Szurkolók és huligánok

Elkészült a magyar jogalkotás történetének első komolyabb szabályozása a futballhuliganizmus felszámolására – finoman szólva is vegyes fogadtatásra talált.

Önmagában a szigorítás nem meglepő, hiszen azt eddig is sokan mondták-gondolták, hogy a magyar hatóságok eddig nem léptek fel kellő eréllyel a rendbontók ellen, a meccsre járó szurkolók többsége azonban most mégis túl szigorúnak ítéli meg, ahogyan az az újpesti és más drukkerek tiltakozásából is látszik.

Ha a törvény nem szigorú, az a baj; ha szigorú, az a baj.

Tény, hogy a biztonsági személyzet újabb jogokkal történő felruházása aggályosnak tűnhet, de ne feledjük, hogy emiatt nem az övék a felelősség, hanem mindazoké, akik ezt a hatalmat a kezükbe adták. A jogalkotónak és az alkalmazónak, végső soron tehát az MLSZ-nek és a kluboknak kell garanciát nyújtaniuk arra, hogy ezzel a hatalommal a biztonságiak nem tudnak visszaélni: az eddigieknél komolyabb szűrésre lesz tehát szükség ahhoz, hogy valaki ilyen feladatot láthasson el sporteseményeken – mint ahogy, rendőr, polgárőr, határőr sem lehet akárki. Minden ebből fakadó probléma a szövetség illetékességét veti fel.

Másrészt ha valaki antidemokratikus elemeket vélne felfedezni az új törvényben, jusson eszébe, hogy a példának tekinthető angol szabályozás is hasonló vonásokat mutat, ellentmond akár olyan alapvető jogelvnek is, mint az ártatlanság vélelme. (Ilyen például a veszélyesnek tartott elemek tartózkodási helyének ellenőrizése meccsidőpontban, vagy kiutazásuk megakadályozása a válogatott külföldi szereplései alkalmával.) Nagy-Britannia a világ legrégebbi modern demokráciája, szilárd jogi alapokkal, több száz éves történelmi háttérrel, folytonos fejlődéssel. Ott a közjó érdekében helyenként extrém módon mernek korlátozni bizonyos jogokat.

A magyar demokrácia még csak éppen akkor született, amikor az angolok ezeket a szabályozásokat bevezették, azaz mintegy húsz éve – számunkra valóban furcsának tűnhet, hogy a jogokat nem csak kiterjeszteni, hanem megfelelő helyeken szigorúan visszavonni is lehet. A kínai állam- és pártvezetés budapesti látogatásakor azonban már tapasztalhattuk, hogy a jelenlegi magyar kormány nem habozik új fejezetet nyitni a magyar jogállamiság történetében, ha úgy látja, hogy az ország érdekei ezt kívánják. Bizonyos szempontból ugyanennek az elvnek a megjelenését láthatjuk most a sporthuliganizmus kezelésében is.

Sokan mindezzel együtt úgy érvelnek persze, hogy a törvényalkotók estek át a ló túloldalára: ez elsősorban a fentebb említett „kisebbség”, vagyis a meccsre járó szurkolók véleménye. Nyilván nagyon fontos a véleményük – csakhogy a törvényt alapvetően nem azok érdekében hozták, akik még járnak meccsre, hanem azokért, akik már nem. Vagyis a „többségért”.

Akik még kint vannak a stadionokban, azokat vélhetően nem zavarja, ha mások elkövetik a jogszabályban megfogalmazott rendbontásokat – ők nyilván saját maguk elleni támadásként fogják fel, hiszen ők kerülhetnek sokkal könnyebben kiszolgáltatott helyzetbe, ha bármibe (vétlenül vagy sem) belekeverednek, számukra lehet kockázatosabb mostantól a szurkolás és a meccsre utazás. A törvény garanciát próbál nyújtani arra, hogy aki eddig otthon maradt, az immár bátran kimehet akár családostul is – már ha van kedve magyar futballt nézni.

Mindenkinek igaza van ugyanis, aki azt állítja, hogy a hazai labdarúgó-mérkőzések relatíve alacsony látogatottságának okai nem csak a huliganizmusban keresendőek, és a pályán mutatott teljesítmény talán nagyobb visszatartó erő, mint az esetleges rendbontások. A kettőt azonban nem lehet, és nem is szabad egymástól szétválasztani.

A futballmeccs mint szolgáltatás magában foglal mindent, amivel a néző a stadionban (és környékén) találkozik: az odajutást, a parkolási lehetőségeket, a beléptetést, a többi néző viselkedését, a vécék tisztaságát, a büfék minőségét és végül, de közel sem utolsósorban a két csapat produkcióját. Ez így egyben egy csomag, amelyről véleményt mondanak az otthon maradók. Hiba lenne azt gondolni, hogy ha ezek közül az egyik elemet fontosabbnak tartjuk, akkor csak arra érdemes koncentrálni – az sem mindegy ugyanis, melyikre milyen ráhatásunk van.

Azt törvénybe lehet foglalni, hogy a szurkoló nem futhat be a pályára, de azt nem, hogy a labdarúgónak mennyit kell futnia a pályán, vagy milyen százalékban kell pontosan passzolnia. A magyar futballvezetésnek az a feladata, hogy a szolgáltatási csomag minden szegmensét javítsa: fejlessze az infrastruktúrát, visszaszorítsa a rendbontásokat és – természetesen – emelje a játék színvonalát. Van, amit ebből gyorsabban meg lehet tenni, törvényekkel, adókedvezményes támogatással és egyebekkel, de van, amihez idő kell – Bozsik-programmal, akadémiákkal és egyebekkel.

Ugyanígy idő lesz persze az is, amíg a huliganizmus visszaszorítását célzó jogszabályok meghozzák eredményüket; kezdetben talán még csökkenhet is a nézőszám, ha az ultrák (akik nyilvánvalóan nem azonosak a huligánokkal) tovább folytatják demonstrációikat. A végcél azonban az, hogy hosszabb távon minden körülmény – infrastruktúra, nézőtéri biztonság, játék színvonala – adott legyen ahhoz, hogy megindulhasson a látogatottság növekedése, családokkal, gyerekekkel, nőkkel. Nincs más út.

Ez az út hosszú, de ha nem indulunk el rajta, soha nem érünk a végére.