Kilátás a Vezúvról – Csinta Samu publicisztikája

Veszélyesen él a Napoli, és ebből akkor sem engedek, ha e sorok írása után néhány órával harmadik bajnoki címét nyeri az olasz együttes, a papírformának megfelelően minimum egy pontot szerezve az Udinese ellen az olasz bajnokság 33. fordulójában. Ott lent, délen többnyire így zajlik az élet, van is belőle baj elég, az agónia és az eksztázis közötti féllépésnyi távolságot egyetlen másodperc alatt képesek áthidalni az emberek. Nemcsak a stadionokban, hanem a szolidabb, polgáribb helyeken és körülmények között is. Ha meg 33 évnyi böjt után kerül karnyújtásnyi közelségbe a bőség tálja, akkor annak legalább annyira nehéz ellenállni, mint a sonkaszeleteknek húsvét előestéjén.

A Serie A múlt hétvégi, 32. fordulójában a Napolinak érintésközelben volt a scudetto, csak a kiesési gondokkal terhelt „pici” Salernitanát kellett volna megvernie a Diego Armando Maradona Stadionban. A futball-lélektan azonban még egyszer megmutatta, sosem szabad lebecsülni, nincs az az egyértelmű helyzet, amely időről időre ne állhatna a feje tetejére. Az óvatosságszenzor minden okos készülődés ellenére is képes kikapcsolni, a szurkoló számára pedig főként nem kötelező faktor. Ő ilyen helyzetben már előző este bajnokként tér nyugovóra, reggel végképp úgy ébred, napközben szinte rutinszerűen lakja be a mennyei állapotot. Késő este aztán az ellenfél utolsó pillanatban szerzett góljától zokogva, a sors ujja után tekingetve fürkészi a sötétlő eget. A beteljesülés elnapolva.

Ahogy a tudósító írta, frenetikus hangulatban, telt ház előtt csapott össze a Napoli a „csikóhalakkal”. Annak tudatában, hogy győzelem esetén már hat fordulóval az idényzárás előtt véglegesíti története harmadik bajnoki címét, miután a második helyen álló Lazio előzetesen kikapott az Intertől. Aztán jöhet a június 4-i utolsó fordulóig tartó szakadatlan ünneplés, amikor a momentán tök­utolsó, de mindenképpen biztos kiesésre álló Sampdoria ellen hazai pályán lehet búcsúzni a majdnem tökéletes idénytől. Hogy hová fokozható még az ünneplés, fogalmam sincs, de bízzunk a nápolyiakban, értenek ők a sokak számára érthetetlen dimenziók hétköznapiasításához is.

Jött azonban Boulaye Dia szép csavarása, és egy csapásra jégkorszak költözött a Vezúv alatt fortyogó katlanba. Ilyenkor mifelénk az embernek óhatatlanul a futballtörténelem nagy drámái, 1950 Maracanája, 1954 Bernje jut az eszébe, de a Napolinak, illetve az olasz futballnak is megvannak a maga apokalipszisai. A Napoli teljes fejre állásához valóban apokaliptikus történések kellenek. Tizenöt pontos előnyt ugyanis csak akkor lehet elveszíteni, ha a továbbiakban egyetlen pont sem kerül a zsákba, a Lazio pedig hibátlanul menetel. Nem túl életszerű forgatókönyv, de nem is zárható ki teljes mértékben.

Az eddigi 32 meccsen 79 pontot szerző, az olasz bajnokságot a sorok írásakor 15 pontos előnnyel vezető, 68-22-es gólkülönbséget regisztráló, azaz a legeredményesebb, egyben a legkevesebb gólt kapó Napoli teljesítménye a felsorolt paramétereket tekintve máris minden rekordot megdöntött, beleértve a Maradona által Nápolyba varázsolt bajnoki címek kiegészítő adatsorait is. Persze ha nem érnek célba, akkor a kutya sem fog emlékezni a lenyűgöző számokra, de ez egyelőre nem több elméleti lehetőségnél, és valószínűleg meg is marad ezen a szinten.

Amikor csaknem két évvel ezelőtt Aurelio De Laurentiis, a Napoli elnöke bejelentette, hogy Luciano Spalletti lesz a csapat edzője, senki sem borítékolta volna, hogy 2023 májusának elején hasonló „gondokkal” szembesülnek a szurkolók. Mondjuk ki, akkor inkább úgy tűnt, hogy a tulaj újabb rovátkát húzott „bűnlistájára”. A Gennaro Gattusót váltó mester akkor már két éve volt felejtőkúrán az Internél lehúzott két évet követően, Nápolyban viszont minden eddigi eredményét felülmúlhatja – bár az AS Romával szerzett két olasz kupa sem megvetendő –, sőt, minden eddigi balsikerét feledtetheti. A legjobbkor nyúlt érte De Laurentiis, miután a Napoli a 2020-2021-es Serie A utolsó fordulójában lecsúszott a Bajnokok Ligája-indulást érő helyezésről, így a következő évadban csak az Európa-ligában állhatott rajthoz.

Most viszont mindenki bajnokként tekint rá, a két fordulóval előbbi, Juventus elleni győzelmet követően a torinóiak edzője, Massimiliano Allegri ki is mondta: „Elismerésem a Napolinak, megérdemelten nyerte meg a scudettót.” Ezek után – persze ettől függetlenül is – aligha lep meg bárkit, hogy egész Nápoly ünnepelt az elmúlt héten, sőt, a nápolyi drukkerek jelképesen el is temették riválisaikat. Az ellenfelek sáljaival ellátott koporsó mellé a többi csapat címereivel ellátott sírjelző kereszteket tettek, a mögötte látható molinón pedig ez szerepelt: „Egész Olaszországnak elviselhetetlen fájdalom. Ennyi év után keresztre feszítettünk benneteket.” Aki nem érezné: benne zeng ebben minden frusztráció, amelyet a déli csapatok táplálnak a római és az északi klubokkal szemben.

A szurkolóktól persze a legkevésbé vár el bárki is higgadtságot, nekik az a dolguk, hogy szalonképesen őrült eszközökkel tüzeljék kedvenceiket. Az már kicsit aggasztóbb, hogy a Torinóból hazafelé repülő, majd a buszozó csapat is úgy ünnepelt, mintha máris a dicsőségek falán lenne az újabb bajnoki trófea. Spalletti bizonyára csapata önbizalmát növelendő engedte meg magának, hogy ilyeneket mondjon a Gazzetta dello Sportnak: „Amikor fontos meccset nyersz meg ilyen szintű ellenféllel szemben az idény ezen részében, az nagy lépés a végső győzelem felé. A játékosok ünnepeltek egy kicsit, ilyenkor a boldogságtól percek alatt meggyógyulnak. Még várnunk kell, hogy pezsgőt bontsunk, de elismerésem a csapatnak, hogy egy kis könnyelműségtől eltekintve jó meccset játszott, pedig a Bajnokok Ligájából való búcsú miatt kétezer más gondolatunk lehetett.”

A Salernitana ellen nem jött be a motivációs beszéd, az önbizalommal azonban látszólag nem volt gond. Az együttes egyik aktuális sztárja, a mindössze 21 éves grúz Hvicsa Kvarachelia viszont szinte állatorvosi lóként demonstrálta a koncentrációcsökkenés azon jeleit, amelyek könnyen végzetessé válhatnak. Akciói során szinte tudomást sem vett a társakról meg arról az apróságról, hogy a futball mégiscsak csapatjáték, és bár így is szerezhetett volna legalább két gólt, viszonyulásáról ordított a fékevesztett önzés.

A nagy, talán utolérhetetlen előd, Diego Maradona – a Kvaradona becenév arra utal, hogy a grúz szupertehetséget máris hozzá méricskélik – házfalakról nézegeti, mit művelnek az utódok. Az elsőt még 1990-ben festették, amikor a Napoli megnyerte a második scudettót. A naiv ikonfestők láttatásmódjára emlékeztető alkotás szerzője egy kicsi kép alapján készítette a monumentális művet, amelynek létrejöttét a negyed lakóinak adományából finanszírozták. Mindössze három nap és két éjszaka alatt született meg a mű, az éjszakai munka lehetőségét a helyiek autólámpái biztosították. Némi „istentelenség” is érte, időközben valamelyik lakó épp Diego arcára vágatott ablakot. Nincsenek információnk afelől, hogy az illető túlélte-e a merényletet, 2017-ben mindenesetre visszaállították az eredeti állapotot.

Nem tartom életszerű változatnak – no meg a tűzzel sem érdemes a végletekig játszani –, hogy a Napoli azzal a tudattal készült volna pályára lépni csütörtök este a Dacia Arenában, hogy majd hazai pályára költözteti a bajnoki aranyat biztossá tevő győzelmet megosztott főszerepben a Fiorentinával. Szóval, ha tovább napolódik a döntés, azt a futball örök kiszámíthatatlanságának bizonyítékaként tudhatjuk be. Arra viszont nagy tétben fogadnék, hogy a nápolyi szurkolók már rég dolgoznak Az Éjjel soha nem érhet véget című Soho Party-dal olasz változatán.
Veszélyesen él a Napoli, és ebből akkor sem engedek, ha e sorok írása után néhány órával harmadik bajnoki címét nyeri az olasz együttes, a papírformának megfelelően minimum egy pontot szerezve az Udinese ellen az olasz bajnokság 33. fordulójában. Ott lent, délen többnyire így zajlik az élet, van is belőle baj elég, az agónia és az eksztázis közötti féllépésnyi távolságot egyetlen másodperc alatt képesek áthidalni az emberek. Nemcsak a stadionokban, hanem a szolidabb, polgáribb helyeken és körülmények között is. Ha meg 33 évnyi böjt után kerül karnyújtásnyi közelségbe a bőség tálja, akkor annak legalább annyira nehéz ellenállni, mint a sonkaszeleteknek húsvét előestéjén.

A Serie A múlt hétvégi, 32. fordulójában a Napolinak érintésközelben volt a scudetto, csak a kiesési gondokkal terhelt „pici” Salernitanát kellett volna megvernie a Diego Armando Maradona Stadionban. A futball-lélektan azonban még egyszer megmutatta, sosem szabad lebecsülni, nincs az az egyértelmű helyzet, amely időről időre ne állhatna a feje tetejére. Az óvatosságszenzor minden okos készülődés ellenére is képes kikapcsolni, a szurkoló számára pedig főként nem kötelező faktor. Ő ilyen helyzetben már előző este bajnokként tér nyugovóra, reggel végképp úgy ébred, napközben szinte rutinszerűen lakja be a mennyei állapotot. Késő este aztán az ellenfél utolsó pillanatban szerzett góljától zokogva, a sors ujja után tekingetve fürkészi a sötétlő eget. A beteljesülés elnapolva.

Ahogy a tudósító írta, frenetikus hangulatban, telt ház előtt csapott össze a Napoli a „csikóhalakkal”. Annak tudatában, hogy győzelem esetén már hat fordulóval az idényzárás előtt véglegesíti története harmadik bajnoki címét, miután a második helyen álló Lazio előzetesen kikapott az Intertől. Aztán jöhet a június 4-i utolsó fordulóig tartó szakadatlan ünneplés, amikor a momentán tök­utolsó, de mindenképpen biztos kiesésre álló Sampdoria ellen hazai pályán lehet búcsúzni a majdnem tökéletes idénytől. Hogy hová fokozható még az ünneplés, fogalmam sincs, de bízzunk a nápolyiakban, értenek ők a sokak számára érthetetlen dimenziók hétköznapiasításához is.

Jött azonban Boulaye Dia szép csavarása, és egy csapásra jégkorszak költözött a Vezúv alatt fortyogó katlanba. Ilyenkor mifelénk az embernek óhatatlanul a futballtörténelem nagy drámái, 1950 Maracanája, 1954 Bernje jut az eszébe, de a Napolinak, illetve az olasz futballnak is megvannak a maga apokalipszisai. A Napoli teljes fejre állásához valóban apokaliptikus történések kellenek. Tizenöt pontos előnyt ugyanis csak akkor lehet elveszíteni, ha a továbbiakban egyetlen pont sem kerül a zsákba, a Lazio pedig hibátlanul menetel. Nem túl életszerű forgatókönyv, de nem is zárható ki teljes mértékben.

Az eddigi 32 meccsen 79 pontot szerző, az olasz bajnokságot a sorok írásakor 15 pontos előnnyel vezető, 68-22-es gólkülönbséget regisztráló, azaz a legeredményesebb, egyben a legkevesebb gólt kapó Napoli teljesítménye a felsorolt paramétereket tekintve máris minden rekordot megdöntött, beleértve a Maradona által Nápolyba varázsolt bajnoki címek kiegészítő adatsorait is. Persze ha nem érnek célba, akkor a kutya sem fog emlékezni a lenyűgöző számokra, de ez egyelőre nem több elméleti lehetőségnél, és valószínűleg meg is marad ezen a szinten.

Amikor csaknem két évvel ezelőtt Aurelio De Laurentiis, a Napoli elnöke bejelentette, hogy Luciano Spalletti lesz a csapat edzője, senki sem borítékolta volna, hogy 2023 májusának elején hasonló „gondokkal” szembesülnek a szurkolók. Mondjuk ki, akkor inkább úgy tűnt, hogy a tulaj újabb rovátkát húzott „bűnlistájára”. A Gennaro Gattusót váltó mester akkor már két éve volt felejtőkúrán az Internél lehúzott két évet követően, Nápolyban viszont minden eddigi eredményét felülmúlhatja – bár az AS Romával szerzett két olasz kupa sem megvetendő –, sőt, minden eddigi balsikerét feledtetheti. A legjobbkor nyúlt érte De Laurentiis, miután a Napoli a 2020-2021-es Serie A utolsó fordulójában lecsúszott a Bajnokok Ligája-indulást érő helyezésről, így a következő évadban csak az Európa-ligában állhatott rajthoz.

Most viszont mindenki bajnokként tekint rá, a két fordulóval előbbi, Juventus elleni győzelmet követően a torinóiak edzője, Massimiliano Allegri ki is mondta: „Elismerésem a Napolinak, megérdemelten nyerte meg a scudettót.” Ezek után – persze ettől függetlenül is – aligha lep meg bárkit, hogy egész Nápoly ünnepelt az elmúlt héten, sőt, a nápolyi drukkerek jelképesen el is temették riválisaikat. Az ellenfelek sáljaival ellátott koporsó mellé a többi csapat címereivel ellátott sírjelző kereszteket tettek, a mögötte látható molinón pedig ez szerepelt: „Egész Olaszországnak elviselhetetlen fájdalom. Ennyi év után keresztre feszítettünk benneteket.” Aki nem érezné: benne zeng ebben minden frusztráció, amelyet a déli csapatok táplálnak a római és az északi klubokkal szemben.

A szurkolóktól persze a legkevésbé vár el bárki is higgadtságot, nekik az a dolguk, hogy szalonképesen őrült eszközökkel tüzeljék kedvenceiket. Az már kicsit aggasztóbb, hogy a Torinóból hazafelé repülő, majd a buszozó csapat is úgy ünnepelt, mintha máris a dicsőségek falán lenne az újabb bajnoki trófea. Spalletti bizonyára csapata önbizalmát növelendő engedte meg magának, hogy ilyeneket mondjon a Gazzetta dello Sportnak: „Amikor fontos meccset nyersz meg ilyen szintű ellenféllel szemben az idény ezen részében, az nagy lépés a végső győzelem felé. A játékosok ünnepeltek egy kicsit, ilyenkor a boldogságtól percek alatt meggyógyulnak. Még várnunk kell, hogy pezsgőt bontsunk, de elismerésem a csapatnak, hogy egy kis könnyelműségtől eltekintve jó meccset játszott, pedig a Bajnokok Ligájából való búcsú miatt kétezer más gondolatunk lehetett.”

A Salernitana ellen nem jött be a motivációs beszéd, az önbizalommal azonban látszólag nem volt gond. Az együttes egyik aktuális sztárja, a mindössze 21 éves grúz Hvicsa Kvarachelia viszont szinte állatorvosi lóként demonstrálta a koncentrációcsökkenés azon jeleit, amelyek könnyen végzetessé válhatnak. Akciói során szinte tudomást sem vett a társakról meg arról az apróságról, hogy a futball mégiscsak csapatjáték, és bár így is szerezhetett volna legalább két gólt, viszonyulásáról ordított a fékevesztett önzés.

A nagy, talán utolérhetetlen előd, Diego Maradona – a Kvaradona becenév arra utal, hogy a grúz szupertehetséget máris hozzá méricskélik – házfalakról nézegeti, mit művelnek az utódok. Az elsőt még 1990-ben festették, amikor a Napoli megnyerte a második scudettót. A naiv ikonfestők láttatásmódjára emlékeztető alkotás szerzője egy kicsi kép alapján készítette a monumentális művet, amelynek létrejöttét a negyed lakóinak adományából finanszírozták. Mindössze három nap és két éjszaka alatt született meg a mű, az éjszakai munka lehetőségét a helyiek autólámpái biztosították. Némi „istentelenség” is érte, időközben valamelyik lakó épp Diego arcára vágatott ablakot. Nincsenek információnk afelől, hogy az illető túlélte-e a merényletet, 2017-ben mindenesetre visszaállították az eredeti állapotot.

Nem tartom életszerű változatnak – no meg a tűzzel sem érdemes a végletekig játszani –, hogy a Napoli azzal a tudattal készült volna pályára lépni csütörtök este a Dacia Arenában, hogy majd hazai pályára költözteti a bajnoki aranyat biztossá tevő győzelmet megosztott főszerepben a Fiorentinával. Szóval, ha tovább napolódik a döntés, azt a futball örök kiszámíthatatlanságának bizonyítékaként tudhatjuk be. Arra viszont nagy tétben fogadnék, hogy a nápolyi szurkolók már rég dolgoznak Az Éjjel soha nem érhet véget című Soho Party-dal olasz változatán.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!