Ez a dal csak a pénzről szól...

Sebastian Vettel és Fernando Alonso őrületes versenyfutása, melynek végén a német nyert, a Madách színházban játszott Gyalog galopp újratöltve, azaz a Spamelot megtekintése, valamint Larry Hagman, a Dallas főgonoszának, Jockey Ewingnak a halála is megérne külön-külön egy-egy posztot. Ám az imént felsorolt témáknak annyi köze van a labdarúgáshoz, mint Győzikének az operához, s mivel én próbálok továbbra is a bőrgolyó gyömöszkölésére koncentrálni (nem mindig sikerül…), ezért hiába minden elismerésem Vettelé és Alonsóé, hiába rajongok a Monty Phytonért és az angol humorért, hiába köszönöm meg Jockeynak a Dallast, ez az írás nem róluk szól. Mint ahogy a Barcelonáról sem. A szokásosnál is pipább vagyok a katalán csapatra, mivel hála nekik, november végére eldőlt a spanyol bajnokság. Mert léteznek csodák, de a Barcelona nem fogja leadni tizenegy pontos előnyét a Madridommal szemben, ebben egészen biztos vagyok. Csalódottságomat és letargiámat leplezni annyira sikerülne, mint Pepének tisztán szerelni, tehát semennyire. Meg sem próbálom, de azért a továbbiakban ne keressétek a BARCELONA nevet ebben a posztban, mert többet nem írom le. Ezután… Másról viszont fogok írni, heti összefoglalóm ezúttal is bőséges, a Méhek zenekarral ellentétben nem mondhatjuk, hogy „ez a dal nem szól semmiről”… Fogadjátok nagy tapssal és ovációval szeretettel!Sebastian Vettel és Fernando Alonso őrületes versenyfutása, melynek végén a német nyert, a Madách színházban játszott Gyalog galopp újratöltve, azaz a Spamelot megtekintése, valamint Larry Hagman, a Dallas főgonoszának, Jockey Ewingnak a halála is megérne külön-külön egy-egy posztot. Ám az imént felsorolt témáknak annyi köze van a labdarúgáshoz, mint Győzikének az operához, s mivel én próbálok továbbra is a bőrgolyó gyömöszkölésére koncentrálni (nem mindig sikerül…), ezért hiába minden elismerésem Vettelé és Alonsóé, hiába rajongok a Monty Phytonért és az angol humorért, hiába köszönöm meg Jockeynak a Dallast, ez az írás nem róluk szól. Mint ahogy a Barcelonáról sem. A szokásosnál is pipább vagyok a katalán csapatra, mivel hála nekik, november végére eldőlt a spanyol bajnokság. Mert léteznek csodák, de a Barcelona nem fogja leadni tizenegy pontos előnyét a Madridommal szemben, ebben egészen biztos vagyok. Csalódottságomat és letargiámat leplezni annyira sikerülne, mint Pepének tisztán szerelni, tehát semennyire. Meg sem próbálom, de azért a továbbiakban ne keressétek a BARCELONA nevet ebben a posztban, mert többet nem írom le. Ezután… Másról viszont fogok írni, heti összefoglalóm ezúttal is bőséges, a Méhek zenekarral ellentétben nem mondhatjuk, hogy „ez a dal nem szól semmiről”… Fogadjátok nagy tapssal és ovációval szeretettel!

„Hülye angolok, angol hülyék” – kiáltja ki a piperkőc francia a várból Arthur királynak. Múlt héten nem az angolok voltak a leghülyébbek, hanem egy dilettáns ruszki milliárdos. A Chelsea 2003 óta Roman Abramovics kezében van, azóta nyolc edző dirigálta a londoniakat, s mivel a kilencedik nem győztes meccsen mutatkozott be a Premier League-ben, talán várhatja is már a tulajtól a híres Ady verset, az Elbocsátó, szép üzenetet. Abramovics rájöhetett volna már tíz éves regnálása alatt, hogy attól, hogy valaki híres, nagy név a szakmájában, nem biztos, hogy magától vonzza a sikereket. Mourinho, bár felvirágoztatta a Chelsea-t, s ötven év után bajnokságot nyert (rögtön kettőt is), a nagy áttörést, a BL döntőt átengedte utódjának, a kirúgása után kinevezett Avram Grantnak (milyen előzékeny...), ám Terry elcsúszott sorsdöntő pillanatban (ekkor még csak a tizenegyes előtt, később erkölcsileg is…). Mégsem kért az izraeliből a tulaj, s az Oscar gálán nem fordult még meg annyi híresség, mint néhány év alatt a Stamford Bridge-n: igaz, jöhetett Scolari, Ancelotti, Hiddink és az új Mourinhonak kikiáltott Villas-Boas, de Oscar díjat egyikük sem kapott (Scolari és Villas-Boas kifejezetten megbukott). Aztán egy menedzserként zöldfülűnek számító olasszal, Roberto di Matteoval megnyerték az FA kupát és a hőn áhított BL-t is tavasszal. Abramovics már ekkor olyan ostoba volt, hogy vacillált az olasz szerződésének meghosszabbításával. Aztán végül engedett a nép óhajának, s megadta az esélyt hosszabb távon Matteónak, hogy bizonyítson. Ja, megadta! A szezont remekül kezdte a Chelsea, de aztán a Manchester United ellen furcsa körülmények között elvéreztek, majd hullámvölgybe kerültek a londoniak, a Juve ellen pedig nagyjából a BL esélyüket is eljátszották. Abramovics nem sokat gondolkodott, kirúgta az olaszt. Mintha erre várt volna. A szezon végéig kinevezte Rafael Benitezt, aki a Valenciával UEFA kupát, a Liverpoollal BL-t nyert (a Milan ellen 0-3-ról, de jó kis meccs volt!), az Inter kispadján viszont odakozmált leégett, mint Nero császár idején Róma, s a Manchester City elleni bajnoki bemutatkozásán akkora füttyszót kapott, hogy minden bizonnyal megjött a kedve a munkához.

Di Matteo szimpatikus ember volt, aki ezer szállal kötődött a klubhoz, a kilencvenes években játszott a londoni kékeknél, az eltávolítása pedig szerintem szánalmas. Ilyenkor derül ki az, hogy hiába milliárdos valaki és vesz meg egy futballklubot, ha minimális esze sincs és nem is ért a labdarúgáshoz. Akkor mégis mi a francot keres itt? Jó sokat… Az egész csak egy biznisz, egy üzlet. Semmi nem garantálja, hogy Benitezzel sikeres lesz a Chelsea (főleg annak tükrében, hogy a szurkolók aligha fogják megszeretni egy korábbi nyilatkozata miatt, melyben olyan kijelentést tett, hogy „sohasem lennék a Chelsea edzője”. Nem vagyok benne biztos, hogy meg fogja élni a tavaszt a Chelsea kispadján, a szurkolók ki fogják csinálni...) Azt sem, hogy ha esetleg Guardiola kerül a nyáron a kispadra, ő majd rögtön mindent megnyer. Elég lenne csak Angliában körülnéznie az orosz Romannak a példákért. Ferguson szobrát a múlthéten avatták fel az Old Traffordon, pedig 26 éves manchesteri pályafutása nem indult fényesen; kis híján kiesett az élvonalból csapatával. Arséne Wenger 2005 óta semmit nem nyer az Arsenallal, mégsem merül fel senkiben, hogy ki kéne rúgni. Szégyen, hogy Roberto Mancini ilyen szintű kerettel másodszor sem éli túl a BL csoportkört a Manchester City edzőjeként. A rutintalanságra hivatkozik, de ez azért is sántít, mert a második nekifutás az már nem az első (ebből kifolyólag nem beszélhetünk rutintalanságról), s a Dortmundot nem nevezném rutinosabb csapatnak, mégis körberöhögi a City-t az európai színtéren. Mancini ennek ellenére még élvezi Manszur sejk bizalmát. Ezzel szemben mit csinál Abramovics? Sztálin kíméletesebben bánt a Vörös Hadsereg tagjaival, mint ahogy Abramovics viselkedik az edzőkkel. Képtelen belátni, hogy az edzőváltás nem old meg mindent (vagy csak nem akarja belátni, vagy csak lövése sincs a fociról – a Chelsea-nek sem volt sok lövése a City ellen, bocs, de ezt a poént muszáj voltam ellőni…). Di Matteonak mi volt a bűne? A fél középpálya kicserélődött a nyáron, s Torres NB2-es szinten focizik. Erről aztán kegyetlenül nem ő tehet. A csapatépítés nem úgy működik, hogy kap valaki két hónapot, aztán ha addig nincs eredmény, akkor takarodó van. A foci is türelemjáték. Az egyik magyar görögkatolikus püspöknek sem véletlenül volt ez a jelmondata: „Kitartásban a siker.” Abramovics valószínűleg nem csak erről a püspökről nem hallott, de még a „kitartás” szó jelentéséről sem… Bizonyára sokan emlékeznek a BL meccsek szünetében folyton ismételgetett reklámra: „Van, amit nem lehet pénzért megvenni. Minden másra ott a Master Card.” Az eredményességet és a sikert nem minden esetben lehet pénzért megvásárolni. A Tisza cipőt sem, mert olyan rohadt drága, hogy nincs rá lé, de ez most nem idetartozik. Sajnos nem hiszem, hogy Abramovicsot ezek a sorok meghatnák (mindenesetre, ha valaki tud oroszul az olvasók közül, igazán lefordíthatná ezt neki, és kérhetne számomra egy Tisza cipőt is, ha már itt tartunk…), pedig nem ártana magába szállnia. Mert egy vicc, amit csinál. Bár az éppen menesztett edzők számára ennek a történetnek a fele sem tréfa… Csak a következő jelenetnek az, ami a Gyalog galoppból való: Arthur király szerepében egyrészről Abramovics tündököl, az elnyomott parasztok pedig a szurkolók, illetve az edzők. Egy másik megközelítésből azonban Arthur király Benitez, a parasztok pedig a gyűlölködő szurkolók…

A Manchester United egyébként szokásához híven megint hátrányból fordított. Rooney az előkészítésben jeleskedett, két szögletéből is gól született, míg Chicarito ezúttal is csereként beszállva adta meg a kegyelemdöfést a találkozó után edzőt váltó Queens Park Rangersnek. Az Aston Villa a két manchesteri csapattól két hét alatt nyolcat kapott, ám az Arsenal ellen megúszták gól nélkül. Elsősorban azért, mert Arséne Wenger fiai komolyabban és szó szerint vették az Evangéliumot és a krisztusi értékrendet. Miért mondom ezt? Mert az még hagyján, hogy mindannyian felfelé, az Ég irányába tekintünk és oda is törekszünk, de azért nem kéne minden labdát az égbe lőni. Az Ágyúsok pedig szombaton szó szerint ágyúztak. A birminghami utcagyerekek számára lehet, kicsit hamarabb jött idén a mikulás…

A Chelsea valóban bűnrosszul játszott a Juventus ellen, a Kékeknek ezen a találkozón annyi esélyük sem volt, mint Zámbó Krisztiánnak megnyerni az X faktort (a hétvégén győzött az igazság, és a „bölcs” zsűri is belátta, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni…). A Sahtar Donyeckről eddig csak azt sejtettük, hogy veszélyesen jó csapat, most már azt is tudjuk, hogy sportszerűtlen is. A kimondhatatlan nevű dán ellenfele (amit leírni se könnyebb, ezért ettől most eltekintenék) eddig nem sok sót evett meg a Bajnokok Ligájában (bár mi magyarok, joggal mondhatjuk, hogy legalább ott vannak…), de vezetett az ukránok ellen, amikor egy rendkívül furcsa és szokatlan dolog történt. Sérülés után az egyik ukrán előrerúgta a labdát a kapus irányába, hogy visszaadja, ahogy azt a sportszerűség íratlan szabályai megkövetelik. Luis Adriano, az ukránok brazil csatára erre fittyet hányva levette a lasztit, a dermedten álló védők és a kapus mellett elvitte a labdát, majd a kapuba gurított. Az ukránok valószínűleg enélkül is győztek volna, ám ez az undorítóan különleges gól más perspektívába állította a Sahtart. Nem lett népszerűbb a csapat, az biztos. Ráadásul, ha már volt egy ilyen gyökér csatára a bányászoknak, még mindig ott volt az edző, illetve másik tíz játékos, akik nyugodtan rúgathattak volna egy gólt az ellenféllel. Nem tették, pedig minimum ez lett volna a helyes. Norvégiából példát is láthatunk rá, hogyan illik ilyenkor eljárni…

Néhány strófával korábban már említettem, hogy nem lehet mindent pénzért megvenni. Erről Florentino Perez, a Real Madrid elnöke is sokat elmélkedhetne, hiszen faragott ő már szobrott be játékosokkal, gondoljunk Cannavaróra, Cassanóra, Owenre, Julio Baptistára, vagy a börtöntöltelék Gravesenre. Egy korábbi posztban kifejtettem arról a véleményemet, hogy a mezről való keresztlevétel könnyen visszaköszönhet, a Real a legjobb úton jár afelé, hogy ez a jóslatom beteljesüljön. November vége van még csak, de már összeszedett tizenegy pontos hátrányt azzal a csapattal szemben, aminek a nevét nem mondjuk ki, sőt, a városi rivális Atletico Madrid is nyolc pontos előnyben van a Reallal szemben. Mourinho a hétvégén megint anyázott egy sort, a győztes Betis játékosain és a szertáros macskáján kívül talán mindenkit megtalált: szidta a bírót, szidta a „tudodkit”, sőt, saját csapatát is kiosztotta, pedig ha valami, akkor ez nem jellemző rá. Kifogásolta a fizikai állóképességét a játékosainak, illetve annak hiányát, mondván, heti két meccset bírni kéne még huszonévesen lejátszani.… Az biztos, hogy a Real Madrid szenvedni fog ebben a szezonban, s az ezüstért is sokat kell majd güriznie a fővárosiaknak. Az egyik csapat földönkívüliekből áll, s az Atletico Madrid is elég rendben és egyben van, a minap például a jobb sorsra érdemes Sevillát verték 4-0-ra. Zselének hetek óta nem megy a góllövés, s bár Casillas lassan, de biztosan kezdi visszanyerni a formáját, sajnos gólokat rúgni ő sem tud, s a játékot szervezni se – az a baj, hogy erre jelenleg senki nem képes. Meg az is baj, hogy Mourinhónak még mindig akkora az arca, hogy át kellett építeni a klubházat Madridban, hogy beférjen rajta a Number One. Pedig ha valamikor, most nem igazán van joga arcoskodni, mert nem ezekben a hetekben éli a Madrid legsikeresebb időszakát. Szóval vissza kicsit az egóból, és elkezdeni futballozni, mert ez eddig lófütty és esti fény.

Idén, úgy fest, a nemzetközi színtéren német dominanciát várhatunk tavasszal, pedig nem volt ez mindig így. Korábban az angol csapatokról szólt a BL végjátéka, emlékezhetünk, néhány éve a legjobb négybe három csapatuk jutott (más kérdés, hogy végül a Milan nyert abban a sorozatban…). Ehhez képest most a legjobb nyolcba is csak ketten kerültek, s a Chelsea és a Manchester City búcsúja is korai, mint az adventi roráte misék időpontja (a Chelsea-nek van még halvány reménye a továbbjutásra, de ez inkább csak matematikai…). Idén a németek szárnyalnak: a Dortmund, Bayern, Schalke trió igen lazán jutott tovább a Bajnokok Ligájában, míg az Európa Ligában a Mönchengladbach, a Hannover és a Leverkusen is sikerrel abszolválta a csoportkört, s még a Stuttgart is továbbmehet az utolsó játéknap. Az olaszoknál a Milan továbbjutott kamukönnyű csoportjából (legalább ennyi siker éri őket…), s nagy eséllyel a Juventus is továbblép. Ám az Európa Ligában elég vegyes a kép, az Udinese például kiesett, s bár az Inter továbbjutott, a Rubin Kazany elleni 0-3-at annyira fogja kitenni az ablakba, mint a virgácsot érdemlő kisfiú a csizmáját. A Milan-Juve lehetett volna jó meccs, mondjuk akkor, ha Real-Barcának hívjuk a párosítást... A torinóiak hét közben bizonyították a Chelsea ellen, hogy egyedüli olaszként versenyképesek lehetnek Európában is, és szerintem simán behúzzák majd a scudettót. Ennek ellenére vasárnap este pocsékul játszottak, s az Inter után a másik milánói csapattól is kikaptak az ősszel (más kérdés, hogy a vesztüket okozó tizenegyest talán nem kellett volna befújnia a sporinak). A Napoli kerete gyengébb, az Inter pedig annyira szerencsétlen, hogy képtelen kihasználni a Juve botlásait. A Milan pedig örüljön annak, hogy pályára léphet még a tavasszal európai kupameccsen, mert egy ideig most nem fogja kivívni a jogot rá…

A Bundesligában is borítékolható a végső állomás győztes, de itt nem az ellenfelek botlanak folyamatosan, hanem a Bayern München pokolian jó. A hétvégén például a Hannovernek mondtak „game over”-t. Husztiéknak annyi esélyük volt, mint a kéz és láb nélkül is harcolni kész fekete lovagnak Arthur király ellen. A Bayern München sem egyezett ki döntetlenben, hármat ötöt rúgott idegenben... Ibra csodás gólja óta mindenki ollózni akar (egy barátom jegyezte meg, hogy reméli, homársága nem lesz ilyen népszerű…), Zlatan kezdte a „hülye angolok, angol hülyék” ellen, folytatta a milánói Mexes az Anderlecht ellen egy hete, Mola is megpróbálta a Pázmány Ligában (szerencsére nem tört ketté se a dereka, se a karrierje…), szombaton pedig a müncheni Javi Martinez bombázott a kapuba ezzel a mozdulattal. Aztán gólt lőtt Mario Gomez is, aki hosszú sérülését követően, 25 másodperccel a beállása után betalált. Ha kiszorítja újra a bosnyák horvát Mandzukicsot, talán Szalai Ádámnak is újra megjön a kedve gólt lőni (s nem a saját kapujába, mint tette azt tegnap este...). Lewandowskinak már megjött (mármint a kedve), az idény elején sokat szidott dortmundi támadó mostanában csak kettesével hajlandó gólokat lőni (be is érte a góllövőlista éllovasait, ő is kilencnél tart már).

Posztom végéhez közeledve azért robbantanék még én is egy bombát. No, nem az antióchiai szent kézigránátot, melynek egyébként is csak Ménár atya az ismerője, de Oroszországban nem mindennapi botrány történt a közelmúltban. Furcsa és undorító, csak azért írom le, hogy lássuk, manapság már ez is megtörténhet... A Zenit-Dinamo Moszkva meccsen petárda robbant a fővárosi kapus mellett, kis híján megsüketült. A találkozó félbeszakadt, s a Dinamo 3-0-lal megkapta a győzelmet. Nem ez az érdekes, hanem az, hogy vajon hogyan csempészték be a stadionba a tűzszereket. A rendőrség kinyomozta, hogy a Zenit női szurkolói az intimnyílásaikon keresztül juttatták be a stadionba a petárdákat. Az Argo című filmből csak ennyit tudok hozzáfűzni és kérdezni: „ki lehet ennyire beteg, hogy ilyen az eszébe jut?”

Ezek után nem maradt más hátra, csak hogy kimenjek hányni megosszam veletek az e heti álomtizenegyet. Van benne két magyar is, de ennek inkább örüljünk, mert kiérdemelték hétvégi teljesítményükkel a "válogatottságot".

Bogdán (Bolton)

Miranda (Atletico Madrid) Constant (Milan) Krmas (Freiburg) Bassong (Norwich)

Kroos (Bayern München) Iniesta (Nem Tudom) Gera (West Bromwich)

Isco (Málaga), Ben Jedder (Toulouse)

Ibrahimovics (Paris St. Germain) J. Gomez (Wigan)

Megjegyzés: Bogdán nem csak megfogott egy tizenegyest, hanem az ismétlést is hárította bravúrral a hétvégén, s több nagy védést is bemutatva segítette egy ponthoz csapatát. Miranda tette teljessé a Sevilla kiütését, a „matracosok” 4-0-ra győztek. A Juve gyatrán játszott, de a Milan hátsó alakzata remekül állt a lábán, Constant sem volt kivétel. Krmas góllal járult hozzá a Stuttgart kivégzéséhez (3-0). Bassong a jó erőkből álló Everton ellen pontot érő gólt szerzett az utolsó pillanatokban. Kroos jó formában van, a Hannover ellen gólja mellett kiosztott két gólpasszt is, de Iniesta még rajta is túl tett: a Levante ellen három assziszt mellett egy gólt vállalt magára. Gerzson bombagóljával szerzett vezetést a WBA Sunderlandben, s ha a goal.com beválogatta a hét csapatába, miért hagynám ki én? A Málaga a Valencia elleni kiütéssel tért vissza a győzelem rég nem látott ösvényére, Isco remekül játszott és gólt lőtt a parádé során. Ben Jedder duplázott a Lyon feletti 3-0-s bravúrgyőzelem alkalmával. Ibra ezúttal csak két gólt lőtt (de lúzer…), viszont adott két gólpasszt is a 4-0-ra nyerő párizsiaknál. A Wigan fontos kiesési rangadót nyert, de ez a győzelem nem jött volna össze Gomez nélkül, aki az utolsó percben gyötörte be a győztes gólt, egyébként ötöt hármat rúgott a Reading ellen (3-2).

„Always look on the bright side of life!” Ennek fényében kívánok Mindenkinek szép és mosolygós hetet!!!

Ps: Nem tudja nekem valaki megmondani, mennyi egy töketlen afrikai fecske maximális repülési sebessége?