Kegyelmi pillanat – N. Pál József publicisztikája

Több riporteri-szurkolói fölvetés akad, amelyet ki nem állhatok, de a „miért nem mutatja ki a győztes az örömét” kezdetű – jó néhány évtizede rögzült – gyarló problémázgatás nagyon előkelő helyen áll a sorban. Tudom, e bárgyúságot is a vizuális média terjedése szülte és tartja fönn, s mert ennek természete – a látvány uniformizálásának mindenekfölöttiségét pártoló ösztön – roppant ragadós, nemigen lehet mit kezdeni vele. Elvárjuk: „örüljön” a bajnok, vigyorogjon, üvöltözzön eszelősen a nagyvilágba, verje a mellét, mutogasson önmagára, s adja hírül, hogy „király” vagyok, nálam nagyobb nem létezik a föld kerekén.

Az öröm átélése egyéni persze, vérmérsékletfüggő is talán, s igen ritka manapság az a lélek, aki a reáömlő, a média által sugallt minták hatásától szabadulni képes. Lehet, egyedinek hitt, ám sokszor begyakorolt koreográfiát látok a futballpályán (már a „megyekettőben” is CR7 módra ünnepelnek néha) és másutt, méltóságfosztottan öntelt látványelemeket, s bizony a buta fölvetések – másik, az előzőből következő – tán legbutábbját is gyakran tapasztalom. Miért nem mutatja örömét a bajnok? Lehet azért, mert föl sem fogja, mit ért el, mit vitt véghez ő?

Hiszem, Liu Shaoang – Ádó – a téli olimpiák első magyar egyéni bajnoka a célvonal átszelése után egy-két másodperccel jól tudta már, mi történt vele, s örült is módfelett, pontosan úgy, ahogy a természete, személyisége mélyrétege, a pillanat, meg a helyzet (a csapat addigi teljesítményének összetett érzelmi faktora) örvendezni engedte, rendelte (!) őt.

Emlékezzünk: bátyja a váltó 2018-as győzelme pillanatában – utolsó futóként – szinte ölelésre lendülő karokkal, néhányat kurjantva siklott tovább. Tán azért, mert ő – hiába szerető testvérek – más habitusú némileg, s mert főleg merőben más volt a helyzet akkor. A pjongcsangi verseny zárlataként megszületett magyar arany nem volt elvárható (legföljebb titkon remélt) siker, így a mámor fölfokozottan, fellobbanva tört reánk és a versenyzőkre is. A mostani történet az akkorival semmilyen szinten nem összevethető. Olimpiai bajnoki cím volt és marad mind a kettő ugyan, mégis nagyon más a két eset, de egyáltalán nem a csapatarany–egyéni arany közti – értékében szerintem nem mérvadó! – különbségre gondolok.

2018 – noha Európa- és világbajnoki címünk is volt addigra – a beteljesült remény éve lett, most ne tagadjuk, több érmet (aranyat-aranyakat?) is várt a szurkoló, s – bár hangosan mondani nemigen szokás – a „szakma” meg a sportvezetőség is alighanem. A váltóelsőség megismétlését különösen reméltük, pedig a két olimpia közti eredmények (egy Eb arany '19-ben, egy – némileg szerencsés – vb-ezüst '21-ben, világkupaérmek) nem ígérhették „biztosra” ezt. De hiába síkos a jég, hiába, hogy e sportág törvénye (bírói döntések) meg olyan, amilyen, vártuk a diadalokat, ez nem vitatható, s várták bizony „magasabb” szinten is.

Erre mi történt? Baljós előjel (Shaoang koronavírusa), aztán fényes start a vegyes váltó – szerintem – bravúrbronzával, majd Liu Shaolin győzelme 1000 méteren, az arany bírói döntés általi elvétele (mert lejt a hazai pálya, különösen, ha a versenyt a sportágban igencsak érdekelt nagyhatalom országában rendezik), ami lórúgásként ért nemcsak bennünket, szurkolókat, hanem a csapatot s a világklasszis testvéreket is. Vélem: a kárvallott fivér „talpra állítása” határozta meg a következő napokat, egy önbiztató beszélgetéssel a közepén, ami nem túl jól sült el. Sanyi a „zseni vagyok” szavakat háromszor is kimondva jelezte, hogy csipetnyi öniróniáról (reá jellemző „poénról”) van szó persze, ám – így tartom! – nem volt szerencsés interjú- és lapcímmé emelni a fordulatot. A váltó „látványos” búcsúja után a mámorhisztéria dimenzió örök fogságában élő szurkolói lélek föl is robbant menthetetlenül.

Állítom: a február 13-ának dele előtti néhány nap a magyar sporttörténet igen sötét ideje volt. A címvédő csapat kiesését követő – reflexszerűen keserű – versenyzőtársi és edzői nyilatkozat kiváltotta kommentőrület csalódottságból fakadt pótcselekvés volt természetesen, s mindent romba dönteni látszott. Riadt kármentési igyekezet kerekedett hirtelen, ügyefogyott magyarázkodás is talán, s a frissen kelt téves oppozícióból – „bűnbaknak kiáltották ki Nógrádi Bencét” versus „végre valaki nem kertelt, megnevezte a felelőst” – képtelenségnek látszott kikeveredni. Köztudomású: csapatsportágban edző és versenyző részéről felelőst megnevezni nyilvánosan valóban nem szokás. Ám más a helyzet egy futballcsapat, egy – mondjuk – kajak négyes és megint más egy 4x100-as váltó esetében! Utóbbinál – mert a négy eredmény pőre összeadása adja ki a lényeget menthetetlenül – a várttól elmaradó teljesítmény mindenki számára egyértelmű lehet, így ennek „gazdáját” néven nevezni esetleg nem ördögtől való cselekedet. Az edzői felelősséget Bánhidi Ákos meg rögvest elismerte, így emlékezem.

Mekkora pszichikai, morális pusztítást végzett a csapatban a közösségi médiás fölhorgadás, aligha mérhető, de Liu Shaolin tehetségének („mi van, zsenikém” stb.), jellemének kétségbe vonása, s főleg magyarságának megkérdőjelezése kiverte a biztosítékot még nálam is.

Aztán jött az 500 méter, diadallal a végén, ami – az én szívemben – minden „egydimenziós” szurkolói reflexet, meggondolatlanságot 2022. február 13-án kora délután menten elsöpört.

„Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét”. Szeretem idézni Pilinszky mondatát, ami annyit tesz, üzen ő újra meg újra, s csak rajtunk múlik, fogjuk-e a híradást. Van-e fülünk, szemünk, van-e szívünk, hogy a pillanatot ráismeréssel fogadjuk el, minden cifrálkodás – öntelt őrjöngés, magunkra mutogatás, a média követeléséhez igazított ünneplés – nélkül, méltóságteljesen. Aki Shaoang „önünneplésének” hiányát reklamálja most, zárva van a füle, a szeme és a szíve annak.

Ádó mondta: úgy ébredt, olimpiai bajnok lesz ma ő. Én így értem: oly belső békesség fogta el, amit kegyelmi állapotnak nevezhetünk, midőn „tudja” a lélek, történhet bármi, az lesz, aminek lennie kell, de ezt a békét tőlem elvenni nem lehet. Balczó András érezte ezt – mondta nekem – a müncheni futás reggelén, a megelőző két nap gyötrelme után. S futott, könnyedén, majd kifáradva, de bizalommal, s győzött is aztán, mert így kellett lennie!

Nos, Liu Shaoang diadalának alig másfél órájában – háromszor kellett aznap az 500 méteres távot teljesítenie – ezt a belső békét éreztem rajta én. Kívülállóként a „meglesz” biztonságtudatának is nevezhetném ezt az állapotot (az elődöntő nyomán gondoltam így), de valami ősbizalomnak inkább, ami, bár tudtam, hogy ménkű síkos az a jég, s hogy e sportágban „minden megtörténhet” általában, mégis valami nyíltszívű remény töltött el engem, ott, a fotelban is.

Mit mondjak? Örültem, elszorult a torkom, s a győztes első szavait hallva bennem minden összeért, s úgy örvendezett a lelkem, ahogy csak Balczó 1972-es, Egerszegi Krisztina 1988-as (aki pontosan úgy örült 14 évesen, mint felnőtt nőként Atlanta idején!), Risztov Éva 2012-es győzelmekor, és Szi­lágyi Áron harmadik olimpiai bajnokságának pillanatában talán.

Liu Shaoang tette egyszerre volt az értelmetlen indulatok fölülírása, s a kegyelem méltó fölvillanása egy időben. Amikor első nyilatkozatában a kicsi Magyarország öröméről beszélt póztalanul, Adyt – „kicsi országom, újra meg újra hazajön a fiad” – és Radnótit – „e lángoktól ölelt kis ország” – idézte meg éppen, a magyar nemzettudat mozdíthatatlan pilléreit tehát. Tudatosan tette-e, nem fontos igazán, de biztos, hogy a győzelem, az alig észlelhető könnyek ott a dobogó tetején a Himnusz közben válasz lett azoknak, akik minden történést kizárólag „első jelentésében”, a bárdolatlanság fogságába ragadt indulattal képesek „megérteni”.

Ez az arany – amivel a négy év előtti 15 pont 19-re (utána a váltóval meg 20-ra) nőtt – nem a sportág honi fejlődéséről szól csupán, hanem a minden alpáriságot eltörlő erő áhítatáról is.

Isten éltessen, bajnok, s korcsolyázz tovább csendesen! A tőrdobálóknak meg – ahogy Nagy László írta az Adyra fenekedőkről egyszer – ne legyen irgalom!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!