Százötven évvel ezelőtt nyílt meg az első hazai jeges szezon

Az első korszerűnek nevezhető, fémpengéjű korcsolyákat a hollandok készítették a 17. században, s ha ezt tekintjük kiindulási alapnak, nekik köszönhetjük a korcsolyasportot. Meg egy hazai sportágtörténeti érdekességet is: korabeli feljegyzések szerint az ifjú éveit Hollandiában (és Svájcban) töltő debreceni tanár, Szilágyi Sámuel 1742-ben visszatérve Magyarországra a Hortobágy jegén mutatta be tudományát. Tovább lapozva a történelemkönyvben arra bukkanunk, hogy Kis János evangélikus papköltő a Tudományos Gyűjteményben 1817-ben írt cikkében már kifejezetten ajánlja, hogy a gyerekek sajátítsák el a korcsolyázást, amely nem jár nagyobb veszéllyel, mint a többi testgyakorlás. A Hasznos Mulatságok című folyóirat ekkoriban „talpvason sikamlásról” értekezik, míg Garády Viktor 1843-ban már a legfontosabb „gymnasztikai gyakorlatok és játékok” közé sorolta ezt a mozgásformát.
Természetesen a befagyott Duna hátán is lehetett lábszánkázni, de inkább kukkantsunk be a Városligetbe!

„Korcsolyázási jelenet a városligeti tavon” címmel 1854-ben hangulatos írás látott napvilágot Müller Gyula Nagy Naptárában, a szerző (K. M. – valószínűleg Kelemen Mór, Petőfi Sándor és Vajda János barátja, Petőfi kortese az 1848-as képviselő-választáson) ismertette a már hazánkban is népszerű időtöltési formát (korcsolyasportról ekkor még nem beszélhettünk), és az enyhe időjárás, az erőtlen tél miatt bosszankodott; megemlítette, hogy hajdanán hetekig jégpáncél borította a vizeket, „fejszével sem lehetett volna rajtok eret vágni, most két nap fagy, harmadik nap már enged”. Bizony, 21. századi klímaválság ide, modern kori politikai harcok oda, az évszakok jó másfél évszázada sem tartották be pontról pontra a természet törvényeit (60:40 volt az enyhe és hideg telek aránya); mint ahogy másfél évtizeddel később sem törte rá az ajtót az országra a legdidergősebb évszak. Soká kivárt a kopogtatással, holott a frissen megalakult Pesti Korcsolyázó Egyletben alig várták, hogy a Városligeti-tavon kialakított jégpályát birtokba vegyék a szűz jégen röpülni vágyók.

A korcsolyázás megugró hazai népszerűsége óhatatlanul előhívta a klubalapítás igényét, ráadásul a világhírű amerikai Jackson Haines európai bemutatója során Budapestet is útba ejtette, és 1868 februárjában minden jelenlévőt elvarázsolt eleganciájával, könnyedségével. A gondolatot 1869 őszén követte cselekedet, és november 2-án a Duna-parti Steingassner kávéházban már a harmadik gyűlésükön találkoztak az alapítók, hogy megvitassák a leendő klub szabályzatát. A Budapesti Közlöny ezt írta november 5-én: „Ezen egylet iránt – melynek célja a test edzése, s mely mellett újságvágy is erősen harcol – nagy érdekeltség mutatkozik a főváros mindkét nemű fiatalságánál, annyival inkább, mert rendes tagjai nők is lesznek. (...) A tó partján ugyanis kioszk terveztetik, melynek üveges homlokzata a tóra néz, s a kedves mamák számára ülőhelyekkel lesz ellátva, a korcsolyázó fiatalság részére külön terem lesz a korcsolyák felkötésére, s egy kis buffet. Az egész helyiség fűtve lesz.”

A belügyminisztérium még novemberben rábólintott az alapszabályra, a 23 éves Kresz Géza meghívására pedig december 2-án tizennyolcan jelentek meg a Steingassner kávéház különszobájában, hogy kimondják a Pesti Korcsolyázó Egylet megszületését. A főváros a Városligeti-tó egy kis részét díjtalanul engedte át korcsolyapálya működtetésére, és a fent említett melegedőbódé (1874-ben a tűz martaléka lett) is még decemberben elkészült a tagok gyűjtésének köszönhetően. Na de nem volt miért melegedni, mert csak a naptár szerint köszöntött be a tél, így viszont nem volt min siklani sem: csúszott, tolódott az első hivatalos magyarországi korcsolyaszezon nyitánya. Csak hogy érzékeltessük: 2002. január 28-án Szentgotthárd döntötte meg 18 Celsius-fokkal a naptár első hónapjának legmagasabb hőmérsékleti rekordját, amelyet 132 évig az 1870-es esztendő tartott...

Végül január legvégére hízott meg olyan vastagságúra a jég, hogy elháruljon az egyetlen, de annál nagyobb akadály. Az újságok lelkesen számoltak be a klub kezdeményezéséről, a Vadász és Versenylap például a korcsolyázás egészségre gyakorolt jótékony hatását ecsetelte: „Kevés oly nemes mulatságot nyújthat télen a szabad természet, melyet mindenki oly könnyen élvezhetne s testét annyira edzené, mint a korcsolyázás, mely felfrissíti tagjainkat, erősíti tüdőnket a hideg behatása ellen, s egész magatartásunkat könnyebbé teszi, nemesíti, jobban, mint a tánc.” A legszorgalmasabb, legodaadóbb patrónusnak Andrássy Manóné grófné bizonyult, aki kintornát kölcsönzött az egyletnek (az 1870–71-es idényben katonazenével felváltott „zenegépet” a választmány férfi tagjai forgatták felváltva); az egyleti vagyon gyarapítása érdekében ő és Földváry Miklósné minden évben február 1-jén korcsolyabált rendezett, az elsőt 1871-ben, az utolsót 1877-ben.

Az első szezont éppen másfél évszázada, 1870. január 29-én délután 3 órakor nyitották meg, nevelője, Josef Latour ezredes kíséretében megjelent a 11 és fél éves Rudolf trónörökös, megannyi arisztokrata család tagjai vonultak fel – különösen a hölgyek hódoltak a korcsolyázásnak, így ott hasított a jégen báró Eötvös József két bájos lánya és persze a 36 esztendős Andrássyné is: „Toilette-jük által igen kitűntek: gróf Andrássy Manóné lengyeles bársonyöltözékben, melyet széles vörös, zöld, kék, fekete és sárga csíkok tarkítottak, ellátva prémezettel, s fehér tollas lengyel fövegben; s Türr altábornagy neje fekete bársony és kék selyemruhában, fehér prémmel. Mindketten korcsolyáztak, gr. Andrássy Manóné igen ügyesen, míg az altábornagyné csak most kezdi tanulni a jégsportot. Egy párszor teljes gráciával estek el mindketten.”

A jégpálya lobogókkal volt kijelölve, a parton álló faházat zászlókkal díszítették, katonazene szólt, és hullott a hó. Quadrille (francia négyes – társas tánczene négy pár részére) és cotillon (francia füzértánc) is szerepelt a programban, alkonyatkor már fáklyavilágnál siklottak az egyleti tagok.

Az első hivatalos jeges nap krónikájából kiderül, hogy a jég amolyan szabadtéri báli terep, téli szalon volt, a társas érintkezés színteréül szolgált. A hölgyek festői ruhákban mutathatták meg magukat, a fiatalok ismerkedhettek, szabadabbnak érezhették magukat, az illemszabályok kevésbé kötötték őket, az arisztokrácia nagyasszonyai a meghonosított, közkedvelt uzsonnákkal is népszerűsítették a jeges életet. Az egylet ugyanakkor szívesen adott tanácsokat alakulandó kluboknak, és érdekes esemény házigazdája volt a Kristóf téri iroda első emeleti helyiségében: 1870. december 16–18. között tájékoztató jelleggel rendezett korcsolyakiállítást, az ár megnevezése mellett december 15-ig kellett beküldeni, leadni a kiállításra szánt „lábszánokat”. Pesten ekkor láttak először Halifax korcsolyát.

A Pesti Korcsolyázó Egylet (amelyet Pest, Buda és Óbuda egyesülése nyomán Budapesti KE-nek neveztek át 1873-ban) keresett második otthon lett, főurak és úrnők, katonák, kereskedők, hajósok, tanulók siettek magukat felvetetni, így a kezdeti 35-ről 1870 végére 432-re emelkedett a tagság létszáma, és a vagyona is szépen gyarapodott. A korcsolya szerelmesei persze később is ki voltak téve az időjárás szeszélyei­nek – a rövidke első idény 17, a fagyos 1887-es 71 jeges nappal ajándékozta meg őket.