Fonák helyzet – Iglói-Nagy István publicisztikája

Aki a korábbi években látta Novak Djokovics mérkőzéseit, néha nehezen tudta eldönteni, hogy a szerb teniszező a klinikai halál állapotában van-e, vagy fájdalmas testbeszéde, gyötrelmektől árulkodó arca csupán az általa kialakított lélektani hadviselés szerves része. Mindenesetre sokszor hitette el a nézőkkel, sőt, ami fontosabb, az aktuális ellenfelével, hogy csupán percek kérdése és feladja a játékot, összeesik, jöhetnek érte hordággyal, aztán irány a kórház. Persze hogy nem ez történt, a korábbi világelsőnek általában kisimultak vonásai, és hatalmas ütésekkel behúzta az újabb győzelmet. Aligha áll távol a szerb teniszezőtől az elvárhatónál nagyobb mértékű hipochondria veretes színészi kvalitásokkal fűszerezve, de most nagyobbnak tetszik a baj. „Beszélnem kell az orvosaimmal, az ő tisztük megmondani, mi a van a testemmel” – fakadt ki Djokovics azt követően, hogy az Australian Openen három játszmában kikapott a sokkal esélytelenebb dél-koreai Csung Hjontól. Már az előző fordulóban is többször kért orvosi szünetet, akkor éppen a csípője tájékán akadt dolga a személyzetnek, de közben az is feltűnhetett, hogy a könyökét kímélendő kompressziós védőruhát viselt a jobb karján. A 12-szeres Grand Slam-győztes tavaly júliusban Wimbledonban a cseh Tomás Berdych elleni összecsapást adta fel könyökfájdalmai miatt, azóta most Melbourne-ben volt az első rangosabb fellépése. Csung ellen befejezte ugyan a mérkőzést, de a fájdalmas arc, az orvosi konzílium összehívása nem sok jót ígér.

Egy másik sztár, az eddig három GS-sikert begyűjtő Andy Murray el sem utazott Ausztráliába, legutóbb ő is Wimbledonban játszott tétmeccset, most éppen a csípőműtétje után lábadozik. A brit azt állítja, hogy még egyáltalán nem gondol karrierje befejezésére, de a 31. életévében járó klasszis jövőjéről vélhetően inkább a sebészek mondják ki a végső szót. A spanyol világelső Rafael Nadal 2017-et ugyan fantasztikus eredményekkel zárta, de az utóbbi években vele kapcsolatban is a bombaerős kétkezes fonákja, a félelmetes kondíciója mellett a gyengélkedő térdéről és egyéb, egyre kopottabb „testalkatrészeiről” is gyakorta cikkeztek. Melbourne-ben feladta a horvát Marin Cilic elleni negyeddöntőt, sántikálva botorkált be az öltözőbe. Az elmúlt évek nagyjai közül még az idén augusztusban a 37. születésnapját ünneplő Roger Federer bírja a legjobban, de őt egészen különleges anyagból gyúrták, nem beszélve a fejéről, a kezéről, a lábáról, de azért itt-ott neki is fáj. Honfitársa, az ausztrál bajnokság 2014-as nyertese, Stan Wawrinka messze nem tökéletes állapotban a második fordulóban kapott ki, egy másik korábbi top 10-es, a japán Nisikori Kei neve a sérültek listáján keresendő.

Hosszan sorolhatnánk még a gyengélkedők, a teniszt ilyen-olyan sérülések miatt idő előtt befejezők nevét, s nem lehet nem észrevenni, hogy valami nincs rendjén a férfiakkal a sportágban. Miközben a rajongók tátott szájjal bámulják a sokszor akár 210 kilométeres sebességgel bevágódó adogatásokat, a fizika törvényeit meghazudtoló módon megütött pörgetéseket, a sprinteket, nyilván nem arra gondolnak, hogy a káprázatos labdamenetek közben micsoda megterhelést kap a játékos teste. Jez Green, aki többek között Andy Murray fizikai állapotáért felelt, nagyon kategorikusan fogalmazott. Úgy véli, az emberi testet nem a modern kori teniszre „tervezték”. A tréner szerint a gyors előrefutással úgy-ahogy megbirkóznak a legjobbak, ez az ember természetes mozgása, de a tenisz által megkívánt folyamatos, nagyon intenzív oldalsó mozgások, a szüntelen sasszézás, a hirtelen megállások, elindulások, a kitekert testhelyzetben végrehajtott ütések, irdatlan terhelést jelentenek a térd- és a bokaszalagoknak, a csípőnek, nem is beszélve a vállakra és a csuklóra gyakorolt károkról. A testünket nem erre „találták ki”. A Federer, Nadal, Djokovics fémjelezte generációnak egészen más típusú felkészítésre volt szüksége, mint a mai fiatal trónkövetelőknek, a jövő bajnokainak, de még ők is ezerszer atletikusabbak voltak, mint mondjuk Björn Borg, John McEnroe, Ivan Lendl, Andre Agassi, Pete Sampras, hogy csak a közelmúlt nagyjait említsük.

A mai tenisz a világ élvonalában már nagyon fáj, kínozza a testet, ez már régen nem a pötyögős társasági játék. Más a labda, az ütő, a húr, a felhasznált anyagokat az űrtechnológiában kísérletezték ki, pokolian erős izmok kellenek a kellékek kordában tartásához, s akkor még nem beszéltünk a kemény pályák okozta megterhelésről. S aki ott akar lenni az élbolyban, annak tűrnie kell, hiszen a publikum nem szenvedő arcokra, hanem hatalmas ászokra, a több mint háromezres fordulattal pörgő tenyeresekre, ágyúlövedékként becsapódó fonák ütésekre kíváncsi, a nézők ilyen produkcióra váltanak jegyet.

A bennfentesek arra is felhívják a figyelmet, hogy a teniszpályán nehezebb lazsálni, mint például a futballistáknak a zöld gyepen. Mert ha egy csapat mondjuk a 70. percben vezet 3–0-ra, okosan vissza tudja fogni a tempót, lelassít, az ellenfél jó esetben már megadta magát, a bíró a 90. perc környékén biztosan véget vet a találkozónak. A teniszpályán ezerszer is újra és újra ismételni kell a monoton, de nagyon intenzív mozgást, kisebb tornákon két, a Grand Slam-versenyeken három nyert szettig megy a küzdelem. És az ellenfél is többnyire bombaerősen adogat, pörget, nyes, röptézik, lohol minden labdáért. Ez csapás a testre, minden porcikájára. Itt már kevés a sokat bíró és a végtelenségig terhelhető szív, ide hatalmas izomkötegek kellenek.

A teniszvilágcirkusz főszereplői időről időre felvetik, hogy az illetékeseknek módosítaniuk kellene a versenyrendszeren, amely gyakorlatilag egész évben folyamatosan terheli a játékosokat, aki kiszáll vagy lassít, az lemarad, ha nem így tesz, előbb-utóbb valahol jelez a test, bekövetkezik a sérülés. Azt persze nehéz megmondani, hol lehet belenyúlni az évtizedek alatt kialakult szisztémába. Arra senki sem gondol, hogy esetleg csak minden második évben legyen Wimbledon, vagy csak páros, netán csak páratlan években randevúzzanak a Roland Garros vörös salakján, az ausztrálok is ragaszkodnak a sokszor 40 fokos kánikula ellenére a januári Grand Slam-viadalukhoz, az amerikaiak sem tervezik, hogy a US Opent az elkövetkező évek egyikében kihagyják, s akkor ott vannak még a GS-ek után közvetlenül rangsorolt hagyományos viadalok meg a Davis-kupa… Szóval, a cirkusz nem pihen. Erőnléti edző legyen a talpán, aki ezekre a folyamatos megpróbáltatásokra kellőképpen fel tudja készíteni a gondjaira bízott sportolót. Az persze megint más kérdés, hogy a közönség mikor lázad fel, mondván, nem egy-két ütéssel befejezett viharsebes labdameneteket akar látni, hanem teniszt – a szó klasszikus értelmében.

Gondoljunk bele, hogy a sportág magyar rajongóinak melbourne-i szereplésével nagy örömet szerző Fucsovics Márton a megterhelő ausztráliai fellépés után február első hetében már a belgák ellen harcoló Davis-kupa-csapatban küzd, az utána következő héten Budapesten várja őt egy verseny. Nem kérhet pihenőt, mert jelenleg csak vele van esélyünk Belgiumban, a magyar fővárosban pedig a hazai publikum előtti megjelenés – és persze jó játék – szinte kötelező feladat. És utána megállás nélkül folytatódik az ördögi körforgás, a minél több ranglistapont megszerzése, megvédése. Már hallom a kétkedőket, amint megjegyzik, ne panaszkodjon, ez a dolga, ráadásul jól meg is fizetik. Valóban, a tenisszel sokat lehet keresni, nem kevesen próbálják meg a tehetségükkel, kitartásukkal megközelíteni a pénzeszsákot, hatalmas a konkurencia. A nagy kérdés az, amit a fentebb idézett Jez Green véleménye kapcsán kell feltenni: milyen megpróbáltatásokra tervezték az emberi testet? Djokovicsot, Murrayt, Nadalt és a többieket látva megkockáztatható, nem ilyenekre.

Egy másik sztár, az eddig három GS-sikert begyűjtő Andy Murray el sem utazott Ausztráliába, legutóbb ő is Wimbledonban játszott tétmeccset, most éppen a csípőműtétje után lábadozik. A brit azt állítja, hogy még egyáltalán nem gondol karrierje befejezésére, de a 31. életévében járó klasszis jövőjéről vélhetően inkább a sebészek mondják ki a végső szót. A spanyol világelső Rafael Nadal 2017-et ugyan fantasztikus eredményekkel zárta, de az utóbbi években vele kapcsolatban is a bombaerős kétkezes fonákja, a félelmetes kondíciója mellett a gyengélkedő térdéről és egyéb, egyre kopottabb „testalkatrészeiről” is gyakorta cikkeztek. Melbourne-ben feladta a horvát Marin Cilic elleni negyeddöntőt, sántikálva botorkált be az öltözőbe. Az elmúlt évek nagyjai közül még az idén augusztusban a 37. születésnapját ünneplő Roger Federer bírja a legjobban, de őt egészen különleges anyagból gyúrták, nem beszélve a fejéről, a kezéről, a lábáról, de azért itt-ott neki is fáj. Honfitársa, az ausztrál bajnokság 2014-as nyertese, Stan Wawrinka messze nem tökéletes állapotban a második fordulóban kapott ki, egy másik korábbi top 10-es, a japán Nisikori Kei neve a sérültek listáján keresendő.

Hosszan sorolhatnánk még a gyengélkedők, a teniszt ilyen-olyan sérülések miatt idő előtt befejezők nevét, s nem lehet nem észrevenni, hogy valami nincs rendjén a férfiakkal a sportágban. Miközben a rajongók tátott szájjal bámulják a sokszor akár 210 kilométeres sebességgel bevágódó adogatásokat, a fizika törvényeit meghazudtoló módon megütött pörgetéseket, a sprinteket, nyilván nem arra gondolnak, hogy a káprázatos labdamenetek közben micsoda megterhelést kap a játékos teste. Jez Green, aki többek között Andy Murray fizikai állapotáért felelt, nagyon kategorikusan fogalmazott. Úgy véli, az emberi testet nem a modern kori teniszre „tervezték”. A tréner szerint a gyors előrefutással úgy-ahogy megbirkóznak a legjobbak, ez az ember természetes mozgása, de a tenisz által megkívánt folyamatos, nagyon intenzív oldalsó mozgások, a szüntelen sasszézás, a hirtelen megállások, elindulások, a kitekert testhelyzetben végrehajtott ütések, irdatlan terhelést jelentenek a térd- és a bokaszalagoknak, a csípőnek, nem is beszélve a vállakra és a csuklóra gyakorolt károkról. A testünket nem erre „találták ki”. A Federer, Nadal, Djokovics fémjelezte generációnak egészen más típusú felkészítésre volt szüksége, mint a mai fiatal trónkövetelőknek, a jövő bajnokainak, de még ők is ezerszer atletikusabbak voltak, mint mondjuk Björn Borg, John McEnroe, Ivan Lendl, Andre Agassi, Pete Sampras, hogy csak a közelmúlt nagyjait említsük.

A mai tenisz a világ élvonalában már nagyon fáj, kínozza a testet, ez már régen nem a pötyögős társasági játék. Más a labda, az ütő, a húr, a felhasznált anyagokat az űrtechnológiában kísérletezték ki, pokolian erős izmok kellenek a kellékek kordában tartásához, s akkor még nem beszéltünk a kemény pályák okozta megterhelésről. S aki ott akar lenni az élbolyban, annak tűrnie kell, hiszen a publikum nem szenvedő arcokra, hanem hatalmas ászokra, a több mint háromezres fordulattal pörgő tenyeresekre, ágyúlövedékként becsapódó fonák ütésekre kíváncsi, a nézők ilyen produkcióra váltanak jegyet.

A bennfentesek arra is felhívják a figyelmet, hogy a teniszpályán nehezebb lazsálni, mint például a futballistáknak a zöld gyepen. Mert ha egy csapat mondjuk a 70. percben vezet 3–0-ra, okosan vissza tudja fogni a tempót, lelassít, az ellenfél jó esetben már megadta magát, a bíró a 90. perc környékén biztosan véget vet a találkozónak. A teniszpályán ezerszer is újra és újra ismételni kell a monoton, de nagyon intenzív mozgást, kisebb tornákon két, a Grand Slam-versenyeken három nyert szettig megy a küzdelem. És az ellenfél is többnyire bombaerősen adogat, pörget, nyes, röptézik, lohol minden labdáért. Ez csapás a testre, minden porcikájára. Itt már kevés a sokat bíró és a végtelenségig terhelhető szív, ide hatalmas izomkötegek kellenek.

A teniszvilágcirkusz főszereplői időről időre felvetik, hogy az illetékeseknek módosítaniuk kellene a versenyrendszeren, amely gyakorlatilag egész évben folyamatosan terheli a játékosokat, aki kiszáll vagy lassít, az lemarad, ha nem így tesz, előbb-utóbb valahol jelez a test, bekövetkezik a sérülés. Azt persze nehéz megmondani, hol lehet belenyúlni az évtizedek alatt kialakult szisztémába. Arra senki sem gondol, hogy esetleg csak minden második évben legyen Wimbledon, vagy csak páros, netán csak páratlan években randevúzzanak a Roland Garros vörös salakján, az ausztrálok is ragaszkodnak a sokszor 40 fokos kánikula ellenére a januári Grand Slam-viadalukhoz, az amerikaiak sem tervezik, hogy a US Opent az elkövetkező évek egyikében kihagyják, s akkor ott vannak még a GS-ek után közvetlenül rangsorolt hagyományos viadalok meg a Davis-kupa… Szóval, a cirkusz nem pihen. Erőnléti edző legyen a talpán, aki ezekre a folyamatos megpróbáltatásokra kellőképpen fel tudja készíteni a gondjaira bízott sportolót. Az persze megint más kérdés, hogy a közönség mikor lázad fel, mondván, nem egy-két ütéssel befejezett viharsebes labdameneteket akar látni, hanem teniszt – a szó klasszikus értelmében.

Gondoljunk bele, hogy a sportág magyar rajongóinak melbourne-i szereplésével nagy örömet szerző Fucsovics Márton a megterhelő ausztráliai fellépés után február első hetében már a belgák ellen harcoló Davis-kupa-csapatban küzd, az utána következő héten Budapesten várja őt egy verseny. Nem kérhet pihenőt, mert jelenleg csak vele van esélyünk Belgiumban, a magyar fővárosban pedig a hazai publikum előtti megjelenés – és persze jó játék – szinte kötelező feladat. És utána megállás nélkül folytatódik az ördögi körforgás, a minél több ranglistapont megszerzése, megvédése. Már hallom a kétkedőket, amint megjegyzik, ne panaszkodjon, ez a dolga, ráadásul jól meg is fizetik. Valóban, a tenisszel sokat lehet keresni, nem kevesen próbálják meg a tehetségükkel, kitartásukkal megközelíteni a pénzeszsákot, hatalmas a konkurencia. A nagy kérdés az, amit a fentebb idézett Jez Green véleménye kapcsán kell feltenni: milyen megpróbáltatásokra tervezték az emberi testet? Djokovicsot, Murrayt, Nadalt és a többieket látva megkockáztatható, nem ilyenekre.