Százéves párizsi emlékeink – Berta Mihály publicisztikája

„Isten hozott itthon!” – hangzott a 2004-es athéni olimpia jelmondata, ami – hajazva az 1996-os angliai labdarúgó Európa-bajnokság „A futball hazatér” szlogenjére – akkor és ott azt jelentette, hogy a „magot” elvető tanítómesterek utódai örömmel és büszkén töltik be a gondoskodó és támogató rokon szerepét. Arról, hogy ez a familiáris attitűd financiálisan mit adott, illetve mit vett el a görögöktől, arról most inkább nem értekeznék...

Viszont amennyire „nemző ősatyja” az ókori görögség az olimpia eszmeiségének, olyan „szülőanyja” Franciaország és persze Párizs az újkori eszmélésnek és a múltbéli hagyományok modern kori továbbörökítésének. Aligha véletlen, hogy amikor a mindjárt háromszoros házigazda (1900 és 1924 után 2024-ben) francia főváros jó két évtizede úgy döntött, megpályázza a 2012-es játékokat (amelyet végül négy szavazat különbséggel elbukott Londonnal szemben), az egyik összegző hatástanulmánynak így szólt a nyitó tételmondata: „Ha Athén az olimpia bölcsője, akkor Párizs az otthona.”

De ha múlt, otthon és hazatérés, akkor kellenének valamiféle konkrét emlékek is. Kapaszkodók és fogódzók, amelyek komfortossá, de főként ismerőssé teszik a párizsi közeget 2024-ben is.

Na, azok nem látszanak egyelőre sehol.

Az utolsó sportoló szemtanú, aki testközelből szerzett tapasztalatokat párizsi nyári játékokról, konkrétan a száz évvel ezelőtti olimpiáról, a horvát nemzetiségű, de történelmi okokból jugoszláv színekben induló úszó, Ivo Pavelic 2011 februárjában (103 esztendősen) magával vitte a személyes emlékeit.

És aligha akadt túl sok élménye. 1924 nyarán 200 méteres mellúszásban futamutolsóként zúgott ki az előfutamából, 3:28.4 perces idejénél 26 jobb akadt – és csak egy rosszabb. Hogy mást ne mondjunk, az 1924-es párizsi játékokon ebben a versenyszámban legjobban teljesítő magyar versenyző, Hollósi Frigyes majdnem 23 másodperccel (!) úszott nála gyorsabban a Piscine des Tourelles uszodában.

Mégis: Pavelic neve így is fennmaradt, és megvan az uszoda száz évvel később is. Az 1989-es felújítása óta Piscine Georges Vallerey néven ismert létesítményt az idei játékok alatt is használják majd bemelegítő medenceként, legalábbis ezt írta a minap a BBC helyszíni tudósítója, Hugh Schofield.

Történelmi helyszín, az egyszer biztos. Ez volt az olimpiák történetének első 50 méteres, külön pályákkal elválasztott versenymedencéje, és ebben az uszodában történt, hogy az amerikai gyors­úszó Johnny Weissmuller három aranyérmet (100 és 400 gyors, 4x200 gyorsváltó) nyerve vált a játékok egyik legfényesebben ragyogó csillagává. Illetve ezekkel a győzelmekkel alapozta meg későbbi világhírnevét, miután Hollywood csábító felkérésére majd ő lesz Tarzan, a majomember. Sőt, még ennél is több: a harmincas évek sportos alkatú férfiideálja. Ez azért is érdekes, mert bár Weissmuller az Egyesült Államokat képviselve testesítette meg az először száz évvel ezelőtt, Párizsban használt „Gyorsabban! Magasabbra! Erősebben!” olimpiai jelmondatot, születésének még az Osztrák–Magyar Monarchia Temesvár melletti kis falujában, Szabadfaluban (azóta már a nagyvároshoz csatolták) örült a nagy szegénységben élő bánáti sváb család 1904-ben. Aztán hét hónappal később hajóra szállt a família, hogy a kivándorlást követően Weissmüller Jancsi élete is megváltozzék.

A későbbi Tarzan (1928-ban, Amszterdamban még két újabb úszó aranyéremmel növeli a „reputációját”) azon az 1924-es olimpián amúgy vízilabdában is nyert egy bronzérmet, hiszen az amerikai válogatott tagjaként is megmártózott a Piscine des Tourelles medencéjében, méghozzá eredményesen. Ott volt, persze hogy ott volt a magyar együttes is, csakhogy Komjádi Béla tanítványainak (két győzelem mellett két vereséget összeszedve) meg kellett elégednie az ötödik helyezéssel. Viszont 1924. július 13-án, az első fordulóban a csapat úgy győzte le a címvédő, sorozatban háromszoros bajnok Nagy-Britanniát 7:6-ra, hogy közben máig érvényben lévő világrekordot állított fel. Nem, nem elírás, a felek egy meccs helyett négymérkőzésnyi időt töltöttek a medencében az akkor még kidolgozatlan hosszabbításszabály miatt. A csaknem egyórányi viaskodásnak Homonnai Lajos szép lefordulásgólja vetett véget. Csakhogy ezzel a magyar erő és puskapor is elázott…

De nemcsak az uszoda, az akkori központi olimpiai helyszínként funkcionáló Yves du Manoir Stadion is megannyi emléket, sok-sok sporttörténelmi „szellemet” idéz meg egy évszázad elteltével is.

Nekünk, magyaroknak is.

Ekkor persze még nem az 1928. január másodikán repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztő francia rögbijátékos nevét viselte, hanem Stade Olympique de Colombes-nak, vagy egyszerűen csak a település nevét használva Colombes-ként emlegették.

A 45 ezer néző befogadására alkalmas létesítmény volt az ünnepélyes megnyitó helyszíne, de az atlétikai versenyeket, a lovaglást, a tornát, a teniszt, a rögbit, néhány kerékpáros versenyszámot, futballmérkőzéseket és az öttusa két versenyszámát is ott tartották.

Így aztán ehhez a stadionhoz köthető többek között a sporttörténelem egyik legszebb története, ami persze filmes segítséggel kapta meg a hozzá méltó ismertséget. Hugh Hudson 1981-ben bemutatott mozija, a Tűzszekerek, amit Vangelis katartikus zenéje emel a teljességnél is egy szinttel magasabb polcra, két brit futó történetét meséli el. A 22 éves skót Eric Liddell hiába számított a 100 méteres síkfutás nagy esélyesének, a hitét mélyen megélő misszionárius nem volt hajlandó vasárnap versenyezni holmi olimpia ürügyén. Márpedig a döntőt vasárnap rendezték meg, amelyet így a film másik főhőse, a gazdag zsidó családból származó, s a társadalmi ranglétrán a helyét az olimpiai eredményével biztosítani óhajtó Harold Abrahams nyert meg. De Liddell sem távozott üres kézzel: markában egy ószövetségi idézetet tartalmazó papírlapot szorongatva („Mert akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek”) világrekorddal nyerte meg a 400 méteres síkfutást – amelyen jóformán csak azért indult el, mert nem vasárnap avattak bajnokot. Mint ahogy ebben a stadionban érték el példátlan sikereiket a hosszútávfutás megállíthatatlan „repülő finnjei”, az öt aranyérmet nyerő Paavo Nurmi és a négy aranyat és két ezüstöt „zsákmányoló” Ville Ritola.

De a Colombes-ban nyert olimpiai aranyérmet a szemkápráztató passzjátékkal kirukkoló Uruguay labdarúgó-válogatottja (a fináléban 3:0-ra legyőzve Svájcot), amely ekkor még nem hivatalosan számított a világ legerősebb nemzeti csapatának. Aztán hat évvel később, a FIFA első vb-jén a formaságok is a helyükre kerültek.

És ha már futball!

Tizennégy évvel később, 1938-ban a döntőre kissé felforgatott összeállítású magyar csapat is itt kapott ki 4:2-re a címvédő olasz válogatottól a harmadik világbajnokság döntőjében. És ez a stadion volt a filmbeli helyszíne (valójában viszont a Hungária körúti MTK-stadion) a Sylvester Stallone és Michael Caine mellett többek között Pelé, Bobby Moore, Osvaldo Ardiles, Paul Van Himst vagy a játékvezetőt alakító Zsolt István szereplésével forgatott és 1981-ben bemutatott Menekülés a győzelembe című mozinak.

És hogy miért beszélünk ennyit erről a száz évvel ezelőtti helyszínről? Csak azért, mert az Yves du Manoir Stadion, a francia futball- és rögbiválogatott egykori otthona a 2024-es olimpián is fontos szerephez jut. Igaz, egy arrafelé kevésbé népszerű, ám annál látványosabb csapatsport, a gyeplabda házigazdájaként. A régi lelátókat ugyan javarészt elbontották, ám bizonyos szerkezeti elemek beépítésével mégis megmaradt némi matéria a száz évvel ezelőtti olimpiai stadion „alkatrészeiből”. Így aki a következő csaknem másfél hét sportkavalkádja közepette gyeplabda-közvetítésre néz, jusson eszébe, hogy olyan helyszínt lát, ahol száz évvel korábban nagy betűvel írták a sporttörténelmet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!