A ruha teszi? – Deák Zsigmond publicisztikája

Szerintem még nem végeztek olyan tesztet a futballbírók között, pedig talán érdemes lenne, hogy eléjük rendelnek egy pocakos, borostás, melegítős edzőt és egy olyat, akit a skatulyából, de legalábbis egy divatlapból húztak ki – menő öltöny és felöltő, simára borotvált arc –, s mind a kettő ugyanazt a szakmai véleménybe ágyazott trágárságot (vagy trágárságba oltott szakmai véleményt, ahogy tetszik) ordítja nekik. Van egy olyan érzésem, hogy több mackónadrágos tréner kerülne fel a lelátóra, mint öltönyös-nyakkendős. S ha megfordítjuk, azt vélelmezem, az edző szívesebben elfogadja egy hagyományos fekete szerelésben fújó játékvezető ítéleteit, mint aki ciklámenszínű mezben pompázik.

Bizony, részben a ruha teszi az embert a sportban is. Most a versenyzők szerelésének történetébe nem megyek bele mélyebben, mert ugyan nyilván változott az évtizedek alatt, azért az adott korban valamennyire mindig egységesen alakult. A pro-fizmus csimborasszójának számító tenisz valaha igazi fehér sport volt, ráadásul hosszú nadrággal, inggel, mellénnyel, húsz éve André Agassit már paradicsommadárnak titulálták, azóta Wimbledon kivételével gyakorlatilag mindenki azt hord, amit akar. Persze nyilván olyasmit, ami a mozgását nem akadályozza, így a cipő, zokni, rövidgatya (szoknya), póló kombón belül a színekkel és a szabással lehet legfeljebb variálni. Az edző nincs bent a pályán, a nézőtéren pedig jellemzően melegítőt, márkás napszemüveget és baseballsapkát visel. (Hoppá, baseballsapka: egy ruhadarab, amit a sportnak köszönhetünk!)

Ha a csapatsportok háza táján szétnézünk, érdekes tendenciákat figyelhetünk meg a trénerek ruházata kapcsán. A kosárlabdában szinte minden szakvezető öltönyben „nyomja”, a kézilabdában viszont egyik sem, erre nem lelek racionális magyarázatot, hiszen a palánk alatt és a kapuknál (sokszor ugyanabban a csarnokban) az időjárás hasonló, mint ahogy az edzői munka dinamikája is. Az amerikai fociban egyértelműen a melegítő dívik, de ott sem mindegy, hogy néz ki az ember. Az NFL-ben botladozó New York Giants előző trénere, Ben McAdoo vesztét a szakírók szerint többek között túl viseltes mackója és idejétmúlt frizurája okozta, a zakókat csak a pályán gyűjtötte, a ruhásszekrényében nem.

Az „igazi” labdarúgásban viszont valahogy nem alakult ki egységes tréneri viselet. Nekem úgy rémlik, hogy mindig a szövetségi kapitányok számítottak inkább jól öltözötteknek (kalap, kabát), hiszen egy válogatott mérkőzés mégiscsak jelentősebb esemény, mint egy mezei bajnoki. Manapság mindenesetre van minden, mint a búcsúban. Nekem az öltönyös-nyakkendős-felöltős variációban Zinédine Zidane az etalon, míg máson úgy áll a szett, mint tehénen a gatya, a Real Madrid mesterére ráöntötték, ráadásul megőrizte a versenysúlyát, ami szintén sokat dob rajta, hiszen valljuk be, a hordóhason a Boss-zakó sem elegáns. A francia szakember ráadásul az öltözködése mellett a viselkedésében is stílusos, nem üvöltözik mosdatlan szájjal a játékvezetővel vagy a játékosaival, visszafogottan dinamikus, ha létezik ilyen kifejezés egyáltalán. Hol van már a 2006-os világbajnoki döntő, amikor elvesztette a fejét, s arra bólintott rá, amire nem kellett volna?

A közelmúltig Josep Guardiola hasonló stílust vitt, s az ő karcsú alakján is jól állt az öltöny, ám most a manchesteri derbin felfigyeltem rá, hogy sportosabbra váltott: bomberdzseki, vastag sál. José Mourinho ellenben az öltönyére pufidzsekit vett, ami a szállingózó havat látva logikus választás, ám nem igazán a la mode. Az ilyesmiből gond is akadhat, Arsene Wengeren, az Arsenal örökös mesterén röhögött a fél világháló, amikor a sportkabátja rejtett cipzárját képtelen volt felhúzni. Szóval én azt mondom, ha öltöny, akkor hozzá való szövet felöltő, különben a két stílus agyonüti egymást. Póló, melegítő és dzseki: még mindig sokan erre esküsznek, kényelmes, sportos, lehet benne szaladgálni, ágálni, mozgáskényszeres, vitális trénereknek mindenképpen ezt ajánlom.

Természetesen itt is akad ellenpont, Verebes Józsefre (Isten nyugosztalja) ránőtt a mackója, de hogy rohangált volna a vonal mentén… Pintér Attila a másik vegyes variáció, az öltönyre szavaz, de a meccs végére teleizzadja, az biztos, ami pedig a visszafogottságát illeti… Nyilván nem kell kibújnia az embernek a bőréből, itt van például Bódog Tamás, aki újításképpen a farmer-póló-baseballsapka kombinációt hozta be a hazai pályák szélére, s mivel hiteles, illik a habitusához, nincs is vele gond. Ebben a szerelésben a játékvezetőket érintő kritikákat is könnyebben elfogadjuk tőle. A magyar futball korábbi nagy viseletreformerének számított Tornyi Barnabás, aki az inggallérjára annyi szponzorcímkét tett ki, mint egy hirdetőoszlopra. Biztosan megérte.

A ruha és a habitus harmóniája tehát a legfontosabbnak tetsző, nemcsak futballedzőnek javallt szabály, de a szakmai tudást ez sem pótolja, legfeljebb részben a „médiaképesség”. Emlékszem, a Bajnokok Ligája 2013-as selejtezőjében a Maccabi Tel-Aviv itthon is simán elintézte a Győrt, az izraeliek portugál edzője, Paulo Sousa pólóban és mackóalsóban, de a győztes magabiztosságával „megnyerte” a sajtótájékoztatót is az eltiltott Pintért helyettesítő Farkas József pályaedzővel szemben. Vagy ott van az ukrán Sahtar Doneck mozambiki születésű portugál mestere, Paulo Fonseca, aki megígérte, ha csapata bejut a BL egyenes kieséses szakaszába, Zorro-álarcot ölt. S épp így jelent meg a múlt héten az utolsó kört követő hivatalos sajtótájékoztatón. A magyar trénerek némelyike az edzői nyilatkozatokra legalább annyira készül(t), mint a mérkőzés taktikai elemzésére, Haász Sándor poénja – „Úgy küzdöttünk, mint az oroszlánok. Sajnos úgy is játszottunk.” – örök emlék, a maiak közül Horváth Ferenc a hű követő, ő bevallotta, annak idején NB II-es edzőként direkt kezdett mondogatni valami egyedit a sablon helyett, csak hogy a maga valójában megjelenjen az újságban.

De vissza az öltözködéshez! A labdarúgástól kicsit eltávolodva érdemes bepillantani például a tatamira. A cselgáncs, avagy dzsúdó japán eredetéhez méltóan mindig egységes stílust, keleti jellegű tiszteletadást hordozott magában; kedvtelve nézem, ahogy a küzdők a legkeményebb meccs előtt és után egyaránt meghajolnak egymás, valamint a bíró felé. Apropó, bírók! Itt azért érzek egyfajta stílustörést, hiszen a döntnökök a regulák szerint öltönyben, de mezítláb, pontosabban zokniban tevékenykednek, nincs az az épeszű stylist, akinek ez tetszene. Ráadásul az edzőkre is ráparancsoltak, hogy csak zakóban kiabálhatják be a tanácsokat, azt hiszem, ez kissé túlzás, nem ezen múlik a sportág megítélése. Néhány éve a birkózás átvette a zoknis-öltönyös bíró szokását, szerencsére aztán valakinek megjött a józan esze, s visszatért a galléros póló, hosszú nadrág, sportcipő variáns, igaz, nem fehér, mint korábban, hanem fekete-szürke.

Számít ez? – kérdezhetnénk epésen. Bizony. Igenis számít a külcsín, legyen valaki futballedző vagy birkózóbíró, egyedi vagy egységes szerelésben. Képviseli önmagát, s képvisel egy közösséget, amelyet részben annak alapján ítélnek meg, ő hogyan néz ki. Számít azonban belbecs is, a viselkedés és az eredményesség. Sőt, ez számít a legjobban.

Nem csak a sportpályán.