, hogy tehetségtelen olasz még nem született). Azt már én teszem hozzá: talán arra is ráébredtek, hogy miután a híres, gazdag olasz családok által irányított klubmodellnek a globalizáció korában befellegzett, felesleges azt várniuk, hogy amint mind elkelnek a Premier League-klubok, az amerikai, kínai és arab nagybefektetők látókörébe kerülnek majd az itáliai egyesületek, mert bár a folyamat lezajlott Olaszországban is, nemigen tudtak olyan volumenű befektetőket odacsábítani, mint Nasszer al-Kelaifi, Roman Abramovics vagy Manszúr sejk.

Az még a jövő zenéje, hogy tényleg kilábalt-e a válságból az itáliai klubfutball, de az biztos, hogy most az olaszok ismét olyan lázban égnek, mint a dicsőséges kilencvenes években, amikor háromszor is előfordult, hogy mindhárom akkori kupasorozat döntőjében volt Serie A-csapat. És majdnem négyszer is, mert 1999-ben, amikor a Lazio megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK), a Parma pedig az UEFA-kupát, a Juventus is összesítésben 3–1-re vezetett már a BL elődöntőjének második meccsén a Manchester United ellen. Előtte 1994-ben a Milan felmosta a padlót a BL-döntőben a Barcelonával (4–0), a Parma KEK-finalista volt (0–1 az Arsenal ellen), az Inter pedig UEFA-kupát nyert (1–0 a Salzburggal szemben). Egy évvel korábban a Parma KEK-diadala mellett (3–1-re győzte le a Royal Antwerp csapatát), a Juventus UEFA-kupa-győztes lett (3–1-re verte meg a Dortmundot), és csak azért nem vált teljessé a kép, mert a Milan 1–0-ra elveszítette a BL-döntőt a Marseille ellenében.

A leginkább persze arra vágynak a calcio hívei, hogy megismétlődjön a felejthetetlen 1990-es kupavarázs – merthogy az Italia '90 „márkanév” nem csak azt takarta, hogy abban az évben Olaszországban rendezték a világbajnokságot. Abban az esztendőben ugyanis a BL elődjét, a BEK-trófeát a Milan szerezte meg a Benfica 1–0-s bécsi legyőzésével (a sorozat másik olasz csapata éppen az Inter volt a bajnok jogán), a KEK-et a Sampdoria az Anderlecht elleni 2–0-val (szegény Gianluca Vialli duplájával), az UEFA-kupában meg Juventus–Fiorentina döntőt rendeztek (3–1, 0–0).

És ugye emlékeznek, hogy ebben a mezőnyben, amelyben ott volt a BEK-győztes Milan, a KEK-nyertes a Sampdoria lett, az UEFA-kupában pedig a Juventus diadalmaskodott, melyik együttes nyerte meg az olasz bajnokságot?

Persze hogy a Napoli. Amely 33 év után a napokban lett újra bajnok.

Mi ez, ha nem égi jel?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!