Lefőtt a kávé – Bobory Balázs publicisztikája

Ha fiatalosan szeretnék fogalmazni, akkor lefőtt a kávé, vagy fényt kapott a film.

Minden jel szerint vége egy korszaknak Barcelonában, mégpedig Lionel Messi uralkodásának – a klub (amely a szlogen szerint „Més que un club”, azaz több mint egy klub) új utat kereshet a csúcs felé, csak jelenleg még az sem látszik, kik állnak az irányt keresők élére. Ez a katalánok híveinek azért baj, mert manapság a túravezetők gyakran eltévednek, és úgy tetszik, körbe-körbe hordozzák a társaságot.

Amelyben ott van még a régi vezér, aki azonban már kedvetlen, sokat morog, néha hangosan is kritizál, az elégedetlenség, a zúgolódás pedig egyre nagyobb a hite- és reményvesztett csapatban.

Amióta nemcsak nézem a futballt, hanem érteni is próbálom, mindig csodálattal néztem az FC Barcelonára. A szívemet a Johan Cruyff által összerakott csapat, illetve futballstílus nyerte el, a rövid passzos, sok mozgáson alapuló, a támadásokat előtérbe helyező játék 1992-ben, az utolsó hagyományos Bajnokcsapatok Európa-kupája-kiírás végén győzelmet eredményezett (a győztes gólt szabadrúgásból a jelenlegi vezetőedző, Ronald Koeman szerezte a hosszabbításban a Sampdoria ellen).

A katalánoknál a holland zseni rakta le az alapokat, minden az általa képviselt szellemiséget tükrözte, így onthatta magából az egyesület akadémiája azokat a későbbi világsztárokat, akik úgy voltak felkészítve a felnőttéletre, hogy azonnal be lehetett illeszteni őket a folyamatosan a csúcsokat ostromló kirakatcsapat gépezetébe. A Barca volt az egyetlen klub az elmúlt három évtizedben, amely mindig úgy tartozott a legnagyobbak közé, hogy az identitását egy pillanatig sem vesztette el (talán csak Louis van Gaal és az esztelen „hollandosítás” veszélyeztette ezt a kilencvenes évek végén), köszönhetően a meghatározó saját nevelésű futballistáknak és a cruyffi módszerhez való ragaszkodásnak, valamint folyamatos továbbfejlesztésének.

A Barcelona ékköve, az egyesület nevelőmunkájának köszönhetően csiszolt gyémánttá váló Lionel Messi lett, aki túlnőtte, elhomályosította Hriszto Sztoicskov, Romário, Rivaldo és Ronaldinho hősi tetteit, és olyan szimbólummá lett, akinek arcképe összeforrt a klub színeivel, címerével. Másfél évtizede alatt csak a támadósorban megfordult mellette többek között Thierry Henry, Ludovic Giuly, Henrik Larsson, Samuel Eto'o, Pedro, Zlatan Ibrahimovic, David Villa, Luis Suárez és Neymar, de ő nagyon gyorsan első lett az egyenlők között, aztán már egyenlőségről sem lehetett beszélni, mindent és mindenkit a zseni alá rendeltek, aki pedig nem akart vagy nem tudott beállni a sorba, sok sót nem evett meg a Camp Nouban.

Ezzel egészen addig nem volt baj, amíg Messi folyamatosan éhes volt. Vélhetően nagyon kellettek neki a megfelelő társak, a saját területükön hozzá hasonló kvalitású kiszolgáló személyzet, csak aztán ahogy eltűntek az öltözőből olyan egyéniségek, mint Carles Puyol, Xavi vagy Andrés Iniesta, utolsóként pedig talán Suárez, úgy maradt egyedül a király, és már csak értetlenül nézett körbe a trónteremben, ahol vagy szorgos, már az új világból érkező technokratákat látott, vagy meg nem értett, magukat zseninek gondoló labdarúgókat, ezért bezárkózott az elefántcsonttoronyba, ahonnan ritkán még előjön megmutatni magát és tudását, de néhány kellemetlen tapasztalat után egykedvű ábrázattal siet is oda vissza.

Ilyen esetekben a legtöbbször az fordul elő, hogy a főhős teljesen elszakadva a valóságtól nem ismeri fel, hogy csapdába került, de Messire ezt sem lehet mondani. A hatszoros aranylabdás a nyáron minden követ megmozgatott, hogy levesse azt a mezt és címert, amellyel – ahogy említettük – összeforrt az arcképe, hogy megújuljon, és máshol is uralkodó legyen. Az már más kérdés, hogy a barcelonai klub belviszályai és a sportpolitikai célok, ambíciók felülírták a józan észt, és Josep Maria Bartomeu (aki október végéig kapaszkodott az elnöki szék karfájába) minden követ és jogászt megmozgatott, hogy az első számú portéka, az aranytojást tojó tyúk a katalán fővárosban maradjon.

A szerződése utolsó évébe lépő Messi némi dac és fenyegetőzés után feladta a harcot, igába hajtotta a fejét, kénytelen-kelletlen elkezdte az edzéseket egy olyan udvartartással, amelyet már nem akar megérteni, és a csatába sem elsőként rohan az élükön. A királyt lecsupaszították, aki így már csak arra vár, hogy békében elvonulhasson.

Mindezek természetesen az eredményekre és a játékra is hatással vannak, mert az öltöző népe még mindig retteg Messitől, ha megszólal, egyetlen szakembernek sincs könnyű dolga, ha egy félistent kell megregulázni, akit százmilliók bálványoznak, védenek, követelnek a csapatba mindenáron. Nem egy korábbi Barcelona-edző sejtette, hogy az elmúlt években ki a főnök szakmai kérdésekben a klubnál. Messi igényei, észrevételei, kérései felülírtak minden egyéb döntést, tervet, és bizony a tréner hitelessége gyorsan elvész, ha folyamatosan a játékos diktálja a tempót. Az argentin zseni a nyáron ráadásul olyan trénert kapott a nyakába, aki az elődeinél sokkal szorosabban tartja a gyeplőt, nyilván ettől sem lett vidámabb a hangulata. Az is igaz, hogy Ronald Koeman arcán egyre többször jelenik meg a Louis van Gaalnál gyakran felfedezhető gőg, egyfajta felsőbbrendűség, amellyel saját vezetői képességeit igyekszik a közvélemény számára felerősíteni, azonban neki akkor jöhet el a bizonyítás ideje, ha Messi már nem lesz a keretben, mert jelenleg második dudásként próbál hangadó lenni a csárdában.

A futballisták közül ugyanígy érezhet Antoine Griezmann, Ousmane Dembélé, Philippe Coutinho és még sorolhatnánk, persze egyiknek sem adnánk pasztát és rongyot a kezébe, hogy suvickolja fényesre az argentin csukáját, jó játékosnak, sztárnak számítanak a sportágban. Messi jelenléte jelenleg béklyót köt a lábakra, és bár hasonló előfordult azért már korábban, például Alexis Sánchezzel, de még Neymarral is Barcelonában, a különbség annyi, hogy akkor a csapat kapitánya motiváltan, címekre, trófeákra éhesen képes volt egyedül eldönteni meccsek, bajnokságok sorsát, most viszont egykedvűen, gépiesen sétálgat a pályán, ezt pedig a modern, tudományon alapuló és a végtelenségig megtervezett játékban egyetlen csapat sem bírja el – főleg védekezésben.

Mi lehet a megoldás? Valószínűleg sokaknál még mindig szentségtöréssel ér fel a gondolat, hogy el kell adni Messit, amire télen van az utolsó lehetőség. A Barcelona – amely rég nem tapasztalt gazdasági válságot él át, a hírek szerint januárban már nem tud fizetni játékosainak – kaphat még érte több tíz-, netán százmillió eurót, vagy éppen egy remek fiatalabb futballistát is. A klubnál vagy legalábbis az öltözőben uralkodó hangulaton azonban az is segítene, ha négy garnitúra szerelésért léphetne tovább a király, akinek ezzel egy időben szobrot is állíthatnak a Nou Camp oldalában, Kubala Lászlóé mellett.

Arra szinte nincs esély, amit a Barcelona elnöki tisztére pályázó Joan Laporta szeretne – nem lehet visszaadni Messi boldogságát, vagy legalábbis rengeteg pénzbe kerülne. Az argentin viszonya Koemannal meglehetősen rideg, a játékostársak közül egyre kevesebbet tart magához méltónak, a vezetőséget egyszerűen megveti, nagyon úgy tetszik, hogy ez a hajó elment.

Minden korszak lezárul egyszer, és ma már ritka a happy end. A mostani szituáció úgy érhet véget mindkét félnek a lehető legkellemesebben, ha Messi talál magának olyan kihívást, amely által megint a világ legjobbja szeretne lenni a világ legjobb csapatában. A Barca pedig az identitásához ragaszkodva kezd el építkezni, mert a jelenlegi alapanyag egyáltalán nem rossz, csak az elképzelést, a tervet kell mindenkinek ugyanúgy képviselnie és átültetnie a gyakorlatba, és akkor nem lehet eltévedni az erdőben.
Fel lehet rakni a friss kávét, be lehet fűzni az új filmet – el kell kezdődnie egy új korszaknak.