Real Modric – Szöllősi György publicisztikája

Már hagyománynak mondható, hogy a különféle nemzetközi díjátadók után a kitüntetett Real Madrid-játékosok közösen fényképezkednek, s ilyenkor, igazi erődemonstrációt tartva, jelen van Florentino Pérez elnök is, de még a szervezésben segítő „háttérember” is olyan madridi nagyság, mint Emilio Butragueno. Nos, az UEFA csütörtöki, monacói díjátadója után úgy állhattak oda a madridi sztárok, hogy ezúttal minden poszt legjobbját ők adták a kapustól a csatárokig, Luka Modric személyében övék az Év játékosa, de még az elnöki különdíjjal kitüntetett David Beckham is oszlopos tagja volt egykor a Galaktikusok néven történelemmé lett Real Madrid-korszaknak. A „családi” képre ő is odaállt olyan korábbi nagyságokkal együtt, mint Luís Figo vagy Roberto Carlos.

Egyvalaki hiányzott csupán, éppen az, aki az utóbbi időben minden babért learatott az ilyen díjátadókon: a legjobb csatárnak igen, de az Év játékosának meg nem választott Cristiano Ronaldo. Aki, ha ő maga még nem is szólalt meg, most úgy viselkedik, dúl-fúl, mint a Csipkerózsika keresztelőjére nem meghívott sértődött nagynéni: jóllehet mindenki a helyszínre várta, a fotósa és az ügynöke is ott volt, s még néhány órával a díjátadó előtt az UEFA-tól mi, zsűritagok is azt a tájékoztatást kaptuk, hogy ott lesz az ünnepségen, végül nem jelent meg. S hogy mit gondol a végeredményről, az sejthető testvére, Katia Aveiro posztjából – egy infografikát osztott meg arról, hogy Ronaldo például mennyivel több gólt (15–1) lőtt és gólpasszt adott (3–1) a BL elmúlt idényében, mint Modric –, valamint ügynöke, Jorge Mendes kifakadásából, aki nevetségesnek és szégyenletesnek nevezte a szavazás végeredményét.

A Juventus annyit közölt, hogy Ronaldo „személyes okok miatt” hagyta ki a díjátadót, ami magyarul nyilvánvalóan azt jelenti, hogy megsértődött, mert nem őt választották az Év játékosának. Más kérdés, hogy vajon ki súgta meg neki a végeredményt az utolsó előtti pillanatokban, hiszen az is nyilvánvaló, kellett, hogy kapjon egy fülest; biztosra veszem, győztesként ott feszített volna a színpadon. Mendesék kritikája amúgy azért csúsztatás, mert amíg a posztonkénti szavazás kimondottan a BL-teljesítményt vette számításba (itt a csatárok között simán első lett a portugál világklasszis), s legfeljebb tudat alatt befolyásolta a szavazókat a vb-szereplés, az Év játékosa-szavazást kimondottan úgy hirdették meg, hogy ebbe beleszámít minden, amit az európai vagy legalább európai klubnál alkalmazásban lévő játékosok az egész idényben elértek, bemutattak. Vagyis nem a BL legjobbját, hanem Európa általában vett legjobb 2017–2018-as futballistáját kellett megválasztani. Luka Modric pedig – azon túl, hogy ha nem is Cristianóéval egyenértékű, de hatalmas szerepet játszott a Madrid 13. BL-győzelmében – az oroszországi világbajnokságon önmagához, a horvát csapat esélyeihez és Ronaldóhoz képest is hatalmas sikert ért el. Kétségtelenül ez döntött a javára a voksoláson, amelyen az előző idény 32 BL-, 48 El-főtáblás csapatának vezetőedzői, és az 55 UEFA-tagállamból egy-egy újságíró szavazott, hármas listát megadva. Modric vb-szereplése döntött tehát – és talán még valami.

Ugyanis miközben sokat beszélünk arról, hogy hány mezvásárlót, klikkelést, Facebook-követőt jelent a Juventusnak Cristiano Ronaldo megszerzése, arról kevesebb szó esik, hogy mennyit csökkent Cristiano népszerűsége a Real Madrid elhagyásával. Egyre természetesebbnek vesszük – a Bosman-szabály bevezetése óta –, hogy a pénz, az irányítás, a befolyás, a futballüzlet súlypontja a kluboktól fokozatosan a játékosokhoz és az ügynökökhöz kerül át, de ha van még olyan egyesület, amely képes feltartóztatni ezt a folyamatot, az éppen a legszebb bernabéui hagyományokat követő, Florentino Pérez által vezetett, három éve ismét folyamatosan Európa trónján ülő Real Madrid. Amely például megengedhette magának azt a luxust, ami régen – de csak régen! – még minden NB II-es csapatnál is magától értetődő volt, ám mára alig valaki teheti meg a profi futballban: az elmúlt éveket nagyjából azonos kerettel és kezdőcsapattal játszotta végig. Nem akarok összeesküvés-elméletet gyártani, de ahogyan Modriccsal kapcsolatban a pompás vb-meccsek jelentették a legfrissebb benyomást a szavazóknak, Ronaldo esetében a voksolás augusztus 3-i lezárása előtt három héttel bejelentett Juventus-szerződés árnyalta a képet. Márpedig hiába tartozik a Juve is a legnagyobb klubok szűk elitjébe, az elmúlt öt évben négyszer BL-győztes Real Madridhoz képest óhatatlanul némi visszalépést jelent a váltás, s ezt legfeljebb azzal cáfolhatná meg a csapat és Ronaldo, ha együtt megnyernék a következő egy-két év valamelyikében a BL-trófeát.

Amikor Östreicher Emil, a magyar elnöki tanácsadó és technikai vezető 1963-ban elhagyta az akkor már ötszörös BEK-győztes Real Madridot, hogy hatalmas fizetésért ugyancsak Torinóba szerződjön, a legendás klubelnök, Santiago Bernabéu azt mondta neki, barátként búcsúzik el tőle, s nem felejti el, amit a csapatért tett, de tudnia kell: aki egyszer hátat fordít a klubnak, annak nincs többé visszaút. Hiába bánta meg már az idény vége előtt Östreicher, hogy a Torinóhoz (igen, ő a Juve helyi riválisától kapott visszautasíthatatlan ajánlatot) szerződött, és hiába szeretett volna később többször is visszatérni, az elnök nem viccelt, a zseniális magyar menedzser nem dolgozhatott többé „a világ legjobb klubjának” (így „csak” a Schalke 04, az Espanyol, a Valencia és a magyar válogatott technikai vezetője volt később). Családtagból kívülálló lett Madridban.

Ezt a finom, de határozottan létező – bár a szó talán kissé erős – kiközösítést érezheti, és érezte volna még inkább a helyszínen Cristiano Ronaldo is, aki ráadásul nem bírta (volna) elviselni, hogy gratulálnia kelljen az Év játékosának, aki nem ő. Csakhogy ezzel a cselekedetével éppen egykori csapatával és csapattársával szemben volt tiszteletlen, mert igenis növelte volna a díj értékét, ha maga Cristiano is gratulál hozzá – ez esetben örömmel látták volna őt is a közös fotón. Sokan érzik azonban úgy, hogy az a Ronaldo, aki ötszörös aranylabdásként és minden rekord megdöntőjeként joggal várta el a szakma, a sajtó, a szurkolók és a riválisok elismerését és csodálatát, most képtelen emelt fejjel és a történtekhez jó képet vágva elviselni, hogy nem őt tartják a legjobbnak. Igen, lehet, hogy sok új hívet toboroz a Juventusnak a csatár kivételes egyénisége, de sok madridista inkább választja a kedvenc klubját, ha már döntenie kell kettejük, a Real és Cristiano között. Márpedig úgy tűnik, a most 33 éves világsztár minden megtesz azért, hogy elmérgesedjen a viszonya a klubbal (az Instagramon Modricot még követi, a Realt viszont már nem…), amelyet a nyilvánosság előtt még azok sem igen szoktak kritizálni, akiknek talán több okuk lett volna rá, mint például a Pérez első elnöksége idején Madridból távozó (tulajdonképpen eltávolított) Vicente del Bosque vagy Claude Makelele…

Mert a régi felfogás szerint mindig a klub az első, s az egyéni érdek csak utána következik. Madridban ugyan némi tudathasadást és értékválságot jelentett, amikor José Mourinho sokszor helyezte a saját önérzetét a madridizmus szempontjai és hagyományos értékei elé, de egyre inkább az ezekhez való visszatérés jellemzi a közben történelmi sikereket elérő klubot. Amely már a diadalmenetet szakvezetőként vezető Zinédine Zidane személyében is a volt Real-játékosok közül választott magának vezetőedzőt az első és a második csapathoz is. Ez egykor szintén alapszabály volt Bernabéunál, s most Julen Lopetegui esetében is él tovább a hagyomány.

Mert bár a rendszerből őrült pénzeket kiszippantó futballisták és ügynökeik bizony már sok helyütt átvették az irányítást, a Real Madrid egyelőre még erősebb brandnek tűnik a „Cristiano Ronaldo-márkánál”. Félek ugyanakkor, hogy nemigen létezik vagy legalábbis nem sok klub van még a világon, amely ugyanezt elmondhatja magáról. A Real Madrid különgépén viszont immár Luka Modric volt a legnagyobb sztár, nem elfeledve a többiek, köztük a csapatkapitány Sergio Ramos díjazását. Kérdés, hogy Ronaldo szóba került-e egyáltalán a hazaúton, s ha igen, miként…

Viszont mielőtt azt gondolnák, csak magyarázom a bizonyítványom, fontos leszögeznem azt is, hogy én magam csak a második helyen szavaztam Modricra, a győztes nálam Ronaldo – volt.