Az utolsó szent rítus – Csillag Péter publicisztikája

Az 1960-as években az évszázados szokások, merev hagyományok, vallási kötöttségek tiszteletében élő Olaszországba is besöpört a lázadás szele. A régi rend és az új idők ütközésének szimbolikus jelenete az akkoriban szárnyaló Bologna FC 1963-as labdarúgóival készült csoportos interjú Pier Paolo Pasolini (1922–1975) író, költő, rendező Comizi d'amore (magyar változatban Beszélgetések a szerelemről) című filmjében. Giacomo Bulgarellit, Mirko Pavinatót és neves társaikat nem a gólokról, a mérkőzésekről, a taktikáról kérdezi a határokat feszegető művész-riporter, hanem szexuális életükről. Többnyire zavartan, szégyenlősen, szűkszavúan válaszolgatnak a máskor magabiztos bolognai futballcsillagok, az egy-két perces részletben pedig ott sűrűsödik a kor olasz társadalmának ellentmondásossága, a tabudöntögető szabadosság és a néha bigott ódivatúság között feszülő kontraszt, mintát kapunk az akkori huszonévesek stílusáról, nyelvezetéről, az edzéskörülményekről és nem utolsósorban Pasolini sajátos futballérdeklődéséről.

Az utóbbiról nekem ez volt első személyes tapasztalatom, a néhány évvel ezelőtti filmélmény óta törekszem a nagy hatású olasz gondolkodó és a labdarúgás kapcsolatának mélyebb rétegeit is megismerni. Elolvastam a napokban az olasz könyvpiacon 2020-ban kiadott válogatást az alternatív futballfilozófus tematikus cikkeiből (Il mio calcio), és nehéz volt nem észrevenni, az 1950-es, 1960-as, 1970-es években publikált írásokban találni néhány meglepően aktuális vagy áthallásos mondatot. Az olasz szövegből házi fordításban igyekszem itt tolmácsolni néhány részletet, felütésnek egy halála előtt nem sokkal, a hetvenes évek közepén rögzített megjegyzést: „Hogy a sport (a »circenses«) a nép ópiuma, tudvalévő. De miért kell ezt folyton ismételgetni, ha nincsen alternatíva? Máskülönben az ópium terápiás hatású is. Nem hiszem, hogy létezik lélekgyógyász, aki ellenezné. A szurkolóként eltöltött két óra a stadionban minden agresszivitásával és testvériességével együtt felszabadít.”

Pasolini vállaltan és végletesen elfogult volt a labdarúgás iránt. Bár valóságérzékelése nem hagyta cserben, a sportág minden visszásságát, bűnét feledtette saját vonzalma, érintettsége. „A sport olyan fontos szokásjelenség, hogy hiba lenne, ha az uralkodó osztály és az értelmiség nem törődne vele” – világított rá 1956-ban, személyes viszonyulására és az említett, „tudatosan elvakult” hozzáállására pedig 1969-es, az Il Tempo napilapban közzétett felháborodása a legpontosabb példa. „Alig akartam hinni a szememnek, elképedve olvastam a beszámolót a kerekasztal-beszélgetésről, amelyen néhány fiatal társaságában részt vett Helenio Herrera edző és Alberto Moravia író. Herrera azt mondja: »A futball – és általában a sport – arra kell, hogy visszatartsa a fiatalokat a tiltakozástól, megőrizze a munkások nyugalmát, megelőzze a forradalmat. Ahogyan Franco használja Spanyolországban a bikaviadalokat.« Ezt a hazugságot! És senki sem igazította ki a bődületes tévedést! [...] Herrera, anélkül, hogy észrevette volna, maradi és még csak nem is ellenszenves szégyentelenséggel leleplezte a futballt és általában a sportot: visszahúzó funkcióját, kiszolgáltatottságát a hatalomnak. Erről persze tudtunk. De hogy ilyen tisztán, nyersen és magabiztosan beszéljen róla valaki, elképzelhetetlen volt. [...] Ne értsenek félre, nem akarok olcsó moralista lenni. Én valóban megélem a sport ellentmondásosságát, űztem a sportot, követem ma is, mi több, bizonyos értelemben – ó, jaj – szurkolóként. Ahogyan vállalom azt is, hogy hallok egyfajta költészetet a butácska dalokban, a valóság eme durva megnyilvánulásaiban, amelyek ugyanakkor – miként Proust madeleine-je – képesek magukba sűríteni megélt éveink egyetlen pillanatának sokféleségét: mert igaz az is, hogy kevés dolog tudja előhívni olyan erővel az emlékeket, mint egy dal, legyen akármilyen csúnya is. [...] Visszatérve a futballhoz, ismerem valamennyi csapat összes játékosát, nem csupán a maiakat, a régebbieket is, figyelem a történéseket, híreket. Nem vonulok vissza tehát valamiféle elzárkózásba, ami egyet jelentene azzal, hogy az említett valóságot negatívnak vagy szégyenletesnek tartom. És éppen azért, mert teljesen benne vagyok, tudok vitatkozni róla a kívülálló, a gyanakvó makulátlansága nélkül. Megengedhetem magamnak, most az egyszer, hogy a történteken megbotránkozzam.”

Ahogyan egy családban könnyebb megbocsátani a testvér vagy a gyermek vétkét, Pasolini sem volt hajlandó a Herrera által feltárt mögöttes érdekeket a futball általános igazságának venni: a hűséges szurkoló akkor is kitart szeretett sportága mellett, ha az erkölcsi értelemben alacsonyabb osztályba zuhan. Látni persze a lelátóról a pályán zajló botladozást, a vasárnap délutáni meccsek varázsához mégsem fogható semmi. „A futballisták elkényeztetettek: fiatalságuk nagy részét félistenként élik le. Semmi sem hasonlítható a zsúfolásig telt stadionhoz. Még a mozikban látható, ezer meg ezer helyen vetített nagy reklámok hatása sem mérhető a szurkolók eleven, ordítozó és végső soron szívszakasztó tömegének hangjához. Sehol sincs olyan átlényegülés, mint a mérkőzésen, ahol az ember magát látja a példaképében. Megmagyarázható tehát a futballisták elkényeztetettsége.”

Pasolini finoman fogalmazva sem riadt meg attól, hogy véleményével megbotránkoztassa környezetét. Egy 1975-ös interjúban például a női labdarúgást kínos, majomszerű utánzásnak titulálta, más alkalommal a sportágat egyfajta valláspótlékként értelmezte: „A labdarúgás korunk utolsó szent megnyilvánulása. Végső soron rítus, még ha bizonyos értelemben menekülés is. Miközben más szent jelenségek, még a szentmise is, hanyatlóban vannak, a futball egyedüliként tartja magát. Átvette a színház helyét a látványosságok között. A mozi képtelen volt pótolni, a labdarúgás azonban igen. Mert mi a színház? Kapcsolat a hús-vér közönség és a színpad hús-vér színészei között. A moziban ezzel szemben a nézőtér hús-vér emberei csak a vászon fényeivel, árnyaival találkoznak. A labdarúgás ismét csak a való világ szórakozása, amelynek során a tribünök hús-vér szurkolói belehelyezkednek a pálya hús-vér játékosainak szerepébe, miközben a mérkőzés menete pontosan rögzített rend szerint zajlik. Ezért állítom, hogy ez maradt korunk utolsó hatalmas rítusa.”

Három éve a Nemzeti Sport Népsport mellékletében írtam arról az érdekességről, hogy Bologna híres szülöttjének meghatározó tinédzserkori élménye a sportágról éppen a Weisz Árpád vezette csapat bajnoki címeihez (1936, 1937) kötődik. A napfényes fiatalság éveire később így emlékezett: „A délutánok, amelyeket a Caprara mezőin végigfutballoztam (néha hat-hét órán át egyhuzamban, megszakítás nélkül, jobbszélsőként: barátaim néhány évvel később Stukasként emlegettek, édes és különös emlék), kétségtelenül életem legszebb idejeként őrződtek meg. Szinte gombócot érzek a torkomban, ha visszagondolok rájuk. Akkoriban a Bologna minden idők leghatalmasabb Bolognája volt, Biavatié és Sansonéé, Reguzzonié és Andreolóé (a pálya királyáé), Marchesié, Fedullóé, Pagottóé. Sohasem láttam szebbet Biavati és Sansone összjátékánál (Reguzzoni futballjának folytatását felfedeztem később Pascuttiéban). Micsoda vasárnapokat éltünk át a Stadio Comunaléban!”

Számos írásában reflektál az Olaszországban ősidők óta népszerű mérkőzésfogadás, a totocalcio körüli szokásokra. Ha az alábbi, 1960-as évek végi gondolatmenetet olvassuk, furcsa érzésünk támadhat: manapság, amikor a szélsőségesen elüzletiesedett futballiparágban már a Bajnokok Ligája és a formálódó Európai Szuperliga háborúzik egymással a szétroncsolt nemzeti bajnokságok torz bizniszváltozatai fölött, be kell látnunk, a több mint fél évszázados prófécia beteljesedett.

„Ha léteznének objektív, vagyis tudományos kritériumok a futballeredmények előrejelzéséhez, mindenki nyerne a totón. A totó azonban éppen a sportpróféciák teljes lehetetlenségét mutatja meg. Ezek fényében a labdarúgás jövőjéről kérdezni engem – szinte sértés. Úgy tűnik viszont, hogy könnyedén kijelenthetjük, a futball a közeljövőben egyre nagyobb fényűzésbe fordul. Ezt követeli meg az újkapitalizmus: bizonyos, hogy az emberek szabadidejüket mindinkább a sportra, mintsem az irodalomra fordítják. A kupák és a bajnokságok száma idővel növekszik. A nemzeti bajnokság mellett indul majd üzleti bajnokság is. A Lane Rossi-Vicenza csapata kettéválik, és lesz külön együttese a Lane Rossi gyapjúgyárnak, valamint a Vicenzának, a Juventus mellett pedig megalakul a FIAT csapata. Jut hely mindenkinek, mert a munkások nem is kívánhatnak többet, mint azt, hogy hetente kétszer mehessenek ki a stadionba, sőt akár háromszor. Ha azt kérdezik tőlem, hogy jóslatom optimista-e vagy pesszimista, a válaszom: pesszimista.”

Utólag ki kell igazítanunk a művész urat: inkább realista.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!